A pedigré és a vallás (2008)
A pedigré és a vallás A címet nem abban a gúnyos értelemben választottam, miszerint a leszármazás döntő érvet jelentett a tisztségre való alkalmasságra anno – a polgári világban –, még csak nem is az állatok fontos és pontos felmenőinek igazolásaként, hanem egy politikusi és más közéleti „gárda” jellemzéseként a mai Magyarországon. Ellentétes értelemben használom az arisztokratikussal szemben is, mivel az emberiség kiemelkedő alakjainak, királyoknak, főpapoknak, tudós dinasztiáknak, nagy hadvezéreknek és bombasztikus forradalmároknak nem volt szükségük pedigrére. Ők valamennyien nagyok voltak a maguk világában, legfeljebb az Istenektől való származtatatás esett latba némelyiküknél.
Ami a magyar politikában immáron 15 éve a politikai kettéosztottságot illeti, az visszavezethető a polgári leszármazás-elmélet egyik kulcskérdésére: a pedigrére. Ugyanis volt ebben az országban negyven év, amikor a tisztségre való alkalmatosságot nem a minőségi leszármazás, a fajtabéli rátermettség, az igazolt, intelligens szülői háttér szerint mérték, hanem egészen más megfontolás „osztályozásával”, például a piros tagsági igazolvány, a kellő politikai buzgalom, a rendszerhez való hűség, stb.
Az eszméktől független és az önmagában sorsszerű történelmi akarat úgy hozta, hogy az egyik politikai oldalon megerősödtek a polgári értelemben vett, magukat a rendszerváltáson átmentő, liberál-kommunista tisztviselők és azok leszármazottjai, és keletkezett egy másik oldal, az önmagukat nemzeti gyökerekkel és kellő pedigrével felruházó, köztisztséget betöltő új politikai elit. Ennek legszívósabb hajtása a FIDESZ Magyar Polgári Szövetség köré tömörült, és oly lombosodásnak indult, hogy mára a legnagyobb politikai erőnek számít.
Szabadság és demokrácia lévén, első kérdés, mit jelent ebben a megváltozott rendszerben a politikai erő fogalma? Minden politológus rávágná, a választási eredmények szerinti erőmegosztást! Csak hogy nem tudni ám, mi forog a mintegy nyolcmillió választópolgár fejében és milyen érzelmekkel bír a politika iránt. Persze a semleges érzelműek is elmennek választani, vagy nem; Egy részük ide-oda csapódik az éppen aktuális körülmények szerint, mások legfeljebb az antipatikus párt ellehetetlenítése miatt mennek el szavazni.
Na de beszéljünk inkább a politikai érzelmekkel telített szavazókról. Ez a képlet Magyarországon viszonylag egyszerű, mivel a két tábor már kezdetektől létezett csak a hangsúlyok tolódtak el néha. Az érzelmi motívum viszonylag egyszerű: A szocializmusban betöltött egymással szemben álló szerep (a hatalmat gyakorlók és az ellenállók), a boldogulók és az elégedetlenek, a sorsukkal megbékélő puritánok és a nagyravágyók, a visszahúzódóak és az erőszakosak. A szocializmus a politikától visszahúzódók által vált stabillá, Kádár János is őket szólította meg beszédeiben és időnként rájuk is kacsintott. Mivel ez a tömeg alulról stabilizálta a rendszert, nem is bontakozhatott ki jelentős ellenállás. Az erőszakos ellenállás még Kádár leváltása után sem vált népi mozgalommá. A forradalmi lelkületű ifjúság legfeljebb utcai szónoklatokon hallatta hangját, itt ki kell emelnem Orbán Viktor Nagy Imre temetésén elhangzott beszédét, ami egyébként akkor már szinte számára veszélytelen reakciót váltott ki a hivatalos politikai hatalomból. Orbán és csapata mindig is forradalmi eszmékre alapozta a létét, közvetlenül a rendszerváltás után még kormányzó jobboldalra támadt, pedig azok az idők valódi, „forradalmi sodrású” rombolást jelentettek a magyar társadalomban.
Hogyan tudott 15 évvel a rendszerváltás után a múlttal való leszámolás forradalmi attitűdje visszatérni? Nyilván van Magyarországon egy bosszúvágytól terhes elégedetlenség az új világgal szemben, de olyan aspektusból táplálkozva, hogy a rendszerváltás számukra elszegényedést, bezzeg a volt komcsi apartnyikok számára a meggazdagodást hozta meg. Ennek a képletnek politikai támogatottsága – a Fidesz propagandája kíséretében – kitermelte az erőszakot. Az utóbbi, rombolásban jeleskedő réteg ma Magyarországon a közszereplők közé keveredett, és bizonyos ambivalens, politikai hangulatot teremt a közéletben. Ellenpárjuk nincsen, az őket elitélő, visszahúzódó réteg pedig csak annyiban politikai tényező, hogy mindentől távol marad.
Miközben a civilizált társadalmak a technikai szellem irányába haladnak, a magyar politikai szereplők nem hajlandók feladni a tradicionális eszméket, a vallásra, a polgári etikára, a vezérelvű (elnöki, kiemelten elsőszemélyes) államformákra, az erőszakos rendőrségre, a fegyverekre alapozott hatalom megtartására (hadsereg, rendőrség, mono-teoretikus törvényhozás, büntetőjog, fellebbezhetetlen, ítéletalapú bíróság, ítélet végrehajtó szervek) irányuló elavult abszolutizmust. Pedig a demokráciának az lenne a lényege, hogy ebben a vonatkozásban legalább puhulást érjen el a rendszer.
Annál inkább fellelhető a felpuhulás a szabad piaci verseny jelszavával fémjelzett gazdasági vagy inkább vagyonosodási ügyeskedéssel jellemzett politikai korrupció terén. A magyar elit létkérdésévé vált, hogy a szocializmus kisemmizettségéből a vagyonosodás felé elinduljon, amire aztán a rendszerváltás hajnalán volt is bőven lehetőség, majd a kialakult, rendezett pénzügyi viszonyok lehetővé tették a legális gyarapodás máig tartó, már-már kapitalizmusnak nevezhető viszonyait.
Elit, elit, magyar elit – hej, de irigy, hej, de szomorú az, aki lemaradt!
Mára ott tartunk, hogy a nyolc millió választópolgárból három millióan szegénységben létbizonytalanságban élnek, miközben az utak, terek csillognak az új és egyébként vagyont érő autóktól, épülnek a wellness-szállók, mert ama, bizonyos meggazdagodott réteg számára alig lehet kielégíteni a luxus igényeket, és a gazdagok tüntetően mást esznek és isznak, kivagyiságból külföldön lófrálnak, sztárolják magukat – s ebből csak egyetlen szomorú szemlélet következhet: a szegény ember kevesebbet ér, mint a gazdag.
1990-ben a szabadon választott politikai pártok rendszere sok életidegen intézményt hozott létre, amelyeket összefoglalóan ideológia végváraknak nevezném. 2008-ban értetlenül állok az olyan pártideológiák előtt, mint a liberális, a konzervatív, a kereszténydemokrata, polgári és kisgazda, szociáldemokrata, bal és jobboldal stb. Hol vannak ezek mögött az eszmék? teszem fel magamnak a kérdést, mert végül is a pártvezérek médiában előforduló szövegei – esetleg írásai – adják számomra a feleletet – ha az elnök szabadelvű szólamokat zeng akkor az az SZDSZ-be volna való, ha a polgárságért és egyházért papol, akkor a konzervatív vagy kereszténydemokrata, FIDESZ-KDNP-hez tartozónak, és ha falusi parasztságért harsog, akkor Kisgazdának kellene lenni. Ez azonban egyáltalán nem így jön be nekem. A pártelnökök és sleppjük beszajkózott ideológiai szlogenjei olyan szóródást mutatnak, amit inkább egyféle handabandázáshoz lehet hasonlítani, mint az eredeti tartalomhoz. Abban sem vagyok biztos, hogy a fenti, politológiai fogalmak híven tükrözik legalább a fejlett, modern társadalmak világszemléleti megosztottságát. Magyarországon biztosan másképp működik a dolog. A mi rendszerváltásunkon végigvonul a kádári adminisztráció, az utódpárt, MSZP-el szembeni ellenszenv és hát a szimpátia is, amikről mára kiderült, hogy inkább érzelmi alapon működnek, mint valamiféle demokratikus meggondolásból.
Jómagam a kádári jólétet ugyan nem sírom vissza, de annál is inkább megértem a nosztalgiázókat, mivel életem javát ebben a 40 évben töltöttem el! Nyugdíjasként (gyakorlatilag eltartottként) nem is várhatnék mást, mint amit az állam komoly nehézségek és államháztartási manipulációk által biztosít nekem és ezzel is elégedett vagyok. De azért naponta eszembe jut, hogy valamikor volt pénzem színházra, hangversenyre, sőt, hetente egy kis vacsorára, szóval polgárnak érezhettem magam, még akkor is, ha munkahelyemen elvtársozni kellett. Úgy gondolom így vagyunk ezzel jó néhány százezren vagy millióan – munkások, parasztok, értelmiségiek vegyesen, szóval az akkori dolgozók élő egyedei, a balosoknak nevezett tábor. A nosztalgiázók számára véletlenül találó ez a baloldaliság eszme, mivel a mi táborunk azt a világszemléletet vallja, hogy az a rendszer – nevezzük akár szocialistának vagy kommunistának –, amely nem hagyja kirekesztődni a társadalom legszegényebb és legelesettebb, másként élhetetlen, önerőből fennmaradni képtelen réteget, a valódi hálót szőtt az elesettek számára. Mert minden lecsúszott biztos életkörülményeket szeretne ám, én meg némi huszonegyedik-századi lazítást is szívesen megengednék magamnak.
Ha azt vizsgáljuk, hogy a nosztalgiázókon kívül kik állíthatók a baloldali politika szavazótáborára, akkor megint csak a múltból kell kiindulni, mégpedig azon egyszerű tényből, hogy a szocializmus intézményei (főhatóságok, belügyi tisztviselők, gazdasági felügyeletek, helyi hatóságok, tanácsok stb.) vagyis azok munkatársai szinten megmaradtak a helyükön, folyamatosan biztosítva vannak a munkanélküliség ellen. Ez a réteg nyilván az MSZP-től vár védelmet akkor is, amikor fordul a kormányrúd és új, jobboldali vezetők lépnek föléjük. Tizenhét év eltelte után ezek létszáma csökkent, mint ahogy az MSZP-re szavazók összlétszáma is egyre gyérül, különösen a Gyurcsányi politika hatására, amely nem más, mint a hatalomban-maradás kierőszakolása reformokkal tűzdelve. Nos, itt a bökkenő, képes e ma egy párt vagy koalíció megváltoztatni a spontán kialakult és eléggé beszáradt, megkövesedésbe hajló magyar társadalmat megreformálni? Gyurcsány őrültségére jellemző, hogy ő még akkor is hisz benne, amikor már senki körülötte, és csak az tartja vissza őt és a poltársait a visszavonulástól, hogy akkor nyilvánvalóan Orbán Viktor lesz az ország ura, ki tudja meddig, talán az MSZP, SZDSZ teljes szétforgácsolódásáig.
A baloldali népcsoport a szavazókkal, pártolókkal, szimpatizálókkal együtt átadja a helyét a „pedigrés” néprétegnek, mindazon tragikus körülmény mellett, hogy egy szakmailag silányabb, erkölcsileg egyoldalúbb (a le komcsikkal jelszón alapuló gyűlöletetika) kormány kerül hatalomra. A kiéhezett politikusok mindig többet lopnak, amivel azt akarom mondani, hogy lopni csak tőlünk, a hatalomból kimaradottaktól lehet, tehát senki, egyetlen szegény ember sem várja az életszínvonalának, gazdasági, egészségi, jóléti állapotának javulását.
Orbán Viktor a napokban magas egyházfők előtt kifejtette, a legújabb „szűrujjból” előhúzott ideológiáját, miszerint Magyarországnak keresztény államra van szüksége – mert akkor elválasztható lesz a jó a rossztól, a hamis az igaztól, becsület az aljasságtól stb. Micsoda eszement ideológia vezeti ezt a mindenre elszánt embert? Mivel vastapsot kapott a megjelent – zömében egyházi személyekből álló – közönségtől, nem tudok másra gondolni, mint az eredeti bosszúvágy, a kommunistákkal, ateistákkal, mindenféle szabadelvű értelmiséggel való végleges leszámolásra, ha a nép ezt a felcsúti, bunkóparaszt pszichopatát és a köré gyűlt pedigrés vagy senkiházi társait hatalomhoz segíti. Ennek most minden eshetősége fennáll, mivel ebben az országban nagyobb agymosást hajtott végre a jobboldalnak nevezett hegemónia és média, mint a kádárkorszakban a kultúrpolitika. Elkövetkezhet az az idő, amikor a másként gondolkodók – legyenek bár jóindulatú humanisták, a tudományokban hívő szekurális vallásúak, vagy éppen ateisták – nem csak szégyellhetik magukat a világszemléletük miatt, hanem ki lesznek rekesztve a társadalmi csatornákból a hatalom által dögkútba kívánva őket.
Ez a képlete a fasizmusnak is, aminek konkrét jelei máris gyakorlattá váltak Magyarországon, abban a reményteli politikába kapaszkodva, amit nyugodtan nevezhetünk pedigrésnek. Itt ugyanis a polgári fölény származási, vér és faj szerinti megnyilvánulása az a lenéző gúnyos mosoly, amit akár orbánvigyornak is elkeresztelhetnénk. És van aztán a farkasvicsorgás mimikája, amúgy bajerzsoltosan, amitől akár meg is lehet ijedni. A lényeg az, hogy elkövetkezett az idő, a kellő társadalmi támogatottság a szocialisták, a liberálisok leszámolásához. De mielőtt drámai fordulatot venne az írásom, konkrét fogalommá kell avatnom a „politikai pedigré” kifejezést. Ez ugyanis nem az éles küzdelem szótárába tartozik, nem fasiszta és nem kommunista attitűd, inkább egyféle felsőbbrendűségi elhatárolódás az ellenféllel, akár az ellenséggel szemben. Politikai pedigré például, amikor az odanyújtott kezet nem fogadom el, nem viszonzom a másik párttag köszönését, nem hallgatom meg az ellentábor szónokait, például kivonulok a teremből, ha meg is hallgatom, mint alsóbbrendű véleményt negligálom, gúnyos lenézéssel válaszolok, és bárgyún vigyorgok, amikor igazat olvasnak a fejemre, stb. A kollektív pedigrére is van példa, a magyar parlamentben idestova két éve kivonul az ellenzék 90%-a az ülésteremből, persze, amikor a miniszterelnök felszólal.
A pedigrésekkel szemben, a másik oldalon kialakult egy furcsa politikai magatartás, amit lelki defenzívának is láthatnánk, egyféle kisebbségi érzet következtében, ha nem lenne mögötte az ész, a politikai gyakorlat fölénye. A baloldalon – nevezzük a szocialista tábornak – olyan politikusok maradtak felszínen, akik kellő tudásfölénnyel rendelkeznek például szakmailag, erős kapcsolatrendszer köti össze őket a megélhetési vonalon, bankokkal, pénzügyi intézményekkel, multinacionális vállalatokkal állnak szoros, inkább üzleti viszonyban.
A Fidesz köré tömörült csoport nehezen jutott a nyugatról berontó pénzvilág közelébe, mivel kormányra csak 1998-ban jutottak, előtte pénztelen átlagpolgárok, majd a négyéves regnálás alatti szerény fellendülés után a médiahatalom részesei lettek. Annál is inkább, mivel minden nemű, rangú kommunistaellenes párttal, szervezettel vagy személlyel az egy a zászló alapon lepaktáltak, így a gazdaság egyes – főleg magyar-érdekeltségű, jobboldali – szereplőit is maguk mellé emelték Megszületett a Hír-tv, új tulajdonba került a Magyar Nemzet napilap stb. A 2002-es választási vereséget ezek segítségével már háború-jellegű visszaütésekkel voltak képesek kompenzálni, csatározásaik ma is zajlanak – főleg az utcán.
A magyar arisztokrácia nemcsak a hitelét veszítette el az első világháborúban, hanem erősen felhígult a feltörekvő, gazdaságilag sikereket elérő középparaszti, kisiparosi, kereskedői réteggel – és hát a nagy vagyonokkal rendelkező zsidó tulajdonosokkal, akiknek nagy része magáévá tette az évszázados rendi etikát, miszerint, aki nem pedigrés, az büdös paraszt vagy ócska proli. Ha valaki az alsó rétegekhez képest egy lépcsővel ezek fölé jutott, az lenézte, megszólta származásilag alacsonyabb rendűnek tekintette a nincstelen tömegeket. A jelszó pedig nem volt más, mint a pedigré. Gazdag parasztok, iparosok, művészek, értelmiségiek szereztek pedigrés diplomát (főleg a bárói cím dominált), ami után kialakult az urazás és parasztozás, prolizás teljes elterjedése a társadalomban. Ezek a szlogenek ma is kettéosztják a néptömeget az úriember és komcsiivadék kategóriáira.
Orbán Viktor és társai, amikor kapcsoltak, hogy ez a tudatba vésett megosztása a magyaroknak politikai sikert hoz, azonnal elkezdték a szarkeverést, mindenki célpont lett, akiről be lehetett bizonyítani, hogy komcsimúltú proliivadék vagy cselédősök ivadéka.
A pedigré tehát Magyarországon a Horthy korszak maradványa, ami mára népi mozgalommá vált, és a Fidesz számára a rendszerváltás utáni 20. évben a választási sikerek záloga.
A média-szarkeverés tehát minden etikai mértéket meghaladva folyik tovább, s a végeredmény is előreveti árnyékát: a Fidesz (körülbelül 20-50 médiából ismert fővel) totális hatalomhoz juthat.
Budapest, 2008. november.
Ami a magyar politikában immáron 15 éve a politikai kettéosztottságot illeti, az visszavezethető a polgári leszármazás-elmélet egyik kulcskérdésére: a pedigrére. Ugyanis volt ebben az országban negyven év, amikor a tisztségre való alkalmatosságot nem a minőségi leszármazás, a fajtabéli rátermettség, az igazolt, intelligens szülői háttér szerint mérték, hanem egészen más megfontolás „osztályozásával”, például a piros tagsági igazolvány, a kellő politikai buzgalom, a rendszerhez való hűség, stb.
Az eszméktől független és az önmagában sorsszerű történelmi akarat úgy hozta, hogy az egyik politikai oldalon megerősödtek a polgári értelemben vett, magukat a rendszerváltáson átmentő, liberál-kommunista tisztviselők és azok leszármazottjai, és keletkezett egy másik oldal, az önmagukat nemzeti gyökerekkel és kellő pedigrével felruházó, köztisztséget betöltő új politikai elit. Ennek legszívósabb hajtása a FIDESZ Magyar Polgári Szövetség köré tömörült, és oly lombosodásnak indult, hogy mára a legnagyobb politikai erőnek számít.
Szabadság és demokrácia lévén, első kérdés, mit jelent ebben a megváltozott rendszerben a politikai erő fogalma? Minden politológus rávágná, a választási eredmények szerinti erőmegosztást! Csak hogy nem tudni ám, mi forog a mintegy nyolcmillió választópolgár fejében és milyen érzelmekkel bír a politika iránt. Persze a semleges érzelműek is elmennek választani, vagy nem; Egy részük ide-oda csapódik az éppen aktuális körülmények szerint, mások legfeljebb az antipatikus párt ellehetetlenítése miatt mennek el szavazni.
Na de beszéljünk inkább a politikai érzelmekkel telített szavazókról. Ez a képlet Magyarországon viszonylag egyszerű, mivel a két tábor már kezdetektől létezett csak a hangsúlyok tolódtak el néha. Az érzelmi motívum viszonylag egyszerű: A szocializmusban betöltött egymással szemben álló szerep (a hatalmat gyakorlók és az ellenállók), a boldogulók és az elégedetlenek, a sorsukkal megbékélő puritánok és a nagyravágyók, a visszahúzódóak és az erőszakosak. A szocializmus a politikától visszahúzódók által vált stabillá, Kádár János is őket szólította meg beszédeiben és időnként rájuk is kacsintott. Mivel ez a tömeg alulról stabilizálta a rendszert, nem is bontakozhatott ki jelentős ellenállás. Az erőszakos ellenállás még Kádár leváltása után sem vált népi mozgalommá. A forradalmi lelkületű ifjúság legfeljebb utcai szónoklatokon hallatta hangját, itt ki kell emelnem Orbán Viktor Nagy Imre temetésén elhangzott beszédét, ami egyébként akkor már szinte számára veszélytelen reakciót váltott ki a hivatalos politikai hatalomból. Orbán és csapata mindig is forradalmi eszmékre alapozta a létét, közvetlenül a rendszerváltás után még kormányzó jobboldalra támadt, pedig azok az idők valódi, „forradalmi sodrású” rombolást jelentettek a magyar társadalomban.
Hogyan tudott 15 évvel a rendszerváltás után a múlttal való leszámolás forradalmi attitűdje visszatérni? Nyilván van Magyarországon egy bosszúvágytól terhes elégedetlenség az új világgal szemben, de olyan aspektusból táplálkozva, hogy a rendszerváltás számukra elszegényedést, bezzeg a volt komcsi apartnyikok számára a meggazdagodást hozta meg. Ennek a képletnek politikai támogatottsága – a Fidesz propagandája kíséretében – kitermelte az erőszakot. Az utóbbi, rombolásban jeleskedő réteg ma Magyarországon a közszereplők közé keveredett, és bizonyos ambivalens, politikai hangulatot teremt a közéletben. Ellenpárjuk nincsen, az őket elitélő, visszahúzódó réteg pedig csak annyiban politikai tényező, hogy mindentől távol marad.
Miközben a civilizált társadalmak a technikai szellem irányába haladnak, a magyar politikai szereplők nem hajlandók feladni a tradicionális eszméket, a vallásra, a polgári etikára, a vezérelvű (elnöki, kiemelten elsőszemélyes) államformákra, az erőszakos rendőrségre, a fegyverekre alapozott hatalom megtartására (hadsereg, rendőrség, mono-teoretikus törvényhozás, büntetőjog, fellebbezhetetlen, ítéletalapú bíróság, ítélet végrehajtó szervek) irányuló elavult abszolutizmust. Pedig a demokráciának az lenne a lényege, hogy ebben a vonatkozásban legalább puhulást érjen el a rendszer.
Annál inkább fellelhető a felpuhulás a szabad piaci verseny jelszavával fémjelzett gazdasági vagy inkább vagyonosodási ügyeskedéssel jellemzett politikai korrupció terén. A magyar elit létkérdésévé vált, hogy a szocializmus kisemmizettségéből a vagyonosodás felé elinduljon, amire aztán a rendszerváltás hajnalán volt is bőven lehetőség, majd a kialakult, rendezett pénzügyi viszonyok lehetővé tették a legális gyarapodás máig tartó, már-már kapitalizmusnak nevezhető viszonyait.
Elit, elit, magyar elit – hej, de irigy, hej, de szomorú az, aki lemaradt!
Mára ott tartunk, hogy a nyolc millió választópolgárból három millióan szegénységben létbizonytalanságban élnek, miközben az utak, terek csillognak az új és egyébként vagyont érő autóktól, épülnek a wellness-szállók, mert ama, bizonyos meggazdagodott réteg számára alig lehet kielégíteni a luxus igényeket, és a gazdagok tüntetően mást esznek és isznak, kivagyiságból külföldön lófrálnak, sztárolják magukat – s ebből csak egyetlen szomorú szemlélet következhet: a szegény ember kevesebbet ér, mint a gazdag.
1990-ben a szabadon választott politikai pártok rendszere sok életidegen intézményt hozott létre, amelyeket összefoglalóan ideológia végváraknak nevezném. 2008-ban értetlenül állok az olyan pártideológiák előtt, mint a liberális, a konzervatív, a kereszténydemokrata, polgári és kisgazda, szociáldemokrata, bal és jobboldal stb. Hol vannak ezek mögött az eszmék? teszem fel magamnak a kérdést, mert végül is a pártvezérek médiában előforduló szövegei – esetleg írásai – adják számomra a feleletet – ha az elnök szabadelvű szólamokat zeng akkor az az SZDSZ-be volna való, ha a polgárságért és egyházért papol, akkor a konzervatív vagy kereszténydemokrata, FIDESZ-KDNP-hez tartozónak, és ha falusi parasztságért harsog, akkor Kisgazdának kellene lenni. Ez azonban egyáltalán nem így jön be nekem. A pártelnökök és sleppjük beszajkózott ideológiai szlogenjei olyan szóródást mutatnak, amit inkább egyféle handabandázáshoz lehet hasonlítani, mint az eredeti tartalomhoz. Abban sem vagyok biztos, hogy a fenti, politológiai fogalmak híven tükrözik legalább a fejlett, modern társadalmak világszemléleti megosztottságát. Magyarországon biztosan másképp működik a dolog. A mi rendszerváltásunkon végigvonul a kádári adminisztráció, az utódpárt, MSZP-el szembeni ellenszenv és hát a szimpátia is, amikről mára kiderült, hogy inkább érzelmi alapon működnek, mint valamiféle demokratikus meggondolásból.
Jómagam a kádári jólétet ugyan nem sírom vissza, de annál is inkább megértem a nosztalgiázókat, mivel életem javát ebben a 40 évben töltöttem el! Nyugdíjasként (gyakorlatilag eltartottként) nem is várhatnék mást, mint amit az állam komoly nehézségek és államháztartási manipulációk által biztosít nekem és ezzel is elégedett vagyok. De azért naponta eszembe jut, hogy valamikor volt pénzem színházra, hangversenyre, sőt, hetente egy kis vacsorára, szóval polgárnak érezhettem magam, még akkor is, ha munkahelyemen elvtársozni kellett. Úgy gondolom így vagyunk ezzel jó néhány százezren vagy millióan – munkások, parasztok, értelmiségiek vegyesen, szóval az akkori dolgozók élő egyedei, a balosoknak nevezett tábor. A nosztalgiázók számára véletlenül találó ez a baloldaliság eszme, mivel a mi táborunk azt a világszemléletet vallja, hogy az a rendszer – nevezzük akár szocialistának vagy kommunistának –, amely nem hagyja kirekesztődni a társadalom legszegényebb és legelesettebb, másként élhetetlen, önerőből fennmaradni képtelen réteget, a valódi hálót szőtt az elesettek számára. Mert minden lecsúszott biztos életkörülményeket szeretne ám, én meg némi huszonegyedik-századi lazítást is szívesen megengednék magamnak.
Ha azt vizsgáljuk, hogy a nosztalgiázókon kívül kik állíthatók a baloldali politika szavazótáborára, akkor megint csak a múltból kell kiindulni, mégpedig azon egyszerű tényből, hogy a szocializmus intézményei (főhatóságok, belügyi tisztviselők, gazdasági felügyeletek, helyi hatóságok, tanácsok stb.) vagyis azok munkatársai szinten megmaradtak a helyükön, folyamatosan biztosítva vannak a munkanélküliség ellen. Ez a réteg nyilván az MSZP-től vár védelmet akkor is, amikor fordul a kormányrúd és új, jobboldali vezetők lépnek föléjük. Tizenhét év eltelte után ezek létszáma csökkent, mint ahogy az MSZP-re szavazók összlétszáma is egyre gyérül, különösen a Gyurcsányi politika hatására, amely nem más, mint a hatalomban-maradás kierőszakolása reformokkal tűzdelve. Nos, itt a bökkenő, képes e ma egy párt vagy koalíció megváltoztatni a spontán kialakult és eléggé beszáradt, megkövesedésbe hajló magyar társadalmat megreformálni? Gyurcsány őrültségére jellemző, hogy ő még akkor is hisz benne, amikor már senki körülötte, és csak az tartja vissza őt és a poltársait a visszavonulástól, hogy akkor nyilvánvalóan Orbán Viktor lesz az ország ura, ki tudja meddig, talán az MSZP, SZDSZ teljes szétforgácsolódásáig.
A baloldali népcsoport a szavazókkal, pártolókkal, szimpatizálókkal együtt átadja a helyét a „pedigrés” néprétegnek, mindazon tragikus körülmény mellett, hogy egy szakmailag silányabb, erkölcsileg egyoldalúbb (a le komcsikkal jelszón alapuló gyűlöletetika) kormány kerül hatalomra. A kiéhezett politikusok mindig többet lopnak, amivel azt akarom mondani, hogy lopni csak tőlünk, a hatalomból kimaradottaktól lehet, tehát senki, egyetlen szegény ember sem várja az életszínvonalának, gazdasági, egészségi, jóléti állapotának javulását.
Orbán Viktor a napokban magas egyházfők előtt kifejtette, a legújabb „szűrujjból” előhúzott ideológiáját, miszerint Magyarországnak keresztény államra van szüksége – mert akkor elválasztható lesz a jó a rossztól, a hamis az igaztól, becsület az aljasságtól stb. Micsoda eszement ideológia vezeti ezt a mindenre elszánt embert? Mivel vastapsot kapott a megjelent – zömében egyházi személyekből álló – közönségtől, nem tudok másra gondolni, mint az eredeti bosszúvágy, a kommunistákkal, ateistákkal, mindenféle szabadelvű értelmiséggel való végleges leszámolásra, ha a nép ezt a felcsúti, bunkóparaszt pszichopatát és a köré gyűlt pedigrés vagy senkiházi társait hatalomhoz segíti. Ennek most minden eshetősége fennáll, mivel ebben az országban nagyobb agymosást hajtott végre a jobboldalnak nevezett hegemónia és média, mint a kádárkorszakban a kultúrpolitika. Elkövetkezhet az az idő, amikor a másként gondolkodók – legyenek bár jóindulatú humanisták, a tudományokban hívő szekurális vallásúak, vagy éppen ateisták – nem csak szégyellhetik magukat a világszemléletük miatt, hanem ki lesznek rekesztve a társadalmi csatornákból a hatalom által dögkútba kívánva őket.
Ez a képlete a fasizmusnak is, aminek konkrét jelei máris gyakorlattá váltak Magyarországon, abban a reményteli politikába kapaszkodva, amit nyugodtan nevezhetünk pedigrésnek. Itt ugyanis a polgári fölény származási, vér és faj szerinti megnyilvánulása az a lenéző gúnyos mosoly, amit akár orbánvigyornak is elkeresztelhetnénk. És van aztán a farkasvicsorgás mimikája, amúgy bajerzsoltosan, amitől akár meg is lehet ijedni. A lényeg az, hogy elkövetkezett az idő, a kellő társadalmi támogatottság a szocialisták, a liberálisok leszámolásához. De mielőtt drámai fordulatot venne az írásom, konkrét fogalommá kell avatnom a „politikai pedigré” kifejezést. Ez ugyanis nem az éles küzdelem szótárába tartozik, nem fasiszta és nem kommunista attitűd, inkább egyféle felsőbbrendűségi elhatárolódás az ellenféllel, akár az ellenséggel szemben. Politikai pedigré például, amikor az odanyújtott kezet nem fogadom el, nem viszonzom a másik párttag köszönését, nem hallgatom meg az ellentábor szónokait, például kivonulok a teremből, ha meg is hallgatom, mint alsóbbrendű véleményt negligálom, gúnyos lenézéssel válaszolok, és bárgyún vigyorgok, amikor igazat olvasnak a fejemre, stb. A kollektív pedigrére is van példa, a magyar parlamentben idestova két éve kivonul az ellenzék 90%-a az ülésteremből, persze, amikor a miniszterelnök felszólal.
A pedigrésekkel szemben, a másik oldalon kialakult egy furcsa politikai magatartás, amit lelki defenzívának is láthatnánk, egyféle kisebbségi érzet következtében, ha nem lenne mögötte az ész, a politikai gyakorlat fölénye. A baloldalon – nevezzük a szocialista tábornak – olyan politikusok maradtak felszínen, akik kellő tudásfölénnyel rendelkeznek például szakmailag, erős kapcsolatrendszer köti össze őket a megélhetési vonalon, bankokkal, pénzügyi intézményekkel, multinacionális vállalatokkal állnak szoros, inkább üzleti viszonyban.
A Fidesz köré tömörült csoport nehezen jutott a nyugatról berontó pénzvilág közelébe, mivel kormányra csak 1998-ban jutottak, előtte pénztelen átlagpolgárok, majd a négyéves regnálás alatti szerény fellendülés után a médiahatalom részesei lettek. Annál is inkább, mivel minden nemű, rangú kommunistaellenes párttal, szervezettel vagy személlyel az egy a zászló alapon lepaktáltak, így a gazdaság egyes – főleg magyar-érdekeltségű, jobboldali – szereplőit is maguk mellé emelték Megszületett a Hír-tv, új tulajdonba került a Magyar Nemzet napilap stb. A 2002-es választási vereséget ezek segítségével már háború-jellegű visszaütésekkel voltak képesek kompenzálni, csatározásaik ma is zajlanak – főleg az utcán.
A magyar arisztokrácia nemcsak a hitelét veszítette el az első világháborúban, hanem erősen felhígult a feltörekvő, gazdaságilag sikereket elérő középparaszti, kisiparosi, kereskedői réteggel – és hát a nagy vagyonokkal rendelkező zsidó tulajdonosokkal, akiknek nagy része magáévá tette az évszázados rendi etikát, miszerint, aki nem pedigrés, az büdös paraszt vagy ócska proli. Ha valaki az alsó rétegekhez képest egy lépcsővel ezek fölé jutott, az lenézte, megszólta származásilag alacsonyabb rendűnek tekintette a nincstelen tömegeket. A jelszó pedig nem volt más, mint a pedigré. Gazdag parasztok, iparosok, művészek, értelmiségiek szereztek pedigrés diplomát (főleg a bárói cím dominált), ami után kialakult az urazás és parasztozás, prolizás teljes elterjedése a társadalomban. Ezek a szlogenek ma is kettéosztják a néptömeget az úriember és komcsiivadék kategóriáira.
Orbán Viktor és társai, amikor kapcsoltak, hogy ez a tudatba vésett megosztása a magyaroknak politikai sikert hoz, azonnal elkezdték a szarkeverést, mindenki célpont lett, akiről be lehetett bizonyítani, hogy komcsimúltú proliivadék vagy cselédősök ivadéka.
A pedigré tehát Magyarországon a Horthy korszak maradványa, ami mára népi mozgalommá vált, és a Fidesz számára a rendszerváltás utáni 20. évben a választási sikerek záloga.
A média-szarkeverés tehát minden etikai mértéket meghaladva folyik tovább, s a végeredmény is előreveti árnyékát: a Fidesz (körülbelül 20-50 médiából ismert fővel) totális hatalomhoz juthat.
Budapest, 2008. november.
Még nem küldtek hozzászólást