A budai vár még ünnepnapokon sem volt hangos, alig jártak az utcákon, autók sem közlekedtek gyakran, csak egy kékbusz járt fel félóránként, az is többnyire üresen. Aki lépcsőzni szeretett, az a Halászbástya felől vagy a Vérmező felől jutott le vagy fel, aki sétálni, az az Ostrom utcán. Éjszaka az egész vár olyan diszkréten félhomályos volt, hogy még a csillagokban is gyönyörködni lehetett, a vári égboltot nem homályosította el a díszkivilágítás. A romantikus gázlámpák sárga fényében csak egy-egy kivilágított mulatóhely bejárata fénylett hívogatóan. Azon az áprilisi éjszakán egy kisebb csoport indult meg a Moszkva-tér felé, négy egyetemista, és egy végzett diplomás mérnök. Évek óta jártak a Hess András téri kollégiumba bulizni. A várkaput elhagyva az utca hirtelen meredekebbé válik. A klasszikus boltív után, gránitköves járófelület következett. A fiatalemberek között volt, akit futásba vittek a lábai, és akaratlanul is előreszaladtak, két diák egy részeg alakot támogatott, csavarvonalban. – Vissza akarok menni! – kötözködött az a magas sovány fiú, akit támogatni kellett. – Menjünk vissza az Old Firenzébe, és igyunk meg egy konyakot. – Eleget ittál, Sam – Vissza akarok menni. – Majd legközelebb. – Csak egy felesről van szó, nektek is jólesne. – Egyikünk sem kívánja, te is éppen eleget ittál már. – Akkor is vissza akarok menni – mondta Sam, és nagyot rántott a két kísérőjén. Nem hallgattak barátjuk részeg szavaira, s amikor nagynehezen elértek a magas, talajcsúszást gátló kőfalhoz, ami lejjebb ülőpadkaként is szolgált, lehuppantották rá a részeg fiatalembert. Tóth Sanyi, az ifjú gépészhallgató két hosszú karjával kitámasztva magát a padkán, elterpeszkedett. – Mehettek, én itt maradok – mondta. – Nem bírok továbbmenni. – Ne marháskodj, Sam. Nem hagyunk itt téged. Tóth Sanyi nem szerette a nevét, sem a Tóth-ot, sem a Sándort, a Sanyit meg kifejezetten utálta, azt mondta barátainak: nevezzetek engem egyszerűen Samnak. – Menjetek a fenébe! – mondta, éjfél után, fél egykor. – Megvárunk, pihend ki magad. Némi tanácstalanság után megpróbálták felsegíteni, de Sam könyörgő arckifejezését látva úgy gondolták, várnak még néhány percet. Akik előrefutottak, mérgesen rájuk kiáltottak. – Gyertek már, mindjárt elmegy az utolsó villamos. Aztán ők is visszakullogtak, és mostmár az egész galeri körbe állta Samet. Évek óta ismerték egymást, a Budapesti Műszaki Egytemről; különböző évfolyamokra jártak, csak Vendel Zsolt végzett közülük, aki a Kőbányai Szerszámgépgyárban dolgozott technológus csoportvezetőként. Tóth Sanyi – aki most a galibát okozta – ő volt a motoros; mindenki hozzá vitte a biciklijét javításra, meg hát Túróczy Gergő, az öreg Csepel motorkerékpárját bütyköltette vele. A jó öreg járgányt már mindenki kipróbálta közülük. – Indulj meg Sam! – szólt rá Kócsag Peti, a vidám, harmadéves építészhallgató, a mókamester. Sam legjobb barátja volt. Közel laktak egymáshoz, vizsgaidőszakban gyakran együtt tanultak esténként. – Menjetek csak, Peti, én itt maradok. – Nem teheted ezt velünk – mérgelődött Solti Tamás, a kézilabdás villamosmérnök hallgató, és finoman meglegyintette Sam arcát. Izmos karja azonban belendült, és inkább pofon lett belőle. – Vágj csak pofon, te barom. Akkor sem megyek. Egy tapodtat sem megyek. – Ez bedilizett – háborgott Zsolt is, a fiatal gépészmérnök. – Ne hülyéskedj! Lekéssük az utolsó villamost. – Én bediliztem, Zsolt? – Te bizony. – Te diliztél be. Vedd tudomásul, te vagy a hülye, azzal az okostojás fejeddel. Azt hiszed a gyárban vagy? Nekem nem parancsolgatsz. – Talán a kis vörösbegyes miatt diliztél be – cukkolta tovább Vendel Zsolt. – Láttam, nem ment el veled táncolni. – Nem érdekelnek a lányok, meg te sem érdekelsz. Mondtam, menjetek a fenébe. – Hát jó, én megyek. Nem fogok taxira költeni – jelentette ki a fiatal gépészmérnök, s el is indult. Miután senki sem követte, megállt vagy húsz méterre. Sam utána kiáltott: – Menj a mamádhoz Zsolt. Úgyis tudom, hogy te egy nagy senki vagy abban a gyárban. – Te is az leszel, ha egyáltalán elvégzed az egyetemet. A hangos beszédre kinyílt az egyik ostromutcai ablak, valaki kihajolt és káromkodott. Zsolt erre visszament a társaihoz, és halkra véve a szót kioktatta a Samot. „Kiselőadást” tartott a kezdő mérnökök helyzetéről; a semmit nemérő munkájukról, a nevetséges fizetésükről. – Amit a művezető kitalál, azt kell lerajzolnom, értitek? Beméreteznem, benormáznom, iktatnom; kiosztanom a műhelyben; sokszor az az érzésem, hogy a Köbányai Szerszámgépgyárban nincs is szükség mérnökre, csak statisztikailag számítunk mérnöknek, senki sem kíváncsi a tudásomra, a modern technikára. Te sem jársz különben, te nagyokos bicikliszerelő – fejezte be a monológját. – Látod, ezért nem megyek én sehova – jelentette ki Sam. Sam néha úgy viselkedett, mint egy csökönyös szamár; az egyetemi kudarcait azzal kompenzálta, hogy tagadott mindent: jót és rosszat, istent és embert; értelmetlennek vélte a tanulást, a fusimunkáját is, amivel egy kis aprópénzre tett szert, hogy tovább tanulhasson. A lányokkal pedig egyenesen hadilábon állt. Rájött, hogy a Hess András térre, a Műszaki Egyetem kollégiumába azért járnak a lányok, hogy kikapjanak egy lakásra áhítozó, vidéki fiút – mérnökúr férjet szerezzenek maguknak, méltó vejet a sznob anyukájuknak. Szűkebb utcai környezetében könnyűvérű, lányokkal és fiatal asszonyokkal voltak futó kalandjai, akik a Rákóczi-tér felé kacsingattak egy kis pluszkereset reményében. Tóth Sanyi a nyolcker szórakozóhelyein nem igen talált hozzáillő társat. A szüleinél lakott, egy szerény, Baross-utcai bérházban; a lakásuk egy szobakonyhás volt, neki az éléskamra átalakításával jutott különszoba. Ablaktalan csendes lyuk volt, arra volt jó, hogy magába zárkózhasson, bekapcsolja a rádiót, és esténként az angol nyelvű adásokat hallgassa, meg a Szabadeurópát. Egyszer Kócsag Petivel elhatározták, hogy disszidálnak; a „mendemonda” szerint nyugaton busásan megfizetik a mérnököket, micsoda élet lehet Amerikában! Hatalmas felhőkarcolók, nyüzsgő utcák, éjszakai fények villogása, csodaautók, gazdagság és szabadság. Ez azonban csak titkos terv maradt közöttük – kettőjük megvalósíthatatlannak tűnő álma. – Indulj már, Sam! A csoda vigyen el! – lépett előre Tamás. Sportos termete tekintélyt parancsoló volt. – Menj csak, nehogy lekéss valamiről. – Az utolsó villamosról nem szeretnék lekésni, te marha. Tóth Sanyi inkább italozni, balhézni járt össze a barátaival; a galeri összetartó volt, kisegítették egymást, amikor a pincér elszámolt velük. Leginkább az asztalokon hagyott üvegeket szerették megdézsmálni, mindig akadt bennük maradék, néha egy-egy teleüveget is elcsentek. Sam nem szeretett táncolni, csak a látszat kedvéért kért fel néha valakit. Azért persze, a Hess András téri bálok igencsak kivételesek voltak a fővárosban. A legújabban alakuló zenekarok itt mutathatták be tehetségüket, a szárnyaikat bontogatták. Két helyiség állt rendelkezésre, az emeleti klub és földszinti étkezőterem, ami hétvégére fellampionozott bálteremmé alakult át. A tánctermek minden szombaton zsúfolásig megteltek. – Nem érdekel engem semmi – szívózott tovább Sam a boltíves várkapu közelében lehorgonyozva. – Hagyjatok itt, nem megyek haza. – Dehogy nem, majd hazaviszünk. – Nagyon jól ülök ezen a kurva kövön. Én innen nem mozdulok. – Dehogynem – lépett mellé Tamás. A hóna alá nyúlt, és már lábra is állította. – Minden hiába. Én márpedig nem megyek veletek. Meguntalak benneteket is. – Hát még kiket unsz, Sam? – kérdezte dühösen Solti Tamás. – Leginkább téged. – Kösz! Rendes vagy hozzám –, s már csavarta is hátra Sam karját. – Hogy merészelsz rángatni engem? Sam hirtelen erőre kapott, balkezével erősen mellbe vágta Soltit, aki hátratántorodott. Majd, mintha megindult volna, de aztán tétován körülnézett. A gyér világításban a kék szeme fenyegetően villogott. – Menjetek már a fenébe, mire vártok? – Csak arra, hogy észre térj. – Az eszemnél vagyok. Azt hiszitek megbolondultam? – Úgy nézel ki. – És ti hogy néztek ki, ágrólszakadtak? – Semmi bajunk, Sam. – Mindenbe beletörődtök, mi? Most én megvívok veletek – emelte fel az öklét fenyegetően. Aztán lecövekelt az utca közepén, terpeszben állva, mint egy elszánt várvédő. Ki tudja mi járt a fejében? Talán lovagnak képzelte magát. A környéken alig volt közvilágítás, a Hold több fényt árasztott, mint az utcai lámpák. A galeri körbeállva bámult Samra, mígnem Solti Tamás egy kézilabda mozdulattal hátulról átkarolta, két másik fiú felkapta a lábát, és már futottak is vele a Moszkva tér felé. Közben énekeltek: „megindult a Göncöl-szekér lefelé, az én kedves galambom most megyen hazafelé” Sam egy darabig megpróbált ellenállni, rúgkapált meg szitkozódott. Már feltűnt a Moszkva tér körforgalomra kiépült panorámája; egyetlen villamos dokkolt a körbefutó vágányokon, s amikor a többieket hátrahagyva Túróczi és Vendel Zsolt futni kezdtek az utolsó villamosjárat felé, Sam röhögni kezdett. Zokogva nyerített. – Várjatok, megyek én is, kapjátok el a villamost – üvöltötte eszelősen. Peti barátjával kézenfogva rohantak a hatos végállomása felé, a villamos már indulásra csengetett. Ülőhely volt bőven, Sam egy ablak menti székre rogyott. Hátravigyorgott a társaira – az utasok is észrevették, hogy könnyes a szeme. A Baross utcáig minden galeri tag leszállt; a körút éjszakai álmossága, szemetes járdái most inkább megbékélésre késztették Samet. Ismerte a József-körút minden zugát; már nem akart elmenni ebből a városból. Itt élte le a gyermekkorát, a háborús nyomorúságot, amit csak elbeszélésből ismert, a frissemlékű ötvenhat pedig még benne élt a zsigereiben. Sam az igénytelen, gyéren kivilágított kirakatokat bámulta, s a képzeletében megjelentek New York éjszakai fényei, a sziporkázó ragyogás, amit csak filmeken láthatott. Újvilág! Egy csodálatos, ismeretlen világ – vajon megtudja-e valaha, mi rejtőzik e káprázat mögött?