Demokrácia, óh…jaj! Hát kérem, 2010-ben megértük, megértem a csodát, forradalom történt Magyarországon, a kirobbantója nyomán mindjárt nevet is adok neki: a „szavazóurnák forradalma”. Nem ám a francia vagy angol polgári forradalom, nem a Lenini, kommunista forradalom, nem az ezernyolcszáznegyvennyolcas márciusi forradalom, nem is az ötvenhat-októberhuszonhármadikai forradalom, hanem a 2010-es, magyar, nemzetegyesítő, Orbánista forradalom. Alig bírom megállni, hogy ne röhögjek, ámbár valami mégis történt! A magyar nép kifejezte a rendszerváltás, a demokratikus átalakulás iránti ellenszenvét. Erről a már-már forradalmi hangulatról szeretnék beszámolni a saját tapasztalataim és egy történet elbeszélésével.

Tudvalévő, hogy 1990-ben az első szabad választáson a nép akarata döntött; előtte persze valakik eldöntötték, hogy a kommunista népköztársaság helyett Magyar Köztársaság legyünk; győzött a valódi, teljes szabadságot biztosító demokrácia – nemsokára utolérjük az osztrák életszínvonalat, hajrá magyarok! Igaz, az első kormányzati ciklusban egymillió ember vált munkanélkülivé, szinte minden nagyüzemet bezártak vagy privatizáltak, az átmeneti nehézségek kárpótlásául megígértetett, hogy a nép ezután beleszólhat az ország politikai ügyeibe, azonnali sajtó- és szólásszabadság teszi lehetővé a népakarat érvényesülését. Szomorú fordulat, hogy egymillió ember az utcára került, élhetetlen anyagi körülmények közé. Antall József kinyomatott több ezermilliárd fedezetlen forintot kárpótlási jegy címén, amit az ügyeskedők saját meggazdagodásukra váltottak át, százezrével jelentek meg az újgazdagok – következmény 30%-os infláció. Eközben a milliós elszegényedőknek az ígéretek maradtak, mára a csórók száma megduplázódott. Rendszerváltási remények ide vagy oda, minden balul ütött ki – ó, jaj, mit rontottunk el? Talán en bloc a demokráciát?

Előrebocsátom, hogy a görög eredetű „népuralom” kifejezéssel eleve problémáim vannak, mivel az az érzésem, hogy a nép minden korszakban királyra vágyott; talán kivétel az a néhány évszázad, amit a görögök, anno, egyféle városi szenátusi vezérlése alatt éltek meg, s a döntéseket nem egy ember hozta, hanem mondjuk tíz vagy ötven?! Ilyen csak egyszer volt, Athénban. A történelmi kezdet volt a fáraók, a császárok kora, azóta sem sokat változott a világ; én ugyanis királynak tekintem az európai miniszterelnököket, az amerikai elnököt, a szovjet, kínai főpárttitkárt, és hogy ne sértsem meg az angolokat, hollandokat, spanyolokat, japánokat, thaiföldieket stb., a még fennmaradt királyságok operettfiguráit vegyük fel a névsorba. De mi volt Magyarországon az utóbbi 60 évben: Rákosi, Nagy Imre, Kádár János kommunista királyok voltak-e, vagy csupán egy központi bizottság vezetői?

A 2010-es FIDESZ-KDNP kétharmados győzelme megadta a választ: a rendszerváltáskor nem likvidáltuk a kommunistákat, a vezérek ugyebár meghaltak, de megmaradt nyolcszázezer pártag, közülük sokan nagykutyák voltak. Antall József megmondta: „tetszettek volna forradalmat csinálni”, megjegyzem akkor már nem volt ki ellen, a párttagok piros könyveiket eldobva szétszaladtak. Másrészt a forradalmak lényege a trónfosztás, ami 1989-ben nem lehetett cél. Antall a halála előtt Orbán Viktort jelölte meg az ország miniszterelnöki várományosának. Ez így rendben is volna, az akkor még forradalmi lendületű, szakálas fiatalember alkalmas lehetett volna a kommunista rendszert az alapjaitól felszámolni.

Na, de most 2010-ben? Persze, ha az új Orbán kormány megtalálná Magyarország felvirágoztatásának esélyét, üsse kő, de szomorúan veszem észre, hogy erről szó sincs, sőt, az eltelt egy hónapban romlott a helyzet. A forint gyengült, a rejtélyes makró-mutatókkal sincs minden rendben – hát akkor mit tud ez az ember, mármint Orbán Viktor, amit az átlagpolgárok annyira dicsőítenek? Valamit én, mint egyszerű íróféle nem értettem meg? Amúgy, magamban nem szívesen használok latin kifejezéseket – az ókori nyelv ismeretének hiánya mértéktartásra kötelez, de 2006 őszén a strasbourgi parlamentben Orbán Viktor szájából elhangzott egy szóösszetétel: nobile officium. Ez a két szó annyira megtetszett, hogy utánanéztem, mit jelent valójában. "Nemesi kötelesség", avagy újkori átiratban: "fizetség nélküli állás", de használhatjuk olyan értelemben is, hogy valaki társadalmi munkában vállalja a köztisztséget. Nem szeretném azokat megbántani, akik a 10-20 évvel ezelőtt még ily módon gyakorolták a politikát, akkoriban meg is érdemelték „a nemes küzdelem az országért” kifejezést. Ám a politikai képviselőink azóta sokat változtak. Hát, valljuk be az őszintét, jó állásnak bizonyult a képviselőség, sokan váltak karrieristákká, persze, ne legyünk éppen mi, becsületes adófizetők smucigok, eleget dolgoztunk ingyen a Kádár rendszerben. Most meg sajnáljuk azt a néhány adószázalékot, amit a bérünkből levonnak?

Én meg most arra gondoltam eme szép, latin kifejezés láttán, hogy az élenjáró politikusainkat körülbelül húsz éve látom így együtt, és persze sokan vannak olyanok is, akik azóta tűntek fel, de azt nagyon nehezen viselem el, hogy egyesek – jól ismert személyek – pozícióikból megkopva bár, de tartják a politikai szerepkörüket. Mintha odaláncolódtak volna az országgyűlési padhoz. Azt mondom, ezek a hölgyek és urak nem ok nélkül ragaszkodnak a politikai hivatáshoz, mondjuk ki bátran: jól megkapaszkodtak a rendszerváltás szekerébe. A pártmunkások közül néhányan szép vagyonkával rendelkeznek, a képviselői fizetésük évente, menetrendszerűen, jóval az átlag felett emelkedik, a párton belüli jutalékokról, na meg az egyéb üzleti szerzeményekről nem is beszélve – láthatóan kiemelkedtek onnan, ahonnan elindultak, s mára egyértelműen a felső réteghez tartoznak. Konszolidáltan ülnek a parlamenti padsorokban, tiszteletet elváróan lapozgatják újságaikat, talán éppen az üzleti híreket. Ilyenkor nyilván nem jut eszükbe a "nobile officium" – nekem is csak azért jutott megint eszembe, mert van itt néhány kiemelkedő személyiség, akinek sztárokhoz hasonló életpályájuk irritálja az etikai antennácskámat.

Első szabad választáskor egy református papra szavaztam, pusztán abból a megfontolásból, hogy a szórólapján a következőket olvastam: "megválasztásom esetén a képviselői járandóságomat szétosztom a szegények között". Milyen egyszerű és nemes gondolat, ebben benne van az emberi lélek minden nagyszerűsége, amit egy nem egészen forradalmi lelkületű embertől elvárunk. Akkortájt Orbán Viktor bizonyára forradalmi lelkületű ifjú volt, nagy haj, nagy szakáll, nagy duma: ruszkik haza! – Mi forradalmárok – mondhatták később a Ménesi úti kollégisták –, nem értünk egyet sem Antall Józseffel, sem Horn Gyulával; mindkettőt egyenesen lehazaárulózták. Csak azt nem értem miért éppen most 2010-ben hiszik azt, hogy eljött az idő a forradalomhoz.

2006-ban Orbán Viktor a strasbourgi szónoklatában még csak ijesztgetett: – nobile officium – mondta többször is, megleckéztetve az uniós parlamentet, hogy a posztkommunista kormányokkal szemben Európa puha magatartást tanúsít. Ebben a foghíjas, majdnem üres Európai Parlamentben csak úgy visszhangzott ez a két szó. Talán három ember fején volt fülhallgató – azok arcán láttam, hogy jól szórakoznak. Orbánból viszont kiütközött a forradalmi véna: a középkori lovagiasság jelszavával figyelmeztette azt a néhány parlamenti képviselőt, aki még odafigyelt, hogy a gazdag országok: Anglia, Németország, Franciaország egy fillérrel se támogassák a posztkommunista kormányokat. És, most jön a poén: Orbán Viktor nem mondott neveket még országokat sem, annál sokkal rafináltabban fejezte ki magát. Itthon mindenki értette, hogy a fő célpont ugyanis Gyurcsány Ferenc volt. Tulajdonképpen ettől a gonosz „lovagtól” – aki nem sokkal előtte a vele szembeni párbajkor erősebbnek bizonyult – kellene valahogy megszabadítani Európát? … a fenét, a magyar politikát.

Az első bekezdésben feltettem a kérdést, mit rontottunk, el? Hát, 2006 óta felsoroltatott, mit rontott el Gyurcsány Ferenc? Orbán szerint, a baloldal többször rátámadt a magyar nemzetre, súlyos szavak ezek, bár úgy tűnik teljes meggyőződésből fakadnak, mivel már kijelentette néhányszor. Erdélyben, Tusnádfürdőn másról sem beszélt. A jobboldali, konzervatív Antall Józsefet, anno csak lehazaárulózta, egyszeri, kis provokáció volt ez egy ifjú rendszerváltótól, de az egész baloldalt néprontónak titulálni, ezt valamiképpen – legalább néhány történelmi ténnyel – bizonyítani kellene. 1990-ben a szabadon választott politikai pártok rendszere sok életidegen intézményt hozott létre, amelyeket összefoglalóan ideológia végváraknak nevezném. Olyan fogalmak kerültek köztudatba, mint a liberális, a konzervatív, a kereszténydemokrata, a szociáldemokrata, bal és jobboldal stb. Hol vannak ezek mögött a népet felemelő vagy a népet legázoló eszmék? – teszem fel magamnak a kérdést. Mert végül is a pártvezérek médiában előforduló szövegei – esetleg írásai – adják számomra a feleletet. Ha egy pártelnök szabadelvű szólamokat zeng, akkor az biztos SZDSZ-es, ha a polgárságért szónokol, akkor konzervatív jobboldali, és ha az egyházért papol, akkor kereszténydemokrata. Torgyán Józsi egykor a falusi parasztságért harsogott, akkor neki független kisgazdának kell lennie, a kutyafáját.

Ez azonban egyáltalán nem így jön be nekem. A pártelnökök és sleppjük beszajkózott ideológiai szlogenjei olyan szóródást mutatnak, amit inkább egyféle handabandázáshoz lehet hasonlítani. Abban sem vagyok biztos, hogy a fenti, politológiai fogalmak híven tükrözik egy párt világszemléleti hovatartozását. Magyarországon biztosan másképp működik a dolog; a mi rendszerváltásunkon végigvonul a bizonytalanság. Pedig egyszerű a képlet: a demokratikus államforma is hatalom kézbentartására épül, a rendőrségre, az ügyészségre, a fellebbezhetetlen, ítéletalapú bíróságra, s legutolsóként a parlamenti törvényhozásra. Ennek egyelőre semmi köze a politikai eszmékhez. A gazdasági fellendüléshez azonban nagyon is. A rendszerváltó országokban megfigyelhető a pénzügyi szabályrendszer felpuhulása. A szabad piaci verseny jelszavával fémjelzett gazdasági vagy inkább vagyonosodási ügyeskedéssel jellemzett korrupció terén élenjárók lettünk. A kommunista rendszer örökségét hordozó, magyar elit létkérdésévé vált, hogy a szocializmus kisemmizettségéből a vagyonosodás felé elinduljon. Elit, elit, magyar elit – hej, de irigy, hej, de szomorú az, aki lemaradt!

A képlet azonban nem olyan egyszerű, mint ahogy Orbán és csapata hangoztatja, s most, hogy a 20 évvel ezelőtti rendszerváltás után a múlttal való leszámolás forradalmi attitűdje újra megfogalmazódott: a jelszó, hogy a volt komcsi apartnyikok számára a meggazdagodást hozta, mivel azok, és csak azok loptak és lopnak, csalnak, hazudnak stb. Nyilván van Magyarországon egy keserű, bosszúvágytól terhes elégedetlenség; a rendszerváltás sokak számára az elszegényedést jelentette, ők a Fideszre szavaztak. A nép kitermelte az „urnák forradalmát”.

Jómagam a múltat ugyan nem sírom vissza, de annál is inkább megértem a nosztalgiázókat, mivel életem javát abban az „átkos” 40 évben töltöttem el! Nyugdíjasként (gyakorlatilag eltartottként) nem is várhatnék mást, mint amit az állam komoly pénzügyi nehézségek és államháztartási manipulációk által biztosít nekem. De azért naponta eszembe jut, hogy valamikor volt pénzem színházra, hangversenyre, sőt, hetente egy kis vendéglői vacsorára is – szóval akkor polgárnak éreztem magam. Úgy gondolom, vagyunk még jó néhány, százezren vagy millióan, akik a baloldaliságot ezzel a biztos megélhetéssel azonosítják. Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy az MSZP, Gyurcsánnyal egyetemben mit rontott el, akkor megint csak a múltból kell kiindulni. A szocializmus intézményei: főhatóságok, belügy, külügy, gazdasági szektorok, vagyis azok munkatársai a rendszerváltáskor zömében pozícióban maradtak. A Gyurcsányi politika, amely nem más, mint a hatalomban maradás kierőszakolása, ezen környezetre épült, az egzisztencia megóvására. A reformokkal terhelt koalíció azonban befuccsolt. A pedigrés SZDSZ, Soros György amerikai pénzmágnás hathatós támogatásával erőszakosabbnak bizonyult a józan paraszti ésszel gondolkodó MSZP-nél. Gyurcsány őrültségére jellemző, hogy ő még akkor is hitt a reformokban, amikor senki más körülötte. Bukás bukást követett, s ily módon Orbán Viktor lett az igazságosztó miniszterelnök.

Orbán Viktor a napokban magas egyházfők előtt kifejtette, a legújabb „szűrujjból” előhúzott ideológiáját, miszerint Magyarországnak keresztény államra van szüksége – mert akkor elválasztható lesz a jó a rossztól, a hamis az igaztól, becsület az aljasságtól stb. Micsoda zagyva ideológia vezeti ezt a mindenre elszánt embert, amikor a papok köntöse alatt tetszeleg? Nem tudok másra gondolni, mint a kommunisták, az ateisták, a szabadelvű értelmiséggel szembeni bosszúvágyra. Sajnos, a baloldali eszmék iránt jogos a felháborodás; az MSZP-ben olyan politikusok, közszolgák maradtak felszínen, akik a bankokkal, a pénzügyi intézményekkel, a multinacionális vállalatokkal kialakult kapcsolat-rendszerüket kamatoztatták – előnyükre vált, hogy már rendelkeztek némi üzleti rutinnal. Ilyen miliőben burjánzik a harácsolás, a korrupció, a rendszerváltás követő időszakot tehát nevezzük egyszerűen vadkapitalizmusnak. A vagyonszerzési ügyeskedésben a baloldal nem csak a hitelét veszítette el, hanem erősen fel is hígult. Most hát a jobboldal betölti a parlamentet; az urnák forradalma által lettek „jobbik” padsorok is; feltámadt volna a fasizmus? Á, dehogy, csupán az történt, hogy a néppárti, jobboldali eszme – kissé balos színezettel – rózsaszín köntösbe bújt.

Orbán Viktorék – a vereség után más lehetőségük nem lévén, 2002-ben leleplező akcióba kezdtek. A szarkeverést ma is folytatják, mindenki célpont lett, akiről be lehetett bizonyítani, hogy komcsimúltú, érdemtelenül tölti be pozícióját, főleg, ha illegális pénzt tett zsebre. De, hogy a baloldal – ami egyébként létezik, és tömegek állnak mögötte – rátámadt volna a magyar nemzetre, azt kikérem magamnak. Én, mint a szegényekkel szimpatizáló íróféle azt mondanám, hogy felejtsük el a kommunista kiáltványt, hogy „a kommunizmus kísértete járja be Európát”. Ne higgyük el, hogy a baloldal több esetben rátámadt a nemzetre, inkább kiáltsuk világgá, hogy Magyarországon haramiák támadtak a dolgozó népre.

Budapest, 2010. tavasz