Spartacus és a vízágyú (2007)
Spartacus és a vízágyú Amerikában új típusú tömegoszlató ágyút hoznak forgalomba, amely nem öl, de a vízágyúnál sokkal hatékonyabban lefegyverzi a tüntetőket. Silent Guardian (néma őr), a rend felett őrködik majd oly módon, hogy a vízágyúnál sokkal hatékonyabban lefegyverzi az utcai harcos delikvenst, ugyanis ez már valamiféle „elektromágneses-akármi” sugarat lő ki, ami azonnal elkábítja az agyat.
Nahát, Spartacus korában – és későbben sem – kellett volna a rabszolgákat azonnal legyilkolni, keresztre feszíteni stb. – egy ilyen praktikus eszközzel minden lázadást könnyeden le lehetett volna törni. A rabszolga megmaradt volna a földeken, a munka folytatódott volna az építkezéseken, a cirkuszi játékokat sem kellett volna szüneteltetni, mindenki jól járt volna. Ámde, sokkal fontosabb kérdés, hogy kik is lázadtak akkor és lázadnak ma is a társadalomban; van-e lényeget megragadó törvényszerűség a lázadások, felkelések, tüntetések mögött?
Az ókorban nem is volt kérdés, hogy mely társadalmi réteg az, amelyik elvárhatóan fel fog lázadni a sorsa ellen, mivel az emberi erőforrást egyszerű rabsággal, katonai kényszerrel oldották meg, és az ilyen szolgálattevőket nem vették emberszámba – a rabszolgaságból nem volt kiút. Minden munkát rabszolgák végeztek, és csak igen ritkán szabadult fel néhány szerencsés pária a rabszolgatörvény alól; sőt, ezek többnyire továbbra is szolgái, kegyeltjei maradtak az uruknak. A rabszolgaság intézménye egyidős a „történelmi emberiség” (nem a homo sapiens) létrejöttével, illetve a hadieszközök oly mérvű fejlettségével, amikor alkalmassá váltak a tömegek leigázására. A hadieszközök közé nem csupán a fegyvereket sorolnám, hanem az olyan tipikus szerveződéseket, amiket manapság katonaságnak, rendőrségnek, fegyveres alakulatnak nevezünk.
A rabszolgatartásnak van azonban evolúciós magyarázata is: az emberek közötti biológiai eltérés, különbség valami különös mutáció folytán. A történelmi kezdetekben bekövetkezett „rejtélyes kiugrás” elegendőnek mutatkozott a törzsi állapotból való kilépéshez is, és egyben a biológiai rendszer széteséséhez vezetett. A nép ugyan megmaradt a természet adta állapotában, élte a maga munkás hétköznapjait, a törzsi vezérek, a mágikus erejű sámánok és a csatlósaik azonban kiemelkedtek a populációból, többé nem dolgoztak, és igyekeztek minél több szolgát maguk köré gyűjteni. Egyes vezérek olyannyira megerősödtek, hogy akár egy tucat törzset leigázva növelték a táborukat, ezreket az uralmuk alá tereltek. Valószínű a mutációból kimaradtak lettek a társadalmi átalakulás vesztesei, mivel a szellemileg lemaradottakat a fejedelmi klán fegyverekkel körülvéve rabszolgává tette. Mégpedig igen praktikus célból: ugyanis amíg a törzsi-közösségekben volt egyféle igazságos ámbár ösztönös munkamegosztás – tehát mindenki azt csinált és azon dolgozott, amihez a legjobban értett, addig a létszámilag felduzzasztott, kezdetleges államközösségben határozottan meg lehet már különböztetni a munkát effektív végzőket a munkairányítóktól – a munka valóságos haszonélvezői pedig meg sem jelentek a színen, csak beköltöztek a készbe. Az első palotákat, templomokat, csodaoszlopokat, piramisokat és más kőfaragványokat rabszolgák ezreivel lehetett csak felépíteni – nem lévén gépesített technológia! Megszületett hát a leigázó rendszer és a leigázható embertípus is, aki oly módon lealacsonyult a homo sapiensi mivolta alá, hogy még az agybéli fiziológiájában is különbözött az elittől.
Vajon ma is létezik még genetikailag kimutatható rabszolgaság a földön? Egyébként a természetes, főemlős falkatörvények kizárják az efféle elfajulás lehetőségét, még azt a fajfenntartási ösztönt is, amikor a származás a döntő; a csimpánzoknál például a genetikai öröklődésnek kevésbé van jelentősége, mint a rokon emberi fajnál. A munkát nem végző, amúgy fegyveres erőszakkal uralkodó réteg tehát néhány évezred alatt tökéletesen elkülönült az „aljanéptől”, a társadalom egyre inkább kasztosodott, a biológiai fajeredet gyakorlatától eltérő körülmények keletkeztek – ahol egyes klánok születetten kivételezetté váltak, és közülük a legerősebb akaratúak hamarosan Isten leszármazottjának tekintették magukat. Ugyanakkor megkezdődődött a népből való merítkezés is, azon egyszerű biológiai törvény miatt, hogy a nemi érintkezés nem függ társadalmi törvényektől, ily módon egyes gyönyörű hölgyeknek ebben a természetellenes közösségben is volt kiút a rabszolgaságból; sőt férfi egyedek számára is, ha kiugróan magas teljesítményt nyújtottak. Ilyen esetben leginkább a nagyságos úr félrelépésére terelődött a gyanú – kizárt dolognak tartom azonban, hogy a többség ezúton genetikailag valaha fölébe kerekedhet a kisebbségi elitnek. Még a történelmi kontraszelekció sem lehet olyan erős, hogy az emberi faj genetikai elitjét szétporlassza.
A demokrácia emberjogi főelve szerint születetten minden ember egyenlő – legalábbis hasonló antropológiai és etikai-tudati eséllyel rendelkezik. Azonban az ember sohasem érheti el az utópisztikus egyenlősdit, ebben az esetben bizonyára az elnyomott többség könnyedén szerveződne lázadásra és elsöpörné az elitet. Efféle társadalmi törekvés Spartacusig nem is következett be, a spontán lázadásoknak nem voltak esélyei. Aztán a középkorban felszaporodtak a jobbágylázadások, a népfelkelés igazi gyakorlattá azonban csak a XX. században vált. Tartós győzelmet az orosz nép aratott a cárizmus felett. Itt aztán el is lehetne gondolkodni, hogy a szovjetmintájú szocializmus az arisztokrácia lefejezése után miért nem volt képes olyan elitet kitermelni magából, amely akár a világ élvonalát jelenthette volna? Az ókorban az emberi faj az elit terveivel és irányításával hatalmas lendülettel vágott bele a civilizáció megteremtésébe; a rabszolgaságon alapuló, új etikai rendszer tökéletesen megszilárdította a centralizált társadalmi berendezkedést, teret adott a tudomány fejlődésének, a mesterségek, a technika tökéletesedésének. Kifejezetten diktatórikus módszerekkel, a „ki épít nagyobbat” alapelvére kitalálva működött a világ, nem csoda, hogy a legkövetkezetesebb egyenlősdi-törvény a kommunizmus nem járt sikerrel. A szocialista tábor csúfosan lemaradt a tudományokban, a technikai színvonalban, a művészetekben és sorolni lehetne még, mi mindenben – a másik oldalon viszont, ellenkező okok miatt – a munkás lázongani kezdett, ezért vált szükségletté a vízágyú, az egyik leghatásosabb tömegoszlató fegyver, teljesen modern eszköz, ami végül is a népfelkelést van hívatva kiküszöbölni. Amikor még nem alkalmazták; például a nagy októberi forradalom alatt – akkor nemigen bajlódtak efféle tűzoltó fecskendővel –, akkor még a sortűz is kevésnek bizonyult. Utólag kimondhatjuk, hogy akkor győzött a többség, és hetven évig fenn is maradt a „bolsevik” rendszer.
Az ókor tehát jó példa a tömegek munkára fogására és kordában tartására, ki törődött akkoriban a köveket cipelő rabszolgák tízezreivel, nem tartották őket emberszámban. Valószínű, hogy a tömeg hermetikus elhatárolódása következtében az emberi faj genetikailag is kettévált. Talán Marx és Engels is ezt a természetellenességet, emberfaji ellentmondást vették észre – a gazdasági kizsákmányolás hátterében –, amikor is ők ketten a társadalmakat osztályokba sorolták és kibékíthetetlen ellentétekről kezdtek beszélni. Milyen érdekes, hogy ez a gondolat éppen a polgárosodás, a demokratikus államforma kialakulásának előestéjén jutott eszébe a két eminensnek és még egy rakás XIX. századi nagy filozófusnak is. Voltak persze kételkedők, Friedrich Nietzsche például szinte megjósolta a fajelméleten alapuló világháborúk eljövetelét. A nagy tudomány és ideológia zsenijei azonban akkor még nem is sejtették, hogy a huszadik századi fegyverkezés bűvöletében néhányan megkísérlik valósággá, államformává tenni a nietzschei nihilt, a fasizmust, amibe bőven belefért a genetikai tisztogatás.
Sajnálatosan a genetika tudománya csak a második világháború után világított rá néhány lényegi momentumra, ami a faji jelleget illeti. Kiderült, hogy az emberi génállomány olyan egységes, hogy még a legtávolabbi népcsoportok génállomány-különbözősége sem haladja meg az egy ezreléket. Megjegyzem, hogy a csimpánzokhoz képest is csak 1-2%-kal különbözünk. A Marx és Engels idejében kialakulófélben lévő munkásosztályt tehát már nem lehet genetikailag alsóbbrendűnek, vagyis rabszolgatípusnak tekinteni, a kommunista rendszer bebizonyította, hogy munkásból is lehet államfő, bankigazgató vagy zseniális művész. Erre az egyszerű képletre kellő bizonyítékul szolgált a majd száz évig tartó bolsevizmus, meg arra is példát adott, hogy mégiscsak van az új elit megteremtődésének is akadálya. Persze, Hitler, Mengele, Göbbels és a többi fasiszta vezér erősen tévedett, amikor faji alapon próbált érvényt szerezni a genetikai fölénynek, a német „árjának” – ez a lehetőség ellentmond a fajon belüli genetikai összetétellel is, hiszen genetikailag totálisan tiszta nemzetségek nem lehetségesek.
Az öröklött tulajdonságok szerinti osztályozás eszménye azonban sohasem lesz feledve, hiszen a korábban említett egy ezrelék genetikai különbözőség mégiscsak azt jelenti, hogy a teljes génállomány hárommilliárd jelbetűjének az ezredrésze, tehát hárommillió betű változhat valamilyen irányba. Ez persze elég nagy szám ahhoz, hogy gyakorlatilag minden ember génállománya különbözik az összes többitől! Ezt a körülményt a kriminológia kellő súllyal ki is használja – ma már a „DNS-bizonyíték” döntőnek bizonyul a törvény előtt. Egy bizonyos: a modern, demokratikus társadalmakban nem beszélhetünk genetikai osztályozásról, és így az alsóbb rétegek emberjogilag ugyanolyan állampolgárok, mint a miniszterelnök. Na mármost felmerült bennem a kérdés, hogy a genetikai fajelmélet szerint, egy mai fegyveres ellenszegülés mennyiben azonosítható vagy legalább összevethető-e az első, komoly rabszolgalázadással, a Spartacuséval? Az emberiség fajok szerinti felosztása evolúciós történet következménye: a fajok közötti konfliktusok máig fennállnak, és kellő alapot szolgáltatnak a népirtásra. Legutóbb az amerikai indiánfajokat tüntették el a nagy európai hódítók; sajnos, alig bizonyítható genetikailag, hogy az indián nemzetek valahonnan Ázsiából vagy éppen Afrikából kerültek át az Amerikai kontinensre – mindenesetre különböznek az európai populációtól.
Teljesen nélkülöz mindennemű genetikai felosztást az emberiség vallás szerinti megkülönböztetése. Jelenleg az iszlám-zsidó ill. keresztény és nem keresztény konfliktus éli virágkorát, ami szintén egyféle megkülönböztetésre és diszkriminációra ad lehetőséget. A legnagyobb erejű konfliktus lényege azonban a gazdasági felosztás, a globalizációs tőke és a teljes tőkenélküliség között. A pénztelen harmadik világ képtelen felzárkózni az ún. „gazdag-demokráciák” mellé. Ezt a konfliktust ismerte fel a globalizációellenes szervezkedés, amely már-már kezd hasonlítani a Spartacus-féle lázadáshoz. Ellenük már szinte menetrendszerűen bevetik a vízágyút. Megjegyzés: a vízágyúkat a múlt században kezdték használni, a nagy munkásmegmozdulások szétkergetésére, elkeseredett tömeg állt szemben a rendőrséggel, a megélhetésért tüntettek és lázadtak, mint anno, az ókori rabszolgák.
A mai utcai zavargások abban különböznek, hogy a lázadókat most csőcseléknek nevezi a hatalom. Anno, a munkásokat – bár nem volt egzisztenciájuk és nem számítottak polgárnak sem –, akiket a gyári munkás szerencsétlen külvárosi proli tömege adta, ritkán nevezték csőcseléknek. Nem mellőzendő körülmény, hogy munkáslázadásokból fejlődött ki egy új rendszer, a proletárdiktatúra. A kommunista eszmerendszer már teljes egyenlőséget hirdetett, és ebből sikerült is megvalósítani az öröklődési alapon működő jogok eltörlését, persze az arisztokrácia teljes likvidálása mellett. Ettől kezdve elvileg nem beszélhetünk többé rabszolgalázadásról sem, hiszen a Szovjetunióban a munkásosztály uralkodott – még a sztrájk fogalma is kitörlődött a szótárból, tüntetés helyett a felvonulás vált gyakorlattá. Vízágyúra pedig egyáltalán nem volt szükség. Persze a szocializmus bukása környékén már bevetették a vízágyút – pl. Lengyelországban vagy a volt Csehszlovákiában –, Magyarországon legfeljebb a tűzoltók használtak ilyesmit. A vízágyú kudarca azonban elért bennünket is, 2006 szeptember 18-án éjjel, a „csőcselék” elfoglalt és leállított egy másként is hatástalan vízágyús teherautót. És, most bele is trafáltam a közepébe, mivel a csőcselék kifejezés sokáig politikai- és médiadilemma lett az egyébként harcra kész két politikai tábor között: kormányzó pártok és ellenzékiek. Pikánssá teszi a dolgot, hogy a jelzett utcai szembenállás nem tükrözte a két politikai eszmerendszert, az egyik oldalon a rendőrség, a másik oldalon az utcai harcosok vegyes csapata állt szemben. Felmerül azonnal a kérdés, ki ellen vetnek be manapság vízágyúkat, füstbombákat és gumilövedékeket, és kinek a fegyvere tulajdonképpen a vízágyú?
Ennek eldöntéséhez választottam a Spartacus-aforizmát, ugyanis a hatalom, amely efféle „nehézfegyvereket” és más könnyebb eszközöket használ ma is a rend fenntartásához, mindig a kívül rekedtek ellen vet be erőszakot. Az emberiség „nagyetikája” szerint a hatalmon-lévők és hatalom-alárendelt embereknek demokratikusan kell viselkedniük, ami oly módon osztja meg a népet, hogy vannak az aktuális államot tisztelő törvénytudó és elfogadó tömegek és vannak az aktuális kormányt megdönteni akaró egyének és csoportok. Szó sincs hát genetikai különbségről, szellemi képesség szerinti besorolásról, osztályok elkülönüléséről és harcáról – ennélfogva a Spartacusi dilemmáról sem – valakik veszik a bátorságot és dobálni kezdik a rendőrséget. 2006. október 23-án tömegében is láthattuk politikai ütközetet, a színen ugyanis megjelent az „orbáni sereg”, a nagygyűlésről néhányan nem mentek időben haza – kaptak is a vízágyúból. A polémia tehát ezen az úton is folytatható. Ha ugyanis az ellenzék békés utcai megmozdulását megzavarja a lázadó „csőcselék”, azt nem azért teszi mert ellenséges indulat veszi rá, hanem hogy élvezze a tömeg varázsát – sokan kíváncsiságból is az utcán maradtak –, így a harc is eszkalálódott az Erzsébet-hídig. Ilyen alkalommal valóban legjobb eszköz a vízágyú, sokkal veszélytelenebb a gumilövedéknél, de hatásosabb is lehetne.
Mivel lőttek is, és a gumilövedék megsebesített egy rakás embert, forradalomról kezdtek beszélni, számomra legalábbis „népfelkelés” leveréséhez hasonlított a dolog. A magyar történelemben valóban akadnak spartacusi példák: például Budai Nagy Antal vagy Dózsa György, és látunk újkori paraszt és munkás megmozdulásokat is. Éppen azok a tömegek adják meg a lázadás jellegét, akik egy-egy paraszt- és munkásvezér zászlaja alá állnak, s valami hasonlót akar jelenteni az orbáni „egy a zászló, egy az ország” is. Lőni azért mégsem kellene! Maradjon inkább a vízágyú… Bár az a fránya víznyomás lehetne akár duplája, hogy fájjon illetve fellökje az embert, aztán lehetne benne lemoshatatlan festék is, hogy másnap össze lehessen szedni a delikvenseket. Sajnos ezeket a hátrányokat nehéz technikailag kiküszöbölni, nem marad más, mint beszerezni Amerikából néhány Silent Guardiant, amelyik képes leverni akár egy Spartacus méretű lázadást is.
Budapest, 2007. május
Nahát, Spartacus korában – és későbben sem – kellett volna a rabszolgákat azonnal legyilkolni, keresztre feszíteni stb. – egy ilyen praktikus eszközzel minden lázadást könnyeden le lehetett volna törni. A rabszolga megmaradt volna a földeken, a munka folytatódott volna az építkezéseken, a cirkuszi játékokat sem kellett volna szüneteltetni, mindenki jól járt volna. Ámde, sokkal fontosabb kérdés, hogy kik is lázadtak akkor és lázadnak ma is a társadalomban; van-e lényeget megragadó törvényszerűség a lázadások, felkelések, tüntetések mögött?
Az ókorban nem is volt kérdés, hogy mely társadalmi réteg az, amelyik elvárhatóan fel fog lázadni a sorsa ellen, mivel az emberi erőforrást egyszerű rabsággal, katonai kényszerrel oldották meg, és az ilyen szolgálattevőket nem vették emberszámba – a rabszolgaságból nem volt kiút. Minden munkát rabszolgák végeztek, és csak igen ritkán szabadult fel néhány szerencsés pária a rabszolgatörvény alól; sőt, ezek többnyire továbbra is szolgái, kegyeltjei maradtak az uruknak. A rabszolgaság intézménye egyidős a „történelmi emberiség” (nem a homo sapiens) létrejöttével, illetve a hadieszközök oly mérvű fejlettségével, amikor alkalmassá váltak a tömegek leigázására. A hadieszközök közé nem csupán a fegyvereket sorolnám, hanem az olyan tipikus szerveződéseket, amiket manapság katonaságnak, rendőrségnek, fegyveres alakulatnak nevezünk.
A rabszolgatartásnak van azonban evolúciós magyarázata is: az emberek közötti biológiai eltérés, különbség valami különös mutáció folytán. A történelmi kezdetekben bekövetkezett „rejtélyes kiugrás” elegendőnek mutatkozott a törzsi állapotból való kilépéshez is, és egyben a biológiai rendszer széteséséhez vezetett. A nép ugyan megmaradt a természet adta állapotában, élte a maga munkás hétköznapjait, a törzsi vezérek, a mágikus erejű sámánok és a csatlósaik azonban kiemelkedtek a populációból, többé nem dolgoztak, és igyekeztek minél több szolgát maguk köré gyűjteni. Egyes vezérek olyannyira megerősödtek, hogy akár egy tucat törzset leigázva növelték a táborukat, ezreket az uralmuk alá tereltek. Valószínű a mutációból kimaradtak lettek a társadalmi átalakulás vesztesei, mivel a szellemileg lemaradottakat a fejedelmi klán fegyverekkel körülvéve rabszolgává tette. Mégpedig igen praktikus célból: ugyanis amíg a törzsi-közösségekben volt egyféle igazságos ámbár ösztönös munkamegosztás – tehát mindenki azt csinált és azon dolgozott, amihez a legjobban értett, addig a létszámilag felduzzasztott, kezdetleges államközösségben határozottan meg lehet már különböztetni a munkát effektív végzőket a munkairányítóktól – a munka valóságos haszonélvezői pedig meg sem jelentek a színen, csak beköltöztek a készbe. Az első palotákat, templomokat, csodaoszlopokat, piramisokat és más kőfaragványokat rabszolgák ezreivel lehetett csak felépíteni – nem lévén gépesített technológia! Megszületett hát a leigázó rendszer és a leigázható embertípus is, aki oly módon lealacsonyult a homo sapiensi mivolta alá, hogy még az agybéli fiziológiájában is különbözött az elittől.
Vajon ma is létezik még genetikailag kimutatható rabszolgaság a földön? Egyébként a természetes, főemlős falkatörvények kizárják az efféle elfajulás lehetőségét, még azt a fajfenntartási ösztönt is, amikor a származás a döntő; a csimpánzoknál például a genetikai öröklődésnek kevésbé van jelentősége, mint a rokon emberi fajnál. A munkát nem végző, amúgy fegyveres erőszakkal uralkodó réteg tehát néhány évezred alatt tökéletesen elkülönült az „aljanéptől”, a társadalom egyre inkább kasztosodott, a biológiai fajeredet gyakorlatától eltérő körülmények keletkeztek – ahol egyes klánok születetten kivételezetté váltak, és közülük a legerősebb akaratúak hamarosan Isten leszármazottjának tekintették magukat. Ugyanakkor megkezdődődött a népből való merítkezés is, azon egyszerű biológiai törvény miatt, hogy a nemi érintkezés nem függ társadalmi törvényektől, ily módon egyes gyönyörű hölgyeknek ebben a természetellenes közösségben is volt kiút a rabszolgaságból; sőt férfi egyedek számára is, ha kiugróan magas teljesítményt nyújtottak. Ilyen esetben leginkább a nagyságos úr félrelépésére terelődött a gyanú – kizárt dolognak tartom azonban, hogy a többség ezúton genetikailag valaha fölébe kerekedhet a kisebbségi elitnek. Még a történelmi kontraszelekció sem lehet olyan erős, hogy az emberi faj genetikai elitjét szétporlassza.
A demokrácia emberjogi főelve szerint születetten minden ember egyenlő – legalábbis hasonló antropológiai és etikai-tudati eséllyel rendelkezik. Azonban az ember sohasem érheti el az utópisztikus egyenlősdit, ebben az esetben bizonyára az elnyomott többség könnyedén szerveződne lázadásra és elsöpörné az elitet. Efféle társadalmi törekvés Spartacusig nem is következett be, a spontán lázadásoknak nem voltak esélyei. Aztán a középkorban felszaporodtak a jobbágylázadások, a népfelkelés igazi gyakorlattá azonban csak a XX. században vált. Tartós győzelmet az orosz nép aratott a cárizmus felett. Itt aztán el is lehetne gondolkodni, hogy a szovjetmintájú szocializmus az arisztokrácia lefejezése után miért nem volt képes olyan elitet kitermelni magából, amely akár a világ élvonalát jelenthette volna? Az ókorban az emberi faj az elit terveivel és irányításával hatalmas lendülettel vágott bele a civilizáció megteremtésébe; a rabszolgaságon alapuló, új etikai rendszer tökéletesen megszilárdította a centralizált társadalmi berendezkedést, teret adott a tudomány fejlődésének, a mesterségek, a technika tökéletesedésének. Kifejezetten diktatórikus módszerekkel, a „ki épít nagyobbat” alapelvére kitalálva működött a világ, nem csoda, hogy a legkövetkezetesebb egyenlősdi-törvény a kommunizmus nem járt sikerrel. A szocialista tábor csúfosan lemaradt a tudományokban, a technikai színvonalban, a művészetekben és sorolni lehetne még, mi mindenben – a másik oldalon viszont, ellenkező okok miatt – a munkás lázongani kezdett, ezért vált szükségletté a vízágyú, az egyik leghatásosabb tömegoszlató fegyver, teljesen modern eszköz, ami végül is a népfelkelést van hívatva kiküszöbölni. Amikor még nem alkalmazták; például a nagy októberi forradalom alatt – akkor nemigen bajlódtak efféle tűzoltó fecskendővel –, akkor még a sortűz is kevésnek bizonyult. Utólag kimondhatjuk, hogy akkor győzött a többség, és hetven évig fenn is maradt a „bolsevik” rendszer.
Az ókor tehát jó példa a tömegek munkára fogására és kordában tartására, ki törődött akkoriban a köveket cipelő rabszolgák tízezreivel, nem tartották őket emberszámban. Valószínű, hogy a tömeg hermetikus elhatárolódása következtében az emberi faj genetikailag is kettévált. Talán Marx és Engels is ezt a természetellenességet, emberfaji ellentmondást vették észre – a gazdasági kizsákmányolás hátterében –, amikor is ők ketten a társadalmakat osztályokba sorolták és kibékíthetetlen ellentétekről kezdtek beszélni. Milyen érdekes, hogy ez a gondolat éppen a polgárosodás, a demokratikus államforma kialakulásának előestéjén jutott eszébe a két eminensnek és még egy rakás XIX. századi nagy filozófusnak is. Voltak persze kételkedők, Friedrich Nietzsche például szinte megjósolta a fajelméleten alapuló világháborúk eljövetelét. A nagy tudomány és ideológia zsenijei azonban akkor még nem is sejtették, hogy a huszadik századi fegyverkezés bűvöletében néhányan megkísérlik valósággá, államformává tenni a nietzschei nihilt, a fasizmust, amibe bőven belefért a genetikai tisztogatás.
Sajnálatosan a genetika tudománya csak a második világháború után világított rá néhány lényegi momentumra, ami a faji jelleget illeti. Kiderült, hogy az emberi génállomány olyan egységes, hogy még a legtávolabbi népcsoportok génállomány-különbözősége sem haladja meg az egy ezreléket. Megjegyzem, hogy a csimpánzokhoz képest is csak 1-2%-kal különbözünk. A Marx és Engels idejében kialakulófélben lévő munkásosztályt tehát már nem lehet genetikailag alsóbbrendűnek, vagyis rabszolgatípusnak tekinteni, a kommunista rendszer bebizonyította, hogy munkásból is lehet államfő, bankigazgató vagy zseniális művész. Erre az egyszerű képletre kellő bizonyítékul szolgált a majd száz évig tartó bolsevizmus, meg arra is példát adott, hogy mégiscsak van az új elit megteremtődésének is akadálya. Persze, Hitler, Mengele, Göbbels és a többi fasiszta vezér erősen tévedett, amikor faji alapon próbált érvényt szerezni a genetikai fölénynek, a német „árjának” – ez a lehetőség ellentmond a fajon belüli genetikai összetétellel is, hiszen genetikailag totálisan tiszta nemzetségek nem lehetségesek.
Az öröklött tulajdonságok szerinti osztályozás eszménye azonban sohasem lesz feledve, hiszen a korábban említett egy ezrelék genetikai különbözőség mégiscsak azt jelenti, hogy a teljes génállomány hárommilliárd jelbetűjének az ezredrésze, tehát hárommillió betű változhat valamilyen irányba. Ez persze elég nagy szám ahhoz, hogy gyakorlatilag minden ember génállománya különbözik az összes többitől! Ezt a körülményt a kriminológia kellő súllyal ki is használja – ma már a „DNS-bizonyíték” döntőnek bizonyul a törvény előtt. Egy bizonyos: a modern, demokratikus társadalmakban nem beszélhetünk genetikai osztályozásról, és így az alsóbb rétegek emberjogilag ugyanolyan állampolgárok, mint a miniszterelnök. Na mármost felmerült bennem a kérdés, hogy a genetikai fajelmélet szerint, egy mai fegyveres ellenszegülés mennyiben azonosítható vagy legalább összevethető-e az első, komoly rabszolgalázadással, a Spartacuséval? Az emberiség fajok szerinti felosztása evolúciós történet következménye: a fajok közötti konfliktusok máig fennállnak, és kellő alapot szolgáltatnak a népirtásra. Legutóbb az amerikai indiánfajokat tüntették el a nagy európai hódítók; sajnos, alig bizonyítható genetikailag, hogy az indián nemzetek valahonnan Ázsiából vagy éppen Afrikából kerültek át az Amerikai kontinensre – mindenesetre különböznek az európai populációtól.
Teljesen nélkülöz mindennemű genetikai felosztást az emberiség vallás szerinti megkülönböztetése. Jelenleg az iszlám-zsidó ill. keresztény és nem keresztény konfliktus éli virágkorát, ami szintén egyféle megkülönböztetésre és diszkriminációra ad lehetőséget. A legnagyobb erejű konfliktus lényege azonban a gazdasági felosztás, a globalizációs tőke és a teljes tőkenélküliség között. A pénztelen harmadik világ képtelen felzárkózni az ún. „gazdag-demokráciák” mellé. Ezt a konfliktust ismerte fel a globalizációellenes szervezkedés, amely már-már kezd hasonlítani a Spartacus-féle lázadáshoz. Ellenük már szinte menetrendszerűen bevetik a vízágyút. Megjegyzés: a vízágyúkat a múlt században kezdték használni, a nagy munkásmegmozdulások szétkergetésére, elkeseredett tömeg állt szemben a rendőrséggel, a megélhetésért tüntettek és lázadtak, mint anno, az ókori rabszolgák.
A mai utcai zavargások abban különböznek, hogy a lázadókat most csőcseléknek nevezi a hatalom. Anno, a munkásokat – bár nem volt egzisztenciájuk és nem számítottak polgárnak sem –, akiket a gyári munkás szerencsétlen külvárosi proli tömege adta, ritkán nevezték csőcseléknek. Nem mellőzendő körülmény, hogy munkáslázadásokból fejlődött ki egy új rendszer, a proletárdiktatúra. A kommunista eszmerendszer már teljes egyenlőséget hirdetett, és ebből sikerült is megvalósítani az öröklődési alapon működő jogok eltörlését, persze az arisztokrácia teljes likvidálása mellett. Ettől kezdve elvileg nem beszélhetünk többé rabszolgalázadásról sem, hiszen a Szovjetunióban a munkásosztály uralkodott – még a sztrájk fogalma is kitörlődött a szótárból, tüntetés helyett a felvonulás vált gyakorlattá. Vízágyúra pedig egyáltalán nem volt szükség. Persze a szocializmus bukása környékén már bevetették a vízágyút – pl. Lengyelországban vagy a volt Csehszlovákiában –, Magyarországon legfeljebb a tűzoltók használtak ilyesmit. A vízágyú kudarca azonban elért bennünket is, 2006 szeptember 18-án éjjel, a „csőcselék” elfoglalt és leállított egy másként is hatástalan vízágyús teherautót. És, most bele is trafáltam a közepébe, mivel a csőcselék kifejezés sokáig politikai- és médiadilemma lett az egyébként harcra kész két politikai tábor között: kormányzó pártok és ellenzékiek. Pikánssá teszi a dolgot, hogy a jelzett utcai szembenállás nem tükrözte a két politikai eszmerendszert, az egyik oldalon a rendőrség, a másik oldalon az utcai harcosok vegyes csapata állt szemben. Felmerül azonnal a kérdés, ki ellen vetnek be manapság vízágyúkat, füstbombákat és gumilövedékeket, és kinek a fegyvere tulajdonképpen a vízágyú?
Ennek eldöntéséhez választottam a Spartacus-aforizmát, ugyanis a hatalom, amely efféle „nehézfegyvereket” és más könnyebb eszközöket használ ma is a rend fenntartásához, mindig a kívül rekedtek ellen vet be erőszakot. Az emberiség „nagyetikája” szerint a hatalmon-lévők és hatalom-alárendelt embereknek demokratikusan kell viselkedniük, ami oly módon osztja meg a népet, hogy vannak az aktuális államot tisztelő törvénytudó és elfogadó tömegek és vannak az aktuális kormányt megdönteni akaró egyének és csoportok. Szó sincs hát genetikai különbségről, szellemi képesség szerinti besorolásról, osztályok elkülönüléséről és harcáról – ennélfogva a Spartacusi dilemmáról sem – valakik veszik a bátorságot és dobálni kezdik a rendőrséget. 2006. október 23-án tömegében is láthattuk politikai ütközetet, a színen ugyanis megjelent az „orbáni sereg”, a nagygyűlésről néhányan nem mentek időben haza – kaptak is a vízágyúból. A polémia tehát ezen az úton is folytatható. Ha ugyanis az ellenzék békés utcai megmozdulását megzavarja a lázadó „csőcselék”, azt nem azért teszi mert ellenséges indulat veszi rá, hanem hogy élvezze a tömeg varázsát – sokan kíváncsiságból is az utcán maradtak –, így a harc is eszkalálódott az Erzsébet-hídig. Ilyen alkalommal valóban legjobb eszköz a vízágyú, sokkal veszélytelenebb a gumilövedéknél, de hatásosabb is lehetne.
Mivel lőttek is, és a gumilövedék megsebesített egy rakás embert, forradalomról kezdtek beszélni, számomra legalábbis „népfelkelés” leveréséhez hasonlított a dolog. A magyar történelemben valóban akadnak spartacusi példák: például Budai Nagy Antal vagy Dózsa György, és látunk újkori paraszt és munkás megmozdulásokat is. Éppen azok a tömegek adják meg a lázadás jellegét, akik egy-egy paraszt- és munkásvezér zászlaja alá állnak, s valami hasonlót akar jelenteni az orbáni „egy a zászló, egy az ország” is. Lőni azért mégsem kellene! Maradjon inkább a vízágyú… Bár az a fránya víznyomás lehetne akár duplája, hogy fájjon illetve fellökje az embert, aztán lehetne benne lemoshatatlan festék is, hogy másnap össze lehessen szedni a delikvenseket. Sajnos ezeket a hátrányokat nehéz technikailag kiküszöbölni, nem marad más, mint beszerezni Amerikából néhány Silent Guardiant, amelyik képes leverni akár egy Spartacus méretű lázadást is.
Budapest, 2007. május
Még nem küldtek hozzászólást