A puszták
Néhány vízszíntes vonal a zöldszín különféle árnyalatában, egy kidőlt-bedőlt oldalú csárda rozzant tetővel, meg egy égnek meredő kútgém: ez az a kép, a melyből a város lakója a pusztát ismeri. Száraz tárgy a lelkesedéshez; hiányzik benne minden festői változatosság, a képzelet is alig talál rajta valamit, amibe belé fogódzhassék; s e képre határtalan unalom szürke felhője borúl. És a költők a pusztát mégis annyiszor megénekelik; csodás szépségekkel rakja meg a képzelet; tündér ligeteket vél rajta találni az, a ki lábát először teszi reá.
A puszta azonban nem ilyen. Szépsége egyszerű; az, ami a tengeré: a végtelenség. Nincs semmi, ami a láthatár szélét kicsipkézze, mindenfelől csorba nélkűl borúl reá az égbolt. A szem csak annyira lát, mint a hajó födeléről: itt a víz, ott a vetés és fű zöldelő hullámit. Itt-ott egy város vagy falu tornya, mint távoli hajó árbocza, mered ég felé.
De mi hát a puszta? Elpusztúlt falu; a legtöbb esetben az. Járjátok be a pusztaságokat, sok helyen meglelitek az egykori templom romjait, vagy a helyet, melyről elmondják az öregek: itt állott a templom valaha; nyissátok fel a történet lapjait, s megtanúljátok, hogy a hol ma puszták vannak, ott valaha hasonló elnevezés alatt virágzó község volt.
A budapest-czeglédi vasút-vonaltól le egészen Kis-Kőrösig, Halasig mintegy 2600 négyszögkilométernyi területen puszta pusztát ér. Nagyobb terület, mint sok megye. Az egész országnak legnagyobb pusztasága ez. Pótharaszt, Dános, Mike-Buda, Vatya, Vacs, Hernád, Bene, Lajos, Adacs, Baracs, Peszér, Sarlósár, Balázs, Ágasegyháza, Ballószeg, Köncsög, Szent-Imre, Orgovány, Páhi, Bócsa, Kaskantyú, Bugacz, stb. egy összefüggő nagy pusztaságot képeznek, melyet sehol sem zavar meg falu. De ezen a nagy területen a legtöbb pusztának ma is megvan a romba dőlt temploma.
Pótharaszton, Vacson, Szent-Imrén ma is megvannak a falak, Mike-Budán, Halmon, Vatyán már csak elszórt téglák vannak azon a helyen, hol még nem régiben láthatók voltak a romok, máshol alig harmincz évvel ez előtt lett a földdel egyenlővé az egykori község utolsó nyoma. Néhol a név maradt meg „templom-halom”, vagy „templom-dűlő”, hirdetni az elpusztúlt falu emlékezetét. S így van ez nem csak Pestmegyében. A békési vagy bihari pusztákon, pl. Kóton, Irászon, Bucsán, Bélmegyeren, Dobozmegyeren szintén megvannak még az elpusztúlt templomok, klastromok romjai, s a történeti okiratok tanúsítják, hogy ezeknek a mai pusztáknak a helyén valaha városok, falvak állottak. Magát az elpusztúlt templomot „puszta-templom”-nak nevezi a nép. A „puszta” nevet jelző gyanánt használja, tehát melléknévi értelemben. S így használja sokszor a helynevekben is. Puszta-Kocsér, vagy Puszta-Pó, vagy Puszta-Dán-Szent-Miklós annyit akar tehát jelenteni, mint: az „elpusztúlt (falu) Kocsér”, vagy az elpusztult Dán-Szent-Miklós.
Külön határa is van a pusztának mindig, még akkor is, ha valamely városnak vagy magánosoknak a tulajdona. Nyársapát puszta, példáúl, határos Nagy-Kőrössel, s a nyársapáti földek majdnem kivétel nélkűl kőrösi polgárok tulajdonában vannak, és mégis ez a két határ külön terület. Ott van közöttük a megye, hogy idáig van a város határa, azon túl kezdődik a pusztáé, pedig a mesgyén innen és azon túl, talán ugyanazon birtokos földje terűl. Ez is egy jel arra, hogy a mai puszta önálló község volt valaha; az elkülönzésre ma nincs meg az ok, de miután ez az elkülönzés mégis megvan, a múltban kell keresnünk az okát. A nép maga élesen megjelöli az e tekintetben meglevő különbséget. Azt mondja: „kimegyek a tanyára”, ha tanyája a város határán fekszik, de viszont „kimegyek a pusztára”, ha ez a terület pusztai földön van.
A puszták leginkább a tatár és török dúlások idején keletkeztek. Legtöbb a mohácsi vész után. Midőn a török 1529-ben feljött egész Buda alá, s azután a Duna-Tisza közén is átvonúlt, fölégetett minden útjába eső falut, melyet nem védett senki, s tehát nem kellett ostromolni; rabszíjra fűzte a lakosság javát, világgá üzte a többit, s lakatlanná tette a vidéket. Azóta e falvak nagy része nem épűlt föl e mai napig, s innen van, hogy a legfőbb és legterjedelmesebb puszták ma is a Duna-Tisza közén fekszenek. Világgá széledt úr és jobbágy egyaránt; a hosszú török uralom alatt ez elpusztúlt falvakban senki sem kereste a maga jogait, nem találta az sem, a ki kereste. A török pasák a földdel sajátjuk gyanánt rendelkeztek. Egyes városok pénzért vették meg tőlük egy-egy elpusztúlt falu határát, tekintet nélkűl arra, hogy az valaha kinek a tulajdona volt. Így vette meg pl. Nagy-Kőrös Pótharasztot, mely ma is a város tulajdona.
Egyes városok lakosai egész a legújabb korig közösen bírták pusztáikat; néhol így bírják ma is. Kivált a kunok és jászok városai bírtak sokat, néha messze a község határától. Még ezelőtt harmincz évvel is az ily községek úgy kezelték pusztáikat, mint a hogy kezeli Debreczen a Hortobágyot. A város polgárai földjük arányához képest küldhettek lábas jószágot a puszta legelőjére. Ágasegyháza vagy Jakabszállás pl. a kis-kun városok tulajdona volt, Mizse, Bene, Lajos puszták a jász városoké. Itt nyaralt és telelt a városi polgárok növendék marhája. A gazda kiküldte a fias tehenet borjastúl a nehány mérföldnyire eső pusztára, s nem látta olykor két esztendeig sem. A puszta el volt különítve a gulya, a ménes és a juhnyáj járása szerint.
Ma ezek az állapotok jobbára megváltoztak, amint hogy az egész gazdasági élet is megváltozott. Intenzivebb gazdálkodás vált lehetővé, egyszersmind szükségessé. Az élet szükségei fokozódtak, az állam követelései az egyessel szemben nagyobbodtak: többet kellett produkálni. De egyszersmind vasútak is épültek mindenfelé, lehetővé vált eladni a termesztett gabonát.
A puszta nem az többé, ami volt. Aki ismerte példáúl a Duna–Tisza közét negyven évvel ezelőtt, ma alig ismerne többé reá. Akkor a pest-czeglédi vasút vonalától le egészen Majsáig és Halasig csupa legelő volt a puszta mindenfelé. Sehol egy fa, sehol egy tanya. Itt-ott szántottak valami keveset – felében. Eladásra abból is alig ment valami. A körűl fekvő falvak lakosai voltak a felesek, csak ritkán pusztai lakók, a kik önmaguk csinálta putrikban laktak: gödröt ástak a földbe, fűzfavesszőből sövényfalat vontak párkányúl az oldalain, sárral betapasztották a fonást, azután födelet vontak reá, ablakokat hagyva tűzfalon, s kész volt a lakás. Ma mindenfelé jól épűlt s tisztán tartott tanyák fehérlenek zöld ákáczfalombok között.
A városok fölosztották polgáraik között a közösen birt pusztákat. Egyik részök ott hagyta a városi életet, tanyát építtetett a tagja közepén, s kivonúlt oda családostúl; a másik, nem tudván megválni a várostól, vállalkozóbbnak adta el földjeit. A tanyák körűl veteményes kertek keletkeztek, itt-ott gyümölcsös, sőt szőlő is. Az egyes tagokat árkokkal vették körűl, s az árkot vagy árokpartot tele ültették ákáczfával. Sok helyen – különösen Pestmegyében – magok a nagyobb birtokú földesurak is a pusztára húzódtak, ott építettek magoknak majort, lakóházat, s ott is laknak télen, nyáron egyaránt.
Sok puszta mívelés tekintetében, s ami gazdálkodás módját illeti, előbbre van ma már, mint némely városi határ. A városi polgár keveset időz kint a határban lévő tanyán. Kimegy a legnagyobb munka idején, de állandó lakása mégis a város. Nem fordítja minden gondját a tanyára. Nem sokat törődik annak szépítésével. De a pusztai lakót erre maga a szükség is ráviszi. Ő nem szaladhat két-három órányiról a városba, ha egy darab fára van szüksége, inkább nevel hát odahaza. Gyümölcsöt is termeszt, mert nem talál közel piaczot. Kertet is ez okon kell csinálnia. Az igaz, hogy gyümölcsöse néhány meggy-, baraczk-, szilva- és eperfából áll csupán (cseresnye, alma-, körte- vagy diófa ritkább); zöldséges kertjében leginkább csak káposzta, tök, uborka, dinnye, petrezselyem, sárgarépa, paprika, hagyma és bab terem; borsó, lencse, stb. ritkábban fordúl elő.
A sok tanya, kert és még több fa valóságos ligeteket varázsolt most már a pusztába, melyek sűrűn sorakoznak egymás mellé. Ott, hol harmincz évvel ezelőtt kopár juhlegelőn át vitt az út, s egymás mellett gyakran ötven kocsi nyom is volt látható, ma hűs árnyékot borít az árokpart közé szorított útat szegélyező ákácz s virágzás idején édes illattal tölti el a levegőt. Még azokat a helyeket is, hol ezelőtt futóhomok tartotta birodalmát, jobbára meghódította a mívelés.
Midőn először kezdték szántani a homokokat, úgy tetszett, veszélybe jutott a kötöttebb talaj is. Az eke által lazábbá lett homokkal kénye-kedve szerint bánt el a szél. Felkapta s elvitte más vidékre. Sűrű, sárgás szürke porfelleg borította be az eget s pillnatról-pillanatra lehetett látni közeledtét. A fínom szemcséjű homok elszállt néha néhány mérföldnyire. Nagy darabon nem volt egy fa, mely feltartóztatta volna útjában. A hol fába vagy csak egy árokpartba is ütközhetett, ott vékony rétegben ülepedett le, de a mely aztán évről-évre vastagodott. Ott, a hol fiatal, néhány napos vetésre akadt, szárán pörzsölte el, s másnapra kelve, összezsugorodott, kiszáradott a gyenge növény. Ma már a sok fa miatt a legtöbb helyen nem bir erőt venni a szél a homokon. Megtanulták azonfelűl az emberek hosszú szárú szalmával hinteni be a talajt szántás előtt, amibe a homok megkapaszkodik. A mellett trágyáznak szorgalmasan. A folytonos trágya nemcsak megkötötte és termékenynyé tette a homokot, de még színét is sötétebbé változtatta.
Az utolsó tizenöt esztendő alatt Pótharaszt és Vatya körűl, a hol előbb gyakran lehetett látni porfellegeket minden tavaszszal és őszszel, többé azok nem fordúlnak elő. Nyáregyházánál egy egyszerű sövényt húztak valamikor a Beleznay grófok a határ mentén, hogy dánosi birtokukat a szél által oda hordott homok ellen biztosítsák. A homok megakadt a sövényen, lassacskán egész halmokat alkotott, s így Dánosra nem jutott belőle.
Mivé lehet a pusztát rövid idő alatt átalakítani, legjobban mutatja a vacsi puszta példája, mely Koháry-jusson a Koburg herczegi család tulajdona. Valaha falu volt itt is, de a törökök elpusztították, s a később összeszedődött lakosai papjukkal együtt Nagy-Kőrösre telepedtek. Elpusztúlt minden. Az erdőt kivéve csupa homokbuczkákból állott az egész tizennyolczezer holdnyi terület. A kecskemétiek tartották bérben, (egy időben Kalocsa János odavaló polgár az összes pusztáért 55 tallért s egy pár tafotával bélelt karmazsin csizmát fizetett) s legelőnek használták az egészet. Csak 1837-ben vette házi kezelés alá a tulajdonos herczegi család. Akkor néhány ezer juh, s néhány juhász talált rajta táplálékot, lakóház pedig nem volt az egész pusztán. Előlről kellett kezdeni mindent. Meg kellett törni a szél erejét, szántófölddé kellett átalakítani a legelőt, népet kellett hozatni nagy távolságról, a mely dolgozzék, s lakóházakat, gazdasági épületeket kellett emelni. S mindez meg is történt, még pedig csodálatos sikerrel. Ma a puszta kilenczven nagy táblába van beosztva (az erdőkön kivűl) s a táblák között legelőnek alkalmas széles útak vonúlnak végig; kétfelől öt-hét sorjában ákácz-alléek. Ezek fogják föl a szél erejét. A földek rendes mívelés alatt állanak, s a valaha szélhordta homokon ma repcze, búza, dohány, luczerna terem. Az őrlésre gőzmalom van felállítva a puszta közepén, a helyben termő burgonya értékesítésére pedig szeszgyár. Egy szép ménes, melynek lovai könnyű járásukról híresek, egy Csáky-féle fajú gulya, egy sertésfalka s közel tízezer darabból álló fínom juhfalka járja a legelőt. A tölgyesben mintegy háromszáz darab dámvad s nagy mennyiségű fáczán képezik a becses vadállományt. A lakosság pedig ma már 1872 lélekből áll. Eleik Sárosból, Zemplénből, Árvából, sőt Galicziából kerűltek ide, most magyarúl beszél mindannyija. Külön birójuk és jegyzőjük van – nagyközséget képeznek – külön papjuk és templomuk, két tanítójuk és iskolájuk. Még posta is van a pusztán, s benne postatakarékpénztár, melynek évi forgalma közel 30.000 forint.
A puszta – mint mondtuk – falu volt valaha. A kultúra ismét faluvá teszi. Ami időnknek jutott a feladat, hogy az átalakítás munkáját végbe vigye s pótolja háromszáz esztendő mulasztásait.
A rombolás műve gyorsan ment végbe. Egy török csapat néhány órai fosztás és gyújtogatás által csinált a faluból pusztát sok száz esztendőre; de nekünk századokra van szükségünk, hogy fölépítsük a sok romot, falvakat emeljünk a régiek helyén, melyek hírdessék fajunk erejét, szaporodását és gyarapodását.
A munka serényen folyik.
E tekintetben a legügyesebb gyarmatosok tagadhatatlanúl a jászok és kunok, a kik a történet tanúsága szerint legtovább éltek nomád életet, s legkésőbb telepűltek meg városokban. Kerekegyháza, Jász-Kara-Jenő, Lajos-Mizse községek az ő alapító ügyességöknek kiváló bizonyítékai.
Leirjuk legalább az egyik keletkezését.
A budapest–kecskeméti országútban egy részt Kecskemét és Nagy-Kőrös, más részt puszták által határolva ezelőtt még húsz esztendővel merő pusztaság volt Lajos-Mizse, a jászberényi közbirtokosság tulajdona, s mellette Bene, a jászladányiaké. Összes területök körűlbelűl ötvenezer hold merő legelő. Egy puszta-bíró képviselte e területen a legfőbb hatóságot, a kit Jászberény városa küldött oda. A földet közösen bírták, a legelőt közösen használták a város polgárai. A talaj egyik részében igen termékeny, de ezt sem szántották. Külön legelője volt a ménesnek, külön a csordának és a juhnyájnak. Mindegyik jászberényi polgár otthon bírt földjének arányában küldhetett jószágot a legelőre. A pusztai föld voltakép a jászberényi városi földnek volt tartozéka. Az egész határban, kivéve a pusztabíró lakát s a pásztorok gunyhóit, nem volt más épület, csak egy nagy fogadó az országút mellett. A vasút megnyilta előtt az egész Bánság vidéke, Arad, Szeged és Kecskemét ezen az országúton járt föl Pestre, s onnan Bécsbe. Ez a fogadó volt az utolsó állomás, honnan egy nap alatt be lehetett érkezni Pestre még a nehéz társzekereken is. Ezért látogatták azt sokan. A vendég mindenkor kaphatott szállást (vagy tizenhat szoba volt benne berendezve), úgy szintén a szekeresek, kiknek érkező, távozó és állomásozó fogatai adtak a vidéknek némi élénkséget.
A hatvanas években a földet elosztották a jászberényiek maguk között birtokuk aránya szerint. A kinek többje volt a határban, annak több jutott a pusztából is. Fölmérték, parczellázták az egészet, azon felűl helyet hasítottak az épülendő község számára is. A talajt ugyan nem jól választották meg, mert a jobb földeket szántóknak szánták és sajnálták házhelyeknek, de azért épülni kezdett lassan a falu, s építettek egy csinos templomot is. A városiak egy része kint épített magának lakóházat a pusztán, s végleg oda költözött. Voltak, kik a faluban emelték föl hajlékukat, voltak, kik a tagjukon csináltak tanyát s ott vettek állandó lakást.
A hol harmincz évvel ez előtt csak nehány pásztor, meg a pusztabíró tartózkodott, ott ma hatezer ember lakik. Virágzó község emelkedett a puszta közepén, s csak tanyája 539 keletkezett. A hol harmincz évvel ezelőtt nem tudták a földet másként, mint legelőnek értékesíteni, ott ma tizenöt forint haszonbért fizetnek egy holdért. A nép egyike a legélelmesebbeknek az Alföldön. Szorgalmasan míveli földjét, s terményei fölöslegével ellátja a kecskeméti piaczot. Pedig elég élelmes maga a kecskeméti is. Életre való voltuknak egyik jele, hogy az Örkényen, Dabason át Kőbányáig tervezett vasútvonalra ötvenezer forintot ajánlottak meg. A közgyűlésen egyhangúlag hozták a határozatot, nem emelkedett ellene egyetlen egy hang sem.
Így lesz a pusztából falu.
Harmincz évvel ezelőtt az ország egyik legvadabb vidéke határát gulya taposta, csikósok és pásztorok tanyája volt; ma ötvenezer forintot raknak össze a lakói, hogy vasúti összeköttetésbe jussanak a fővárossal.
A puszta azonban nem ilyen. Szépsége egyszerű; az, ami a tengeré: a végtelenség. Nincs semmi, ami a láthatár szélét kicsipkézze, mindenfelől csorba nélkűl borúl reá az égbolt. A szem csak annyira lát, mint a hajó födeléről: itt a víz, ott a vetés és fű zöldelő hullámit. Itt-ott egy város vagy falu tornya, mint távoli hajó árbocza, mered ég felé.
De mi hát a puszta? Elpusztúlt falu; a legtöbb esetben az. Járjátok be a pusztaságokat, sok helyen meglelitek az egykori templom romjait, vagy a helyet, melyről elmondják az öregek: itt állott a templom valaha; nyissátok fel a történet lapjait, s megtanúljátok, hogy a hol ma puszták vannak, ott valaha hasonló elnevezés alatt virágzó község volt.
A budapest-czeglédi vasút-vonaltól le egészen Kis-Kőrösig, Halasig mintegy 2600 négyszögkilométernyi területen puszta pusztát ér. Nagyobb terület, mint sok megye. Az egész országnak legnagyobb pusztasága ez. Pótharaszt, Dános, Mike-Buda, Vatya, Vacs, Hernád, Bene, Lajos, Adacs, Baracs, Peszér, Sarlósár, Balázs, Ágasegyháza, Ballószeg, Köncsög, Szent-Imre, Orgovány, Páhi, Bócsa, Kaskantyú, Bugacz, stb. egy összefüggő nagy pusztaságot képeznek, melyet sehol sem zavar meg falu. De ezen a nagy területen a legtöbb pusztának ma is megvan a romba dőlt temploma.
Pótharaszton, Vacson, Szent-Imrén ma is megvannak a falak, Mike-Budán, Halmon, Vatyán már csak elszórt téglák vannak azon a helyen, hol még nem régiben láthatók voltak a romok, máshol alig harmincz évvel ez előtt lett a földdel egyenlővé az egykori község utolsó nyoma. Néhol a név maradt meg „templom-halom”, vagy „templom-dűlő”, hirdetni az elpusztúlt falu emlékezetét. S így van ez nem csak Pestmegyében. A békési vagy bihari pusztákon, pl. Kóton, Irászon, Bucsán, Bélmegyeren, Dobozmegyeren szintén megvannak még az elpusztúlt templomok, klastromok romjai, s a történeti okiratok tanúsítják, hogy ezeknek a mai pusztáknak a helyén valaha városok, falvak állottak. Magát az elpusztúlt templomot „puszta-templom”-nak nevezi a nép. A „puszta” nevet jelző gyanánt használja, tehát melléknévi értelemben. S így használja sokszor a helynevekben is. Puszta-Kocsér, vagy Puszta-Pó, vagy Puszta-Dán-Szent-Miklós annyit akar tehát jelenteni, mint: az „elpusztúlt (falu) Kocsér”, vagy az elpusztult Dán-Szent-Miklós.
Külön határa is van a pusztának mindig, még akkor is, ha valamely városnak vagy magánosoknak a tulajdona. Nyársapát puszta, példáúl, határos Nagy-Kőrössel, s a nyársapáti földek majdnem kivétel nélkűl kőrösi polgárok tulajdonában vannak, és mégis ez a két határ külön terület. Ott van közöttük a megye, hogy idáig van a város határa, azon túl kezdődik a pusztáé, pedig a mesgyén innen és azon túl, talán ugyanazon birtokos földje terűl. Ez is egy jel arra, hogy a mai puszta önálló község volt valaha; az elkülönzésre ma nincs meg az ok, de miután ez az elkülönzés mégis megvan, a múltban kell keresnünk az okát. A nép maga élesen megjelöli az e tekintetben meglevő különbséget. Azt mondja: „kimegyek a tanyára”, ha tanyája a város határán fekszik, de viszont „kimegyek a pusztára”, ha ez a terület pusztai földön van.
A puszták leginkább a tatár és török dúlások idején keletkeztek. Legtöbb a mohácsi vész után. Midőn a török 1529-ben feljött egész Buda alá, s azután a Duna-Tisza közén is átvonúlt, fölégetett minden útjába eső falut, melyet nem védett senki, s tehát nem kellett ostromolni; rabszíjra fűzte a lakosság javát, világgá üzte a többit, s lakatlanná tette a vidéket. Azóta e falvak nagy része nem épűlt föl e mai napig, s innen van, hogy a legfőbb és legterjedelmesebb puszták ma is a Duna-Tisza közén fekszenek. Világgá széledt úr és jobbágy egyaránt; a hosszú török uralom alatt ez elpusztúlt falvakban senki sem kereste a maga jogait, nem találta az sem, a ki kereste. A török pasák a földdel sajátjuk gyanánt rendelkeztek. Egyes városok pénzért vették meg tőlük egy-egy elpusztúlt falu határát, tekintet nélkűl arra, hogy az valaha kinek a tulajdona volt. Így vette meg pl. Nagy-Kőrös Pótharasztot, mely ma is a város tulajdona.
Egyes városok lakosai egész a legújabb korig közösen bírták pusztáikat; néhol így bírják ma is. Kivált a kunok és jászok városai bírtak sokat, néha messze a község határától. Még ezelőtt harmincz évvel is az ily községek úgy kezelték pusztáikat, mint a hogy kezeli Debreczen a Hortobágyot. A város polgárai földjük arányához képest küldhettek lábas jószágot a puszta legelőjére. Ágasegyháza vagy Jakabszállás pl. a kis-kun városok tulajdona volt, Mizse, Bene, Lajos puszták a jász városoké. Itt nyaralt és telelt a városi polgárok növendék marhája. A gazda kiküldte a fias tehenet borjastúl a nehány mérföldnyire eső pusztára, s nem látta olykor két esztendeig sem. A puszta el volt különítve a gulya, a ménes és a juhnyáj járása szerint.
Ma ezek az állapotok jobbára megváltoztak, amint hogy az egész gazdasági élet is megváltozott. Intenzivebb gazdálkodás vált lehetővé, egyszersmind szükségessé. Az élet szükségei fokozódtak, az állam követelései az egyessel szemben nagyobbodtak: többet kellett produkálni. De egyszersmind vasútak is épültek mindenfelé, lehetővé vált eladni a termesztett gabonát.
A puszta nem az többé, ami volt. Aki ismerte példáúl a Duna–Tisza közét negyven évvel ezelőtt, ma alig ismerne többé reá. Akkor a pest-czeglédi vasút vonalától le egészen Majsáig és Halasig csupa legelő volt a puszta mindenfelé. Sehol egy fa, sehol egy tanya. Itt-ott szántottak valami keveset – felében. Eladásra abból is alig ment valami. A körűl fekvő falvak lakosai voltak a felesek, csak ritkán pusztai lakók, a kik önmaguk csinálta putrikban laktak: gödröt ástak a földbe, fűzfavesszőből sövényfalat vontak párkányúl az oldalain, sárral betapasztották a fonást, azután födelet vontak reá, ablakokat hagyva tűzfalon, s kész volt a lakás. Ma mindenfelé jól épűlt s tisztán tartott tanyák fehérlenek zöld ákáczfalombok között.
A városok fölosztották polgáraik között a közösen birt pusztákat. Egyik részök ott hagyta a városi életet, tanyát építtetett a tagja közepén, s kivonúlt oda családostúl; a másik, nem tudván megválni a várostól, vállalkozóbbnak adta el földjeit. A tanyák körűl veteményes kertek keletkeztek, itt-ott gyümölcsös, sőt szőlő is. Az egyes tagokat árkokkal vették körűl, s az árkot vagy árokpartot tele ültették ákáczfával. Sok helyen – különösen Pestmegyében – magok a nagyobb birtokú földesurak is a pusztára húzódtak, ott építettek magoknak majort, lakóházat, s ott is laknak télen, nyáron egyaránt.
Sok puszta mívelés tekintetében, s ami gazdálkodás módját illeti, előbbre van ma már, mint némely városi határ. A városi polgár keveset időz kint a határban lévő tanyán. Kimegy a legnagyobb munka idején, de állandó lakása mégis a város. Nem fordítja minden gondját a tanyára. Nem sokat törődik annak szépítésével. De a pusztai lakót erre maga a szükség is ráviszi. Ő nem szaladhat két-három órányiról a városba, ha egy darab fára van szüksége, inkább nevel hát odahaza. Gyümölcsöt is termeszt, mert nem talál közel piaczot. Kertet is ez okon kell csinálnia. Az igaz, hogy gyümölcsöse néhány meggy-, baraczk-, szilva- és eperfából áll csupán (cseresnye, alma-, körte- vagy diófa ritkább); zöldséges kertjében leginkább csak káposzta, tök, uborka, dinnye, petrezselyem, sárgarépa, paprika, hagyma és bab terem; borsó, lencse, stb. ritkábban fordúl elő.
A sok tanya, kert és még több fa valóságos ligeteket varázsolt most már a pusztába, melyek sűrűn sorakoznak egymás mellé. Ott, hol harmincz évvel ezelőtt kopár juhlegelőn át vitt az út, s egymás mellett gyakran ötven kocsi nyom is volt látható, ma hűs árnyékot borít az árokpart közé szorított útat szegélyező ákácz s virágzás idején édes illattal tölti el a levegőt. Még azokat a helyeket is, hol ezelőtt futóhomok tartotta birodalmát, jobbára meghódította a mívelés.
Midőn először kezdték szántani a homokokat, úgy tetszett, veszélybe jutott a kötöttebb talaj is. Az eke által lazábbá lett homokkal kénye-kedve szerint bánt el a szél. Felkapta s elvitte más vidékre. Sűrű, sárgás szürke porfelleg borította be az eget s pillnatról-pillanatra lehetett látni közeledtét. A fínom szemcséjű homok elszállt néha néhány mérföldnyire. Nagy darabon nem volt egy fa, mely feltartóztatta volna útjában. A hol fába vagy csak egy árokpartba is ütközhetett, ott vékony rétegben ülepedett le, de a mely aztán évről-évre vastagodott. Ott, a hol fiatal, néhány napos vetésre akadt, szárán pörzsölte el, s másnapra kelve, összezsugorodott, kiszáradott a gyenge növény. Ma már a sok fa miatt a legtöbb helyen nem bir erőt venni a szél a homokon. Megtanulták azonfelűl az emberek hosszú szárú szalmával hinteni be a talajt szántás előtt, amibe a homok megkapaszkodik. A mellett trágyáznak szorgalmasan. A folytonos trágya nemcsak megkötötte és termékenynyé tette a homokot, de még színét is sötétebbé változtatta.
Az utolsó tizenöt esztendő alatt Pótharaszt és Vatya körűl, a hol előbb gyakran lehetett látni porfellegeket minden tavaszszal és őszszel, többé azok nem fordúlnak elő. Nyáregyházánál egy egyszerű sövényt húztak valamikor a Beleznay grófok a határ mentén, hogy dánosi birtokukat a szél által oda hordott homok ellen biztosítsák. A homok megakadt a sövényen, lassacskán egész halmokat alkotott, s így Dánosra nem jutott belőle.
Mivé lehet a pusztát rövid idő alatt átalakítani, legjobban mutatja a vacsi puszta példája, mely Koháry-jusson a Koburg herczegi család tulajdona. Valaha falu volt itt is, de a törökök elpusztították, s a később összeszedődött lakosai papjukkal együtt Nagy-Kőrösre telepedtek. Elpusztúlt minden. Az erdőt kivéve csupa homokbuczkákból állott az egész tizennyolczezer holdnyi terület. A kecskemétiek tartották bérben, (egy időben Kalocsa János odavaló polgár az összes pusztáért 55 tallért s egy pár tafotával bélelt karmazsin csizmát fizetett) s legelőnek használták az egészet. Csak 1837-ben vette házi kezelés alá a tulajdonos herczegi család. Akkor néhány ezer juh, s néhány juhász talált rajta táplálékot, lakóház pedig nem volt az egész pusztán. Előlről kellett kezdeni mindent. Meg kellett törni a szél erejét, szántófölddé kellett átalakítani a legelőt, népet kellett hozatni nagy távolságról, a mely dolgozzék, s lakóházakat, gazdasági épületeket kellett emelni. S mindez meg is történt, még pedig csodálatos sikerrel. Ma a puszta kilenczven nagy táblába van beosztva (az erdőkön kivűl) s a táblák között legelőnek alkalmas széles útak vonúlnak végig; kétfelől öt-hét sorjában ákácz-alléek. Ezek fogják föl a szél erejét. A földek rendes mívelés alatt állanak, s a valaha szélhordta homokon ma repcze, búza, dohány, luczerna terem. Az őrlésre gőzmalom van felállítva a puszta közepén, a helyben termő burgonya értékesítésére pedig szeszgyár. Egy szép ménes, melynek lovai könnyű járásukról híresek, egy Csáky-féle fajú gulya, egy sertésfalka s közel tízezer darabból álló fínom juhfalka járja a legelőt. A tölgyesben mintegy háromszáz darab dámvad s nagy mennyiségű fáczán képezik a becses vadállományt. A lakosság pedig ma már 1872 lélekből áll. Eleik Sárosból, Zemplénből, Árvából, sőt Galicziából kerűltek ide, most magyarúl beszél mindannyija. Külön birójuk és jegyzőjük van – nagyközséget képeznek – külön papjuk és templomuk, két tanítójuk és iskolájuk. Még posta is van a pusztán, s benne postatakarékpénztár, melynek évi forgalma közel 30.000 forint.
A puszta – mint mondtuk – falu volt valaha. A kultúra ismét faluvá teszi. Ami időnknek jutott a feladat, hogy az átalakítás munkáját végbe vigye s pótolja háromszáz esztendő mulasztásait.
A rombolás műve gyorsan ment végbe. Egy török csapat néhány órai fosztás és gyújtogatás által csinált a faluból pusztát sok száz esztendőre; de nekünk századokra van szükségünk, hogy fölépítsük a sok romot, falvakat emeljünk a régiek helyén, melyek hírdessék fajunk erejét, szaporodását és gyarapodását.
A munka serényen folyik.
E tekintetben a legügyesebb gyarmatosok tagadhatatlanúl a jászok és kunok, a kik a történet tanúsága szerint legtovább éltek nomád életet, s legkésőbb telepűltek meg városokban. Kerekegyháza, Jász-Kara-Jenő, Lajos-Mizse községek az ő alapító ügyességöknek kiváló bizonyítékai.
Leirjuk legalább az egyik keletkezését.
A budapest–kecskeméti országútban egy részt Kecskemét és Nagy-Kőrös, más részt puszták által határolva ezelőtt még húsz esztendővel merő pusztaság volt Lajos-Mizse, a jászberényi közbirtokosság tulajdona, s mellette Bene, a jászladányiaké. Összes területök körűlbelűl ötvenezer hold merő legelő. Egy puszta-bíró képviselte e területen a legfőbb hatóságot, a kit Jászberény városa küldött oda. A földet közösen bírták, a legelőt közösen használták a város polgárai. A talaj egyik részében igen termékeny, de ezt sem szántották. Külön legelője volt a ménesnek, külön a csordának és a juhnyájnak. Mindegyik jászberényi polgár otthon bírt földjének arányában küldhetett jószágot a legelőre. A pusztai föld voltakép a jászberényi városi földnek volt tartozéka. Az egész határban, kivéve a pusztabíró lakát s a pásztorok gunyhóit, nem volt más épület, csak egy nagy fogadó az országút mellett. A vasút megnyilta előtt az egész Bánság vidéke, Arad, Szeged és Kecskemét ezen az országúton járt föl Pestre, s onnan Bécsbe. Ez a fogadó volt az utolsó állomás, honnan egy nap alatt be lehetett érkezni Pestre még a nehéz társzekereken is. Ezért látogatták azt sokan. A vendég mindenkor kaphatott szállást (vagy tizenhat szoba volt benne berendezve), úgy szintén a szekeresek, kiknek érkező, távozó és állomásozó fogatai adtak a vidéknek némi élénkséget.
A hatvanas években a földet elosztották a jászberényiek maguk között birtokuk aránya szerint. A kinek többje volt a határban, annak több jutott a pusztából is. Fölmérték, parczellázták az egészet, azon felűl helyet hasítottak az épülendő község számára is. A talajt ugyan nem jól választották meg, mert a jobb földeket szántóknak szánták és sajnálták házhelyeknek, de azért épülni kezdett lassan a falu, s építettek egy csinos templomot is. A városiak egy része kint épített magának lakóházat a pusztán, s végleg oda költözött. Voltak, kik a faluban emelték föl hajlékukat, voltak, kik a tagjukon csináltak tanyát s ott vettek állandó lakást.
A hol harmincz évvel ez előtt csak nehány pásztor, meg a pusztabíró tartózkodott, ott ma hatezer ember lakik. Virágzó község emelkedett a puszta közepén, s csak tanyája 539 keletkezett. A hol harmincz évvel ezelőtt nem tudták a földet másként, mint legelőnek értékesíteni, ott ma tizenöt forint haszonbért fizetnek egy holdért. A nép egyike a legélelmesebbeknek az Alföldön. Szorgalmasan míveli földjét, s terményei fölöslegével ellátja a kecskeméti piaczot. Pedig elég élelmes maga a kecskeméti is. Életre való voltuknak egyik jele, hogy az Örkényen, Dabason át Kőbányáig tervezett vasútvonalra ötvenezer forintot ajánlottak meg. A közgyűlésen egyhangúlag hozták a határozatot, nem emelkedett ellene egyetlen egy hang sem.
Így lesz a pusztából falu.
Harmincz évvel ezelőtt az ország egyik legvadabb vidéke határát gulya taposta, csikósok és pásztorok tanyája volt; ma ötvenezer forintot raknak össze a lakói, hogy vasúti összeköttetésbe jussanak a fővárossal.
Még nem küldtek hozzászólást