Voltaképp nemcsak a róna, a napsugár és a levegő alakítja át a pusztai lakót, hanem a puszta minden kicsiségének van része a nagy munkában. Az alig figyelembe vehető csekélységek letükröződnek az egész emberen. Minden mozdulatához, gondolatához, tettéhez az egész puszta szükséges hogy megadja a magyarázatot. A pusztai ember arcza barnább, tekintete sötétebb, hanghordozása egyhangúbb, beszéde lassúbb, hangja csöndesebb mint a falusi lakóé. Tartása hanyagabbnak látszik, mert nem ad rá semmit, valósággal pedig feszesebb. Még a lépése is keményebb. Ritkábban nevet, pedig többet tréfál. Jó ismerőseivel folyton évődik ha többen vannak együtt, sohasem kettesében. így mutatkozik első látásra is, ami a külső megjelenést illeti, elütőnek városi rokonától. Életmódja, szokásai és környezete kulcsot adnak kiválóságainak megértéséhez. Arcza színét a napsugárnak, esőnek, szélnek egyaránt köszöni. Az ő számára nincs rossz idő, mely födél alá hajtaná, vagy nincs lehetőség, hogy ezt tegye. De legtöbbnyire virtust keres és talál benne, megedzve lenni minden idő ellen. Aztán sok mosdódásra nincs mindig kedve, az is hozzá adja a magáét eme barnasághoz. Magához tekintete komorságához is járul valamivel az idő viszontagságai ellen való küzdelem, de főoka mégis másban keresendő. A pusztán nagy messzeségbe kell nézdelnie. Ami csak szokatlan vagy új fölmerül, az ott a nagy távolságban tűnik föl, hol az égbolt a földdel össze ér. Ami azon belől van, azt úgyis ismeri. Az új tárgy kedvéért szemét odáig erőlteti, a látóhatár legszéléig. S akkor össze kell ránczolni erősen a szemöldököt, hogy kevés fény nyomuljon a szembe, s élesebb legyen annak az egy pontocskának a képe, a mely figyelmét lekötötte. A szemöldöknek ez a gyakori összeránczolása, — mely megszokás által állandó charaktert vesz - felkölcsönzi a tekintet mogorvaságát.

Aztán nincs is valami sok olyan dolog, ami a pusztai ember arczára derültséget áraszszon. Többnyire magánosan, legfölebb kevesed magával tölti napjait. Foglalkozásában, környezetében kevés a változatosság. ezért nyugodtabb egész lénye, ezért hanghordozása is egyhangúbb. Beszédében nem siet, mert nincs oka reá. Ráér, semmi sem sürgeti. Amit el nem mond ma, elmondhatja még száz alkalommal. Hangja csöndes, mert ott a puszta némaságában meghallja a csöndes szót is az az egy-két ember, akikhez esetleg beszél. Lovával, ökrével vagy kutyájával egy-egy artikulátlan hang, egy csettentés vagy fütty által érteti meg magát. Aki összehasonlít egy pusztai lakót egy falusival, észre kell vennie amannak tartásában a hanyagságot. Nincs hogy ő kinek a kedvéért íeszelegjen. Napokig se lát olykor ember fiát. De a mellett észre kellett venni azt is, hogy testében mennyi a rugékonyság, s hogy derekában menynyi az aczélosság. Annak egy sajátos szokásban van az óba. Mikor ráér, sohasem ül, ritkán fekszik hanyatt, hanem majdnem kivétel nélkül hason. Ebben a helyzetben jobban széjjel tekinthet a tájon, ami p. o. pásztor emberre fő fontosságú feltétel. Ilyenkor a hátnak erős izmai folytonos feszültségben vannak, az egész derék állandó gymnasztikát végez. Természetüknél fogva meg kell amiatt erősödniük az izmoknak s meg is erősödnek. A pusztai ember dereka mindig erősebb mint a falusié, ami kivált akkor tűnik ki, mikor p. o. zsákemelésnél a derék erős voltára van szükség. Ez okozza egyszersmind, hogy járásában minden hanyagsága daczára is feszes.

Annak az egyhangúságnak, mely a puszták fiát jellemzi, tulajdonképi alaphangja az erőérzet és férfias büszkeség. Mondhatnánk kívül él a társadalmon, legalább napi teendői végzésében mentői kevesebbet élvez abból, amit a kölcsönös segítség, az emberek összetartása nyújt. Csupán a saját erejére van utalva. Fiatal kora óta hozzá szokik maga magán segíteni, nem várni segítséget sehonnan, s legyőzni minden akadályt. Nem is akad útjába olyan, a melyet le nem győzne. Föltétien úrnak érezi magát, a kinek nem parancsol senki és semmi, férfinak, a ki saját ereje által boldogúl. Nagyobb urat nem ismer magánál, az állatot, melylyel vesződnie kell, egy maga száz számra fékezi. Nagyon is természetes, ha ily körülmények között bizonyos férfiasság, sőt bizonyos büszkeség fejük ki benne. Mondhatlan megvetéssel tekinti a kicsinyes, szerinte férfihoz nem méltó dolgokat. Ezért nem nevetgél, ezért nem szokott dalolni se, ha csak nem boros, kivéve lányok kedvéért lányok között. De azért nem kell gondolni, hogy felette sokat törődik az asszonynéppel. Legény korában inkább, nős korában igen keveset. Pusztai embert, a kin kifogott volna az asszony, nem láttam soha. Sohasem ismerné el, hogy az asszony egy rangon áll vele. Ritkán bánik vele rosszúl, de csak azért, mert méltóságán alólinak tartja asszonynyal czivódni, vagy épen verekedni. Azt a romantikus, sokszor émelygős szeretkezést, amit annyi poéta rá fog a magyarra, a pusztai ember egyátalán nem ismeri. Egy esetet tudok, hogy pusztai ember asszony miatt féltékenységből vízbe ölte magát. Nem bírta megérteni senki. Az volt az ítélet: «még hogy ilyen balgának lenni, egy asszony miatt!»

Pusztai ember nem csak dalolni, de furulyázni sem szokott. Ezt is úgy fogták rá azok, a kik városban, négy fal között vizsgálták a pusztai életet. Pusztán született, mindig is ott lakó embert furulyázni nem hallottam soha. Azt tudom, hogy mikor Kóburg herczeg cseh juhászokat hozatott Vacsra, nappal is ellopták tőlük a «birgéket». Mikor legjobban furulyáltak a csehek, akkor mentek értök. Az volt a jelszó : «most kék menni, szól a nóta». A lenézésnek és a megvetésnek mondhatlan mértéke van kifejezve ebben a nehány szóban. Ez a mérték nélküli, de tagadhatatlanul férfias büszkeség, mely magyarázatát és okát is leli a puszta viszonyaiban, igen sok jelenség megfejtéséhez szolgál kulcsul, s odáig megy, hogy pusztai ember voltakép valamennyi maga magát tartja a legis legjelesebbnek. Ezért évődik, kötődik egymás közt is, a magához hasonlóval. De a magához nem hasonlót azt már épen semmibe sem veszi. A kölcsönös megbámulás, s annak csodálata amihez nem ért: rá nézve egészen ismeretlen. A pásztor valami hozzá nem illő alacsony foglalkozásnak tartja a gazdálkodást. Rangján alóli «parasztnak lenni.» Viszont a pusztai paraszt hasonló fensőség érzetével nézi le a pásztor embert, mindkettő pedig a falusi vagy városi lakót. Az csak tributusa neki. Ez a lenézés szükségkép kiterjeszkedik mindazokra az intézményekre és társadalmi tényezőkre, melyek a puszta fiára fölöslegesek, melyeknek hasznát nem veheti. A törvényt vagy állami instituziókat a dolog természeténél fogva nem tisztelheti valami felettébb, habár feltétlenül meghajlik az Ítélet előtt, ha igazságos. De az «igazságos» -ban fekszik a rejtély. Még a rabló is belenyugszik, hogy neki meg kell halnia. Nem jajgat, nem óbégat, azt mondja «rászolgáltam». De a hatóságnak mint ilyennek, a megyének vagy országnak is, mondhatatlanúl kevés előtte a respektusa. Neki nincs azokra szüksége soha — legalább úgy hiszi — azoknak meg van szükségük ö reá. Hogy lehessen ilyen föltétel mellett respektus ?

A politikával sem törődik semmit. Talán mert az eseményeknek a híre nem igen vagy csak nagy későn érkezik hozzá. Ebben igen lényegesen különbözik a falusitól, a ki télen a kovácsmühelyben, tavaszszal a házak délfelé néző napsütötte végiben, nyári vasárnap délutánként pedig a malom alatt igen szívesen gyűl össze, hogy megbeszélje az ország dolgait. A mesterség és a tudomány az valami olyan kicsinyes az ö szemében, ami fölött kár a szót is vesztegetni. A mesterembert lenézi, a tudós fölött úgy csöndesen mosolyog. Egy nagynevű tudósunk felöl hallottam egy esetet. Utazott az Állóidon egy fuvaros paraszttal. Útközben eltört a Lisafa, meg kellett állani. A kocsis, kinek elmondták, hogy milyen nagy tudományú embert visz kocsiján, megállótt előtte kérdőn: nohát uram ! mit mond erre a tudomány ?» Mérhetlen kicsinylés van ebben kifejezve. Nem tudom hol történt az eset, hová való származás volt az illető, de ezt csak pusztai ember mondhatta.

Iskolára sem ad sokat. Legföljebb írásra, olvasásra taníthatja az, amit ő jobban nem tudna. De még kevesebbet ad a vallásra és a papra. Vallásos vagy épen bigott pusztai férfi nem igen létezik. Asszony ilyen van azok között, kiknek az anyjuk vagy nagyanyjuk faluról került. Aszszonynál elnézik — mint fogyatkozást. Valóban ily viszonyok között, ily behatások alatt és ily gondolkozás mellett, nagy erkölcsi alapjának kell e fajnak lennie, hogy csak annyi közötte a rossz ember, mint amennyi tényleg van. Aki hozzá van szokva évről évre pusztán a maga erejére támaszkodni, a ki föltétien úrnak érzi magát környezetében, belé nevelt elvek hatása alatt nem áll, azt csak belső erkölcsi erő tarthatja vissza, ha erejét nem mindenütt érvényesíti ahol csak lehet. Csoda, hogy e népek között nem sokkal több a tolvaj, a betyár. A társadalmi állapotok mély megvetése, mely ezekben az emberekben lakik, érthetővé tenné, ha mind azok lennének. Az ő szeműkben az csak a keresetmódnak egy külön neme, semmivel sem jogosulatlanabb mint akármely más, a mellett jövedelmezőbb s legföljebb veszedelmesebb. A társadalom üldözi, ő meg üldözi a társadalmat. Nagy tömegekkel szemben áll az egyes. Egyenlőtlen a mérkőzés nagyon, s ép azért bizonyos dicsőséggel veszi azt körül, a ki mégis mérkőzik. Távol attól, hogy szégyen érné, dicsőség a bére. A rajta vesztett nevéhez sohasem tapad gyalázat, legföljebb szánakozás a szerencsétlenség miatt. Kiszolgált betyárból lesz bojtár is, béres is, egyik se rösteli múltját, a többi bojtár vagy béres előtt pedig határozott tekintélye van.

A viszonyokból megmagyarázható részben indifferens, részben rossz tulajdonságai mellett bír nagy előnyökkel is, melyek ily fokban csak neki sajátságai. Emlékező tehetség és fejbeli számolás dolgában felülmúlja a városi lakót. Az egyszer hallott dolgok megmaradnak fejében ügyszólva kitörölhetetlenül, esztendők múlva is emlékezik a legkisebb részletekre. Kevés tárgy van amiről tudomása van, de amit egyszer megragadott, ahhoz elméje annál nagyobb erővel kapaszkodik. A mellett rá is van utalva mindent eszében tartani. A jegyzőkönyve, a kalendáriuma, a kettős könyvvezetése, mindene : az emlékezet. Megtudja mondani, hogy ez a tehene tavaly vagy harmadéve hány itcze tejet adott egy fejésre, amaz a juha mennyi gyapjút, negyedéve hányadnapra Szent-György nap után kezdett el esni az eső, vagy hány hét múlva esik a kecskeméti vásár. Aminek ő rá nézve fontossága van, tud mindent, el nem felejt semmit, a nélkül, hogy volna emlékező tehetségének némi külső támasztéka.

Az észrevevő, a megfigyelő tehetség oly nagy mértékben tulajdona, aminő mértékben hiába keresnénk azt a művelt országok czivilizált lakosainál. A legcsekélyebb körülményeket, a legaprólékosabb különbségeket azonnal észre veszi. Tudok embert, — most vén korára Endrődön húzta meg magát — aki a vidék minden pusztai emberének megismeri a botját meg a pipáját, hogy melyik kié. Nem régiben egy juhász kampót találtak egy aláásott ház oldalában, a tettes felejtette ott. Megmondta a kampóról, hogy ki a tettes, s rábizonyodott. Hallottam azt is, hogy egyik nagy alföldi város hadnagya megismerte az országút melletti kőrakáson, hogy az ember akit üldöznek, ott lehevert. A kőrakás harmatos volt mindenütt, csak egy akkora helyen nem, melyen egy ember elfér. Arra is tudok embert, aki a harmadik határban az úton talált maréknyi szénán megismeri, hogy az az ő kazlából való. Ugyanaz, sötét éjszaka utazva, puszták közepén, felrázva álmából tájékozni tudja magát, megmondja melyik pusztán jár, csak gyufát lehessen gyújtania, megnézni a kocsinyomot, a talajt és a füvet. Ez az éles különböztető és észrevevő tehetség magának a pusztának sajátságaiból magyarázható. Kevés és egymáshoz igen hasonló tárgy köti le a figyelmet. Míg a városi, sőt a falusi lakó is ezer meg ezer féle benyomások hatása alatt áll, melyek egymás között nagyon is elütő különbségeket mutatnak, azalatt a puszták fia napról napra azt az egyforma füvet vizsgálja, azokat az egyforma juhokat vagy lovakat. De ott is van különbözőség, csak figyelemmel kell azt kutatni, ő ráér, rá van utalva, s kutatja. Az a nehány száz juh, a mely másnak mind egyforma, neki mind különböző. Meg kell őket különböztetnie, másként — kivált ha több gazda tulajdonát képezik — nem tud beszámolni velők. Meg is különbözteti őket oly annyira, hogy azt is megmondja melyik báránynak melyik az anyja. Megismer a gulyában minden egyes tinót, a ménesben minden egyes csikót, s mind olyan aprólékos ismertető jelek alapján, a melyeket más észre sem vesz. Hozzá szokik ez által a kicsi különbségek kereséséhez, s lát ott is sok egyformátlanságot, a hol más számára semmiféle különbségnem létezik.

A leíró természettudományok sokat remélhetnek attól, ha egyszer a puszták fiai azok művelésére adják magokat. Mert van a pusztaiak között nemcsak pásztornép, hanem itt-ott elvétve olyan magam forma is, aki a könyvhöz konyít. Amint egész külseje s jelleme is sokkal nyugodtabb, higgadtabb a pusztainak, olyan gondolkozása is. Ritkán csapong, szorosan egy tárgyra van fordítva figyelme. Nem ereszt el addig semmit, a míg készen nincsen vele. Európa, sőt az egész világ jelenlegi természettudományi haladásában megvan a pusztai elem. A haladás biztonságát első sorban annak köszönheti. E tudomány görög és római hagyományok föleievenítése által kapott első lökést. A renaissance volt nyilvánulásának első formája. De mint ilyen nélkülözte a mérteket, a számokban kifejezhető precizirozást, inkább a külső alakot kereste, mint a lényeget, s a mellett szerte csapongott, keveset törődve a szigorú tényekkel, a lényeggel és az igazsággal. Du Bois Eeymond helyesen figyelmeztet e pontnál az antik világ lámpásaira. Alakjuk a legmüvésziebb, de a fény, melyet árasztanak, oly szemrontó, hogy a mai Európában a konyhaszolgáló sem tűrné meg. Az volt a szerencse, hogy ezeket a görög hagyományokat a modern műveltség számára egy pusztai nép, az arab közvetítette. Nélkülök, az ő mathematikájuk és az ő egyetlen pontra concentrált figyelmök nélkül abban a mederben haladt volna a szellemi kialakulás, amelyben az ő korukig jutott, s a melyben megfeneklett. Az ő fellépésük annak kifejlődésében a legelhatározóbb momentumot képezi.

A puszta hozzá szoktatja a maga fiait a nyugodtsághoz s a kitartáshoz is, mely tisztán az erő érzetéből származik. Pusztai ember nincs hozzá szokva a meglepetésekhez, nem igen történik vele valami váratlanul, amire nem számíthatott, s ami kihozza kerékvágásából. Innen származik nyugodtsága. De az erőérzetnek is van ebben része. Önerejére van bízva mindig, s midőn mindig segített magán, miért ne segítene ezután. A világ minden országainak pusztai lakója higgadtabb, megfontoltabb, érzetesebb, de bátrabb is mint a városi. Erénye, hogy bátorságában is van higgadtság, s nem amiatt megy a veszélynek, mert nem ismeri. Amellett nem hódol feltétlenül a sikernek, mi a szláv fajok jellemző tulajdona, meg az asszony népé, de a falusi és városi lakó sem idegen tőle. Azonban a kudarczot mindig és mindenben elítéli. A szabadság iránt fogékonyabb minden másnál. Jobban is élvezi, több jut ki belőle neki. S habár felfogása merőben realisztikus, nem megközelíthetetlen az eszmék számára. Egyes általános, az egész emberiséget érdeklő eszmék mindig a magányban érlelődnek; teljességében élvezi a puszták fia ezt a magányt. Az emberiség nagy prófétáiban pusztákon született meg az eszme. Mózes a pusztában látta meg az égő csipkebokrot, melyből az Úr szólott hozzá. Mohamed a pusztába ment, ott nyilatkozott meg előtte Allah. Jézus negyven napot töltött a pusztában, mielőtt föllépett megváltó tanával.