Seprűs János a VSC egyik élsportolója még nem ért el arra a szintre, hogy ne kelljen bejárnia a munkahelyére. Gyors előrehaladására felfigyelt az edzője, – négy év múlva akár indulhat az olimpián – mondta a klubigazgatónak. Észrevette, hogy jobban fejlődik, mint a többi srác, akik kisiskolás koruk óta jártak Sasváryhoz. A Vasas sportklubban Sasváry Zoli bácsi tudta, hogy Jani, aki márciusban töltötte be a 17. életévét, a munkahelyén is gyakorol. A szorgalmas fiú ezzel is hozzájárult az olimpiai felkészülés megfeszített iramához. Seprűs Jani pedig titokban kiszámította, hogy mennyit kell emelni a "kvantumon", hányszor kell a munkaidő alatt hátravonulni az egyik hegesztősátor mögé, és hány gyakorlatot kell elvégeznie, hogy elérje az olimpiára való nevezés szintjét. Ha sikerül kijutnia Münchenbe, megnyílnak előtte a lehetőségek – lakása, autója lesz, és ezt az olajos, kormos, piszkos gyárat is elhagyhatja egyszer. Elhatározása olyan erős volt, mintha veleszületett gondolat lenne, elválaszthatatlan volt az életétől. Az olimpiára gondolt reggeltől elalvásig, amikor a műhelyt takarította, vagy amikor a satupadra pakolva a reggelijét – anyja elemózsiáját – fogyasztotta. Akkor is erről beszélt, amikor a Köpködőben sörözgetett a brigáddal. Befeléforduló természete miatt nem nagyon kedvelték a gyárban. Szaktársai zömében hegesztők voltak, akik inkább negatívan értékelték a gyakran elbambuló, a munkában érdektelen segédmunkást. Másrészt viszont elégedettek voltak vele, mivel kézerejénél fogva mindig a megfelelő szögben tartotta alá nekik az acéllemezeket vagy az öntvényt, amit éppen hegesztettek. Egyik reggel a művezető odalépett Seprűshöz, és megkérdezte, nincs-e kedve elvégezni egy extra hegesztő-tanfolyamot. – Nem értem, főnök – mormogott az orra alatt Jani. Bizalmatlanul emelte szemét Bánkútira, hiszen a művezetőjének tudnia kellene, hogy ő sportkedvezményezett. Neki nem sok köze van az egészhez, ami itt a gyárban folyik. Azt sem igen tudta, vagy inkább nem érdekelte, mit csinálnak például a szomszéd műhelyben, ahová a meghegesztett alkatrészeket szállította. – Ejnye, Janikám, elvégezne egy háromhónapos tanfolyamot, jobb lenne magának is, még akár szakmunkás is lehet magából, Seprűs elvtárs. – Nekem így is jó. – Maga még gyerek, segédmunkás akar maradni egész életében? – Súlyemelő vagyok, és nemsokára bajnok leszek – mondta meggyőződéssel Seprűs János. Nem akarta ezzel megbántani a nála jóval idősebb művezetőjét, de ki kellett mondani az igazságot – még ha nem is tartozik senkire. Itt, a gyárban neki nincs jövője, más céljai vannak! Ő bizony átmeneti állapotban van most, csak azért jár dolgozni, hogy igazolt munkakönyve legyen. Nem akar ő egy koszos hegesztősátorban megvakulni, mint a vaksi Jóska bácsi. Az öreg éppen mellettük elektródázott egy öntvényen, és olyan pirosra cserzett bőr volt az arcán, mintha egész életében a Nap felé tartotta volna. – Egyszer megvakul – állapította meg magában Seprűs. Elég közel álltak az ívfényhez, hogy a művezető rászóljon. – Sohase nézzen az elektródára. Még ilyen távolról sem. – Nekem nem árt – hangzott a kurta válasz. Zavarában elfordította a fejét, emlékezett, hogy a balesetvédelmi oktatáson külön figyelmeztettek mindenkit: „ívfénybe csak hegesztősisakkal lehet belenézni”. Semmi kedve hegesztőnek vagy bármilyen szakmunkásnak lenni. Az egyenlő lenne a sport feladásával és a melós életbe való beletörődéssel. Na meg az újságpapírba csomagolt reggelivel, a menzás paprikáskrumplival meg a műszak utáni kocsmázással. – Nem szeretnék hegesztő lenni – mondta határozottan Bánkútinak. – Aludjon rá egyet. Ráér választ adni, csak a jövő hónap végén indul a tanfolyam. – Megértettem, főnök. – Mégegyszer mondom, extra tanfolyamra szeretném beíratni; lesz benne védőgázas, fogyóelektródás meg a wolframelektródás, argonos kiképzés is. Nem rossz, mi? Na, csak fel a fejjel. Seprűs Jánost foglalkoztatta Bánkúti ajánlata, csak hát éppen most az olimpiai felkészülés első évében? Aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem veszítene semmit, ha elvégezné ezt az izét… extravalamit. Nyilván papírt kapna róla, amivel bárhova továbbléphet, ha nem sikerül az olimpiára való eljutás. Van még három év addig, attól még lehetne olimpiai bajnok; néhány hónap nem jelent túl nagy kihagyást, különben is, a délutáni edzésekre a tanfolyam után is bejárhatna. Ellentétes gondolatai miatt egész nap durcás volt, és végig keményen dolgozott, csak úgy repült a kézitargoncával – egyik műhelyből a másikba. Még a napi edzésadagról is megfeledkezett aznap, szinte dühösen dobálta a súlyos alumínium öntvényeket meg az öntöttvas hengerfejeket. Józsi bácsi, aki reggel odafülelt a művezető szavaira, meg is jegyezte, hogy hülyén viselkedsz János ecsém, én a helyedben ugranék egy ilyen ajánlatra. Seprűs erre mérgében majdnem a lábára dobta a motorházat. Másnapra már el is feledkezett a dologról. Most már komótosan húzta a targoncát, és a hegesztésre váró öntvényeket katonás sorba rakta a sátrak között húzódó „utcán”. A hegesztőműhely a legkormosabb falú és mennyezetű részleg volt a gyárban, mely nem is volt igazán műhely, csak egy toldaléképület volt a néhai Vágány utca helyén. Még a síneket sem szedték fel, a macskakövek is maradtak, úgy ahogy a háború után kinézett. Államosításkor, az ötvenes években a felszámolt útdarabot körbefalazták, két edzőkemencét építettek bele, majd ripsz-ropsz edző és hegesztőműhellyé alakították. Itt dolgozott Seprűs János immáron hét hónapja. A Vasas súlyemelő szakosztályának vezetője ajánlotta be az angyalföldi üzembe. Az edzés idejére munkaidő kedvezményt kapott. Tetszett neki, hogy a munkája is felért egy előkészületi edzéssel, komoly izomerő kellett hozzá. Egész nap emelgetni a súlyos munkadarabokat meg a hepehupás macskaköveken végighúzkodni a kézitargoncát – nem volt könnyű feladat. A hegesztő-műhelyt egy hármasajtó kötötte össze a szerelőcsarnokkal, melynek nyílásába ponyvát feszítettek ki, hogy a targonca áttolásakor a füst ne szivárogjon ki rajta. Másrészt az ívfénytől is védeni kellet a többi üzemrészt. A hegesztő elektróda vakító sugárzást bocsát ki magából, és veszettül füstöl is. Ennek ellenére Seprűs jobban szeretett a sötétebb és kormosabb hegesztőműhelyben tartózkodni, mint például a mellette lévő, tisztább levegőjű szereldében. Apró testi hibája miatt nem szeretett az emberek előtt mutatkozni, eléggé kancsal volt ugyanis. Csontos arcát előnytelenül befolyásolta a két nagy, barna, keresztbeálló szemgolyó; nem lehetett tudni hová néz tulajdonképpen. A sátrak mögött Seprűs Jani tartott egy sajátkészítésű súlyzót. Itt már kifejezetten sötét volt; a kivilágítatlan zugban egy három négyzetméteres vaslemezből készült placcot használt „edzőpástul”. Az eldugott zugocska éppen elég helynek bizonyult, hogy naponta emelőgyakorlatokat végezzen. Az üzemi górék közül legtöbben nem is tudtak róla, a saját művezetője pedig legalábbis úgy tett, mintha észre sem vette volna a dolgot. A baleset napján éppen ebédhez csengettek, amikor Seprűs János hátrament a súlyzójához, és emelgetni kezdte. Aztán, ebédelés közben Kancsi – Seprűst ugyanis a munkatársai így nevezték –, csak morgott magában, hátfájásra panaszkodott. A sárgaborsó főzeléket is csak ímmel-ámmal fogyasztotta. Félegy után pedig semmit sem csinált rendesen, mindenkibe belekötött. – Rájött a dili – mondták a hegesztők. Volt a műhelyben egy izgága fazon, a Sinkó Feri, a másik segédmunkás, aki gyakran kiborította Seprűst szurkáló megjegyzéseivel. Ma azt találta mondani, hogy kár lenne őt arra a tanfolyamra küldeni, Seprűsből sohasem lesz hegesztő. – Durvák az ujjaid, pajtás. Különben is keresztbe hord a szemed – mondta nagy röhögés kíséretében. – Irigykedsz, mi? – mordult rá Seprűs. – Dehogy irigyellek, úgyse lesz belőled hegesztő. – Menj el helyettem, ha akarsz. – Nem vagyok a főnök kedvence. – Nyald ki a seggit – mondta mérgesen Seprűs. Ezek után valósággal dobálta az öntvényeket, még a kiálló csavarok is elgörbültek. A hegesztők bosszankodtak; nem hittek ők Kancsi kimagasló sportteljesítményében, az olimpiára való kiválasztottságában, egy ilyen semmirekellő sohasem jut ki Münchenbe – mondogatták a háta mögött. Az ominózus napon addig heccelték, hogy a műszak befejeztével, amikor már mindenki letakarította a munkapadját és a csengetésre várva cigarettára gyújtott, Seprűs oly erősen mellbe lökte Sinkót, hogy az neki esett a satupadnak. Utána hátrament a súlyzójához, hogy néhányat lökjön rajta. Még látta, hogy Sinkót a pártján állók körülvették, suttogva beszélgettek; Seprűs egy ideig figyelte őket, majd visszament és bocsánatot kért Sinkótól. Az meg csak vigyorgott. – Gyere, pajtás! Szívjuk el a békecigit – mondta a többiekre kacsintva. Kimentek a néhai Vágány-utca felőli hidegraktárhoz, vagy tíz percet töltöttek ott, de semmi összetűzés nem került sor közöttük. Mindez csak előzménye volt annak a súlyos balesetnek, ami a munkaidő vége után, körülbelül negyed háromkor következett be. A hegesztők már a zuhanyozóban hangoskodtak, és előre röhögtek a Kancsi ellen kitervelt heccen. Még a gőznedves zuhanyozóba is behallatszott a szirénázó mentőautó hangja. A kocsi a gyárudvaron állt meg, a hevenyészetten felöltözött munkások kitódultak a zuhanyozóból a folyosóra, és az ablakon át látták, amint Seprős Jánost hordágyon betolják a piroskeresztes, fehérre fényezett, sárgán villogó Zsukba. Bánkúti művezető a mentős orvossal tárgyalt – láthatólag meg volt rendülve. Arca szürke volt, mint a háta mögötti irodaépület. A gyárudvaron kisebb csoportosulás támadt a rendkívüli esemény láttán. A mentőkocsi nemsokára kirobogott a kapun, az emberek döbbenten kérdezősködtek: Mi történt? Kit vitt el a mentő? Az öltözőből kitóduló munkások az udvarra rohantak vagy ijedt ábrázattal beszélgettek a gyárkapuban. Néhányan elindultak a Köpködőbe, a szokásos délutáni sörüket meginni. Megvolt az aznapi beszédtéma: „a súlyzós Kancsi súlyosan megsérült. Elvitte a mentő”. Bánkúti művezető Seprűs János balesete napján nem sietethetett haza az újpesti háztájijába, a második műszakjába, ahol kisebb gazdálkodást vitt már évek óta, a szomszédos Dunakeszi Termelő Szövetkezettel kooperálva. Tizenkét malacot hizlalt fel minden évben, és zöldséget, gyümölcsöt is termelt, amiket aztán a termelőszövetkezet értékesített. Műszak végén szokása volt zuhanyozás nélkül, munkaruhában beülni a Trabantjába, most azonban a mentő távozása után máris hívatta őt az igazgató. Bánkúti az irodaépület felé menet felkészült, hogy be kell számolnia a történtekről, annak ellenére, hogy ő nem látta az eseményt, és más sem lehetett szemtanúja a balesetnek. Úgy történt, hogy kétóratíz perckor szokása szerint ellenőrizte a műhelyét, ilyentájt már mindenki elhagyta a területet; most is csend volt a hegesztősátrak között. Bepillantott mögéjük, s akkor meglátta Seprűs Jánost egy vaslemezen hanyatt fekve, egy súlyzónak kialakított vasszerkezet alatt. Alig bírta ledobni róla a két lendkerékből álló nehezéket, rögtön észbekapott és rohant a telefonhoz. A telefonközpontos hívta ki a mentőket. Bánkúti komoran lépett be a titkárságra, ahol most szokatlanul sokan verődtek össze. Ott volt a főművezető, az üzemvezető, Fónai a szakszervezeti főbizalmi, Kecskés a munkavédelmi felelős, meg a párttitkár. A könyvelésből is ott kíváncsiskodott néhány asszony. Az igazgató ajtaja nyitva volt, onnan jött az érces orgánum. – Gyertek be elvtársak. Bánkúti elvtárs itt van már? Jöjjön be – szólt a szigorú invitálás. A titkárságon mindenki a művezetőre meredt, szinte előretuszkolták az igazgatói iroda bőrpárnás ajtaján, majd sorban utána követték. Megálltak a terebélyes tölgyfaasztal körül, az igazgatójuk Csányi elvtárs színe előtt. – Seprűs János a maga beosztottja? – kérdezte Bánkútit a gyárigazgató. Nagy kerek feje most is nedves volt az izzadtságtól, ami az idegesség biztos jele volt nála. Éppen elég ok ahhoz, hogy az alárendeltjei, még a párttitkár is behúzza a nyakát. – Igen, Csányi elvtárs, a fiú a hegesztőműhelyben dolgozik. – Akkor tudnia kell, mi történt. – Ebéd után az öntvényeket szortíroztam, utána leadminisztráltam a napi termelést – mondta Bánkúti védekező hangsúllyal. – Na, igen, …í..igen – nyújtotta a szót az igazgató. – Úgy hallottam, Seprűst súlyos baleset érte. Erről beszéljen. – Én találtam rá, eszméletlen volt. Ennél többet én sem tudok, Csányi elvtárs. Bánkúti körülnézett, hátha valaki átveszi tőle a szót, és mond valamit mindannyiuk mentségére, de senki sem mozdult. Bűnbánó ábrázatuk mögött gondolatban a kibúvókat keresték – ezt a pechet, ezt a pechet. A szakszervezetis gyorsabb észjárása némileg feloldotta a feszültséget. – Ha üzemi balesetnek könyveljük el, odalesz az éves statisztika – szólalt meg végre Fónai. – Na, csak ez hiányzott – nyögött egyet az igazgató. – Sajnos az a múltkori, csonkolásos balesetünk felborította a tervet, főnök. Az igazgató két tenyerébe temette az arcát. – Tudta maga Bánkúti, hogy ez a srác mit művel a sátrak mögött? – kérdezte szinte sírva. – Volt valaki, aki utánanézett, milyen balesetveszély van abban, hogy valaki sportolásra használja a műhelyt, Kecskés elvtárs? Ezt a fiatalembert én vettem fel, mint élsportolót, talán több figyelmet érdemelt volna, elvtársak. – Mire gondol, igazgató elvtárs? – kérdezte most már teljesen összezavarodva Bánkúti. – Én figyelemmel kísértem a sorsát. Tegnap szóltam neki, hogy beíratom egy hegesztőtanfolyamra. Mit tehettem volna mást? – Seprűs nyilván nem tartotta be a munkavédelmi előírásokat, a felelőség az övé, senki másé – szólt közbe a főművezető. Erre az igazgató az asztalra csapott. – Egy élsportolóé a felelősség, elvtársak? Erre az igazgató körül álló vezérkar nem csak a nyakát húzta be, hanem lehorgasztott fejjel várták a „taglót”. – Bánkúti, Bánkúti. Tudta maga erről a fiatalemberről, hogy élsportoló? Méghogy ő a hibás. Nahát. Na, és te Kecskés elvtárs, hogyan értelmezed a munkavédelmi előírást, mondjuk a hegesztőműhelyben? – fordult most a munkavédelmis felé az igazgató. – A gyáá…r…nak van spoo…sportolásra aa..alkalmas helyisége – nyögte ki Kecskés. Szorult helyzetben mindig rájött a dadogás. Persze, ő is tudta, hogy ezt csak munkaidő után lehetséges igénybe venni; a sportpálya elég messze esett a gyárteleptől. – Tudjátok ti egyáltalán, hogy ez a srác elsőosztályú élsportoló? Tudtátok ti, hogy csak a jelenléti igazolás miatt járt be ide, elég lett volna, ha aláírja valaki a jelenléti ívet. Erre ti agyondolgoztatjátok. Ugye, ugye üzemvezető elvtárs! Ebben állapodtunk meg? Sági üzemvezető hájas teste most megingott, de egy szó sem jött ki a torkán. – Ezt a körülményt valakinek közölni kellett volna velem – mondta szemlesütve Bánkúti. – Szorgalmas volt az a fiú, meg sem kottyant neki a munka – vette védelmébe Bánkútit a főművezető. Mindenki úgy nézett rá, mint bálám szamarára, de azért fel is lélegeztek kissé, hiszen a napnál világosabbá vált, hogy senki sem tudta pontosan, hogy Seprűs János munkaviszonyával kapcsolatban miben állapodott meg az igazgató. Miben egyezett meg a Vasas Sportklubbal? Miféle szerződést kötöttek valakik a fiú alibi munkáltatásáról? A felelősség legalább olyan mértékben terheli Csányit is, mint az üzemieket vagy a párttitkárt, a szakszervezetet. – Legjobb erről nem nyilatkozni – gondolták a motorfelújító üzem felelős vezetői. A gyárigazgató azonnal megérezte a hallgatás okát, de neki meg az járt a fejében, hogy ő egy nagyobb ügy érdekében cselekedett. Persze, hogy nem kürtölte szét a munkaszerződés hátterét, ő is ismeri a Munka Törvénykönyvét; a fene egye meg, most éppen kedve volt az élsport segítése. Ezek a marhák meg mindent eltolnak – gondolta dühöngve. – Az én lelkiismeretem tiszta. – Nem én kértelek meg Sági elvtárs, hogy figyelj oda erre a gyerekre, de te csak egész nap a termelési mutatókat bámulod az irodádban, nehogy lecsússz a prémiumról – mondta Csányi az üzemvezetőnek, nem kis fenyegetéssel a hangjában. – Nem állhatok őrt minden segédmunkás mögött – hangzott az illetlen válasz. – És, azt sem tudtad, hogy ez a kölyök szabályos edzőtermet rendezett be magának a hegesztősátrak mögött? Talán még a Bánkúti sem vette észre?! – Én tudtam, de ártalmatlan dolognak tartottam – mondta halkan Bánkúti. – Hát így állunk, mindenről nekem kell tudni. És, te Kecskés elvtárs, miről tudtál egyáltalán? – Ne…nekem see…sem szólt se…senki – mekegte a munkavédelmis idétlenül. Mindenki tudta róla, hogy a statisztika érdekében elcsalja a baleseteket, jegyzőkönyveket semmisít meg; mindent végrehajt, amit az igazgató kíván. Ő meg azt gondolta: nem az én dolgom, hogy minden zugba bekukkantsak, nincs-e valami rendellenesség, szabálytalanság az üzem területén. – Neked is csak a prémium jár a fejedben – alázta meg az igazgató. – Szeretnél minél többet zsebre vágni. Hát ennek most fuccs, Kecskés elvtárs. Vegyétek tudomásul, hogy mindannyiótoknak ugrik a prémiuma, egy fillért sem írok alá, ha még egyszer valami baleset történik ebben a kuplerájban év végéig. – Csányi elvtárs, gondolkozzunk higgadtan – szólalt meg erre Fónai, a szakszervezeti főbizalmi. – Még azt sem tudjuk, mi lett a fiúval, lehet, hogy kutya baja. – Miket beszélsz? – Lehet, hogy holnap vagy holnapután bejön dolgozni. De, ha nem, valahogy azt is megoldjuk. Lényeg, hogy ne legyen a dolog üzemi baleset, például rábeszélhetjük, hogy az utcán botlott meg, és beütötte a fejét. Az igazgató hosszasan nézett farkasszemet Fónaival, a cinkosság jele egyértelmű volt az arckifejezésén. Mindenki felsóhajtott. Volt, aki bólogatva helyeselt. A csendet azonban senki sem merte megtörni. – Na, most elmehettek, elvtársak, mára befejeztük – mondta Csányi lehiggadva. – Fónai elvtárs maradj még egy percet. Fónai, nem csak a szakszervezet esze volt; tekintélyt szerzett magának azzal, hogy a bérköveteléseket, vagy a pótlékok kifizetését kiharcolta a dolgozók számára, az igazgató pedig azért szerette, mert a személyi ügyekben – például, amikor ki akart rúgni valakit – mindig a segítségére volt. Rájött, hogy most is – ebben a kínos helyzetben – csak Fónaira számíthat. – Ülj oda a dohányzó asztalhoz, mindjárt jövök . Az igazgató kiment a titkárságra felemelte a telefonkagylót, és az ügyeletes ápolónőt tárcsázta. Az üzemi rendelőben mindig volt valaki. – Sárika, kérem, tudja maga hová vitték a mentők Seprűst? – Igen főnök, a Róbertbe. – Próbálja meg kideríteni, mekkora a baj. Most azonnal telefonáljon a kórházba, hátha mondanak valamit. – Igenis, főnök, máris. Csányi korántsem könnyebbült meg. Eszébe jutott, hogy a Vasas SC elnöke jó viszonyban van Kósa elvtárssal, a kerületi PB-titkárral, aki neki a legjobb barátja a pártbizottságon. – Ha ebből a Seprűsből olimpiai bajnok lesz, akkor az egész kerületnek, sőt Budapestnek és az országnak teszünk szolgálatot – mondta, anno. Ezt mondta neki Kósa elvtárs, a PB-titkár, amikor a gondjaira bízta Seprűst. Micsoda szégyen lesz, ha komolyabb baja esett ennek a gyereknek? – Jolika, hozzon be két kávét – szólt oda a titkárnőjének. Leült Fónaival szemben, és fájdalmas képpel panaszkodott. – Minden az én nyakamba szakad – mondta visszafogott hangon. – Bármi történik, engem vesznek elő. Mindjárt megtudjuk, mi van ezzel a sráccal, én is már csak abban reménykedem, hogy nem esett komoly baja. – Megoldjuk főnök – vigasztalta őszinte együttérzéssel Fónai. – Kérsz konyakot? Közben Jolika behozta a kávét, Csányi intett neki, hogy a vitrines szekrényből vegye elő a repikonyakot. A titkárnő mindent eléjük tálalt, aztán diszkréten behúzta maga mögött a bőrpárnás ajtót. Senki sem tudhatta meg, hogy Fónaival miről suttogott az igazgató a hermetikusan elzárt irodájában. Mindketten jól ismerték az üzemi baleset adminisztrációját, amit elvileg kiemelt fontossággal kell kezelni, mivel a Központi Bizottság és a Minisztertanács is nagy hangsúlyt fektet az egészséges munkakörülményekre stb. Tárgyalásukat Jolika zavarta meg, Sárika, az ápolónő üzenetével. Közölte, hogy Seprűs már a műtőben van, valószínű fejzúzódást és súlyos ínszakadást szenvedett. Az igazgatónak minden reménye elszállt. Például, az a variáció, hogy a kórházi kezelés körülményét egyszerűen kihagyhatják, és nyolc napon belül gyógyuló sérülésnek könyveljék el a dolgot. Ez bizony nem lesz egyszerű! Másnap ismét összehívta vezérkart, most a tárgyalóterembe rendelte őket; a hosszúkás tárgyalóasztal mellett hatan ültek, kávéjukat szürcsölgetve vártak az igazgatóra. Csányi, amikor megérkezett szembe ült velük, és diskuráló stílusban kijelentette, hogy nem helyes, ha az üzem területén bármilyen szórakozás, sport vagy szex folyik. Erre mindenki morgolódni kezdett, nem értettek egyet az ilyen pongyola kijelentéssel; csak a túlsúlyos üzemvezető fészkelődött idegesen a székében. – A gyár nem játszótér, igaz, Sági elvtárs? – Én tudtam, hogy Seprűs súlyzózik a sátrak megett – vallotta be töredelmesen Sági. – S, akkor, miért nem szóltál nekem? – Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. – Na, akkor higgadj le, Sági elvtárs! Semmiképp sem fogjuk a dolgot üzemi balesetnek elkönyvelni. Az igazgató bejelentése meglepetésként hatott. – Kérlek titeket segítsetek Kecskésnek elintézni a jegyzőkönyvet. Én meg rendezem a dolgokat a kerületnél. De nektek, elvtársak kijelentem, ha még egyszer ilyesmi előfordul…, nem ússzátok meg ilyen könnyen. Bánkúti a kócos hajában turkált, a főművezető úgy tett, mintha valami fontosat jegyzetelne; a többiek mélyen hallgattak. – Elintézem helyettetek – folytatta az igazgató –, de összetartást kérek tőletek, mert ha másként cselekszünk, az én prémiumom is veszélybe kerülhet, akár fegyelmit is indíthatnak ellenem. Szégyellem magam, hogy a gyáramban megtörténhet ilyesmi. Az asztalnál ülők észrevették, hogy Csányinak is feltámadt a lelkiismerete, hiszen ő képviseli a gyárat, a hatalmat, a pártot és a kormányt. – Általa mi is védve vagyunk – gondolták megnyugvással. Minden hatóságot, ami csak létezik Csányi elvtárs személye jelenítette meg számukra. De azért nehezteltek is rá; ő vette fel Seprűst olyan alibi munkakörbe, amire senkit sem kötelez a törvény Magyarországon. Persze, azt is tudták, hogy minden hatóság szemet huny az efféle munkaviszony felett. Az ilyen munkakörnek még neve is volt akkoriban: „sportállás”. – Ha nekem szóltál volna, nem történik meg – törte meg a csendet a páttitkár. A jelenlévők mosolyogtak a közbeszóláson. Mindenki tudta, hogy a párttitkár reggelenként az üzemirodában kezd, pontban hat órakor megjelenik a szokásos reggeli "bemelegítésre", és addig marad, amíg a cserkósüveg ki nem fogy. – Nahát, ennek a szeszkazánnak hogyan lett volna alkalma utánanézni és intézkedni – gondolta az igazgató. – Üsse kő' az egészet. Miközben efféle gondolatok jártak Csányi elvtárs fejében, a tárgyalóasztal körül ülő beosztottjai a megoldást várták tőle. Nyilván, le kell folytatni az üzemi balesetkor szokásos eljárást, hiszen mentőt vettek igénybe. Az is előfordulhat, hogy valamelyik sportújság is beszámol Seprűs balesetéről. – Ho…holnap megíí…írjuk a jee…jegyzőkönyvet – nyögte ki Kecskés az elsőszámú teendőt; bizony a szabály előírja, hogy baleset után azonnal jegyzőkönyvet kell felvenni. Az igazgató felnézett a mennyezetre, leintette Kecskést. – Rá fogjuk beszélni a srácot, hogy gyáron kívül ütötte be a fejét – mondta ki végre a szentenciát Csányi. Az arcokat figyelte, mit szólnak hozzá, aztán legyintett. – Az üzemi balesetet nem lehet megba…ni, elvtársak, de van más lehetőség is: udvarolni kell a fiúnak, egyelőre nem tudok jobb megoldást. – Máá….máás a kategória, ha véé…letlenül töö…történik a baa…leset. Az igazgató szükségesnek tartotta, hogy a teljes haditervet most tárgyalják ki. Nem engedte meg, hogy a jelenlévők találgatásba kezdjenek. – Fogd be a szád, Kecskés elvtárs. Előbb tisztázzuk a tényállást. Nos, Bánkútikám, amikor szétnéztél a helyszínen, milyen nyomokat találtál? Beszélj légy szíves a baleset körülményeiről? – A vért leszórtam homokkal, a vaslemezt is, mivel csúszott, olajfoltos volt. – Azt a jókora súlyzót eltüntetted már? – kérdezett közbe az igazgató. – Ha niii…nincs csonttö….rése, nnem szaa…kadt be a feje, mitől ááá…jult el? – tudálékoskodott Kecskés. – A mentős szerint nem tört be a koponyája – magyarázta Bánkúti. – Persze, a törést csak a röntgen tudja kimutatni. – Még ma eltünteted azt a súlyzót. Értjük egymást? – Értettem, Csányi elvtárs. A hevenyészett súlyzó több, mint százötven kilót nyomott, ami egy hatvanöt kilós srácnak tényleg sok lehetett. Nem csoda, hogy a sérülései súlyosak. Aztán az ellenkezőjét is megállapították, hogy egyébként nem volt az konkrétan balesetveszélyes eszköz, nem ám. – Hogy néz ki az a szerkentyű? – Négy lendkerék egy fúrórúdra hegesztve, masszívabb volt, mint egy igazi súlyzó. – Nos, összegezve a dolgokat, Seprűs Jani különös izomerejéhez mérten a súlyzó nem lehetett egymagában a baleset kiváltó oka. Egy súlyzó különben sem tekintendő veszélyes gépnek, főleg nem szerszámnak vagy más munkaeszköznek. Akkor meg a balesetet okozó tárgy nem sorolható semmilyen kategóriába, törvényileg teljességgel lehetetlen – állapította meg az igazgató. – Aaa…kor te..hááát nem üüüze..mi baleset – mekegte el Kecskés. – A körülmények most már lényegtelenek, a fiút baleset érte, kideríthetetlen okból. Ezt kell állítanunk. A lényeg, hogy vele is el kell hitetnünk, hogy nem üzemi baleset volt. Ehhez nagy türelmet és kitartást kell tanúsítanunk az irányába. Minden nap meglátogatja valaki. Érthető? Elhalmozzátok ajándékokkal, virágot visztek neki, csokoládét, narancsot is szereztek a föld alól is! Végül Sági elvtárs kivárja a legkedvezőbb alkalmat, leül az ágya mellé és a fülébe súgja a következőket: ezentúl nem kell bejárnia dolgozni, a sporttelepünkön berendezünk neki egy edzőtermet, trénert is rendelünk mellé, ha kívánja. Kecskés elvtárs és Fónai megszerkesztik a baleseti jegyzőkönyvet, üzemen kívüli eseményként, amit Sági elvtárs a kellő pillanatban aláírat vele. Röviden ennyit. Van valakinek kérdése? Fónain kívül mindenki meglepődött a bizarr ötleten – ezt már megint a szakszervezeti főbizalmi eszelte ki, és velük, az üzemi vezetőkkel akarják végrehajtatni. Persze, van benne valami! Jelen esetben Seprűsnek is érdeke lehet, hogy ne vallja be a színtiszta igazat, mivel az ajánlat tényleg csábító. Felgyógyulása után teljes erőbedobással edzhet az olimpiára. A párttitkár is csak hümmögött, az volt a véleménye, hogy mindent meg kell tenni a srác érdekében, a párt érdeke is az, hogy az élsportolókat minden erővel támogassa. – Helyeslem – mondta a borvörös orra mögül. – Aki egyetért, tegye fel a kezét. A karok fellendültek, a „határozat” megszületett. – És, mit vigyek neki ajándékba – kérdezte Sági üzemvezető fújtatva. A ráháruló feladat súlyától összeszorult a hájas mellkasa. Aztán magyarázkodni kezdett: – Elvtársak, könyörgöm. Egy kórházi ágy mellett ilyen kéréssel a tarsolyomban nem állhatok oda egy tábla csokoládéval. – Vegyél neki egy Pobeda karórát, fényképezőgépet, a fene tudja, mit? – rivallt rá az igazgató. – Összedobjuk a pénzt – jelentkezett szólásra a főművezető. Mindenki helyeselt, meg kell mutatni a kollektíva áldozatkészségét. – Szó sincs róla, bízzátok Sági elvtársra, van neki elég dugipénze – intette le őket Csányi elvtárs. – Amit most hallottatok, azonnal felejtsétek is el, semmi susmogás meg pénzgyűjtés. Fegyelmezetten végrehajtjátok, amit mondtam, és kész! Befejeztem. Az üzemben közben folyt tovább a termelés; aludtak rá egyet, nem nagy ügy – gondolták a munkások, ebcsont beforr. Bankúti, amikor a megbeszélés után visszatért a műhelyébe, azonnal megragadta a lángvágó apparátot, odavonszolta a súlyzóhoz, és elkezdte feldarabolni. A főművezető is megjelent, úgy állt az otromba bűnjel mellett, mint egy detektív, aki az előtte heverő bűntárgyból próbál kiolvasni valamit. – Két végén levágott fúrórúd, meg a ráhegesztett főtengelyvég, micsoda ötlet – ámuldozott. – Erre a csatlakozásra különböző súlyú lendkerekeket lehet rácsavarozni. Állt és bámult vagy öt percig; derékra tett keze, az előtolt hasa zavarta Bánkútit, legalább mondana valamit. Amikor a főnöke arcára pillantott, kárörömet és némi megvetést fedezett fel rajta, annak jelét, hogy ő is kivonja magát a felelősség alól. Egyedül a beosztottját, a művezetőt okolja azért, hogy efféle játékszerek előfordulnak az üzemben. A lendkerekek vagdosása kissé bonyolultabbnak mutatkozott, a változó falvastagság miatt, a művelet eltartott vagy fél óráig; Bánkúti annyira belemerült a munkába, észre sem vette, hogy megint álldogál valaki felette. – Én vagyok az, Szabó Pali, főnök. – Mit akarsz? – Én tudom ám, hogy mi történt. – Mi történt, mi történt – mordult rá Bánkúti. – Rázuhant a súlyzó. Mi történt volna? – Sinkó tehet mindenről. – Hogyhogy? – Tegnap, ebédszünetben Kancsi összeveszett vele; miután mellbe lökte Sinkót egész délután nem szólt senkihez. Sinkó pedig dühöngve járkált a sátrak között, és bosszút forralt. Először is kerített két síktárcsát, és odadrótozta azokat a rúd két végén lévő lendkerékhez, legalább húsz kilót emelt a terhen. Azután meg olajjal fellocsolta a vaslemezt. Dolga végeztével Sinkó fogta magát, és hazament. – Felejtsd el, Pali. Nem történt semmi. Rendben? Különben is rosszul emlékszel, ne terjessz feleslegesen pletykákat. Szabó Pali elsomfordált, nem értette miért haragszik rá a művezetője. Igaz ő nem látta konkrétan, hogy ki drótozta rá a síktárcsákat a súlyzóra, ki locsolta fel a pástul szolgáló vaslemezt fáradtolajjal, de, hogy Sinkó keze benne volt, abban biztos volt. A való igazság napokkal később derült ki Bánkúti számára, amikor délután megivott egy korsó sört a Köpködőben. A melósok a történtek után még sokáig beszélgettek Kancsiról, a diskurzus most már egy reménybeli olimpiai bajnokról szólt, aki áldozatul esett a munkatársai heccelődésének. Kancsinak tekintélye kerekedett a becsületes, jóindulatú szakik között, s amikor megtudták, hogy egy rossz vicc áldozata lett, felháborodtak a tettesek aljas viselkedése miatt. Seprűs Jani pártjára álltak, hiszen egy koszos, angyalföldi gyárban aligha látni olimpiai bajnokjelöltet. Sajnálták őt, és tudni akarták, ki volt a baleset okozója. Bánkúti a vaksi Józsi bácsival és Kenderessel, a két legszorgalmasabb hegesztőjével iszogatott a Köpködő pultjánál, amikor az öreg egy a Szabó Paliéhoz hasonló sztorival állt elő. – Rohadt alak ez a Sinkó – kezdte meg Józsi bácsi. – Ő tervelte ki az egészet. – Hallottam összevesztek Seprűssel – mondta Bánkúti. – Hallgass öreg! – tromfolt közbe egy idegen fazon a sarokból. – Nem is ő volt. Igaz, kihívta cigizni, de nem ő olajozta be a vaslemezt. Na, hány kilót tettetek rá azzal a két tárcsával, öreg? Józsi bácsi azonnal haragra gerjedt: – Ne pofázz te ott a sarokban. – Azt is tudom, hogy a két köszörűkorong egyenként legalább tízkilósak – szólt vissza az ismeretlen. Kenderes erre bólogatni kezdett. – A többletsúly, na, meg az olajos padló – mondta szűkszavúan, a kobakját vakargatva. – Meg a sötétség – tette hozzá Bánkúti. – Ha ég a villany, észre vette volna az olajat. – Akárki volt, tiszta hülyék voltak, akik tették – mondta Józsi bácsi, a rangidős hegesztő szigorával. – Nagyobb baj is lehetett volna belőle. Az idegen figura, aki ki tudja honnan volt informálva, újra megszólat. – Képzeljék, Kancsi azt kiáltotta, gyertek elő a sötétből, marha parasztok, ha világcsúcsot akartok látni. A kocsmajáró melósok erre mind odakapták a fejüket. Mi az, hogy világcsúcs? Világcsúcs a Véső utcában? – Százötven kiló. Az ő súlycsoportjában lehetséges is a világcsúcs – álmélkodott a csapos. – Mamlasz volt ez a srác, semmi több – mondta Kenderes, a főhegesztő. – Te vagy az, Kenderes – rivallt rá Józsi bácsi. – Birka eszű paraszt vagy, annyit értesz a világhoz, mint a tyúkjaid a ketrecben – mondta az öreg, s ezzel be is fejezték a témát. Bánkúti fizetett, és ragaszkodott hozzá, hogy mindkét beosztottja vele tartson hazafelé: – menjünk innen a Köpködőből. Hazafele menet még egyszer elgondolkodott a dolgon. Bárkinek is van igaza, bárhogy is történt, a balhét neki kell elvinni. Az meg egyenlő a fizetésemelésekből való kimaradással, a prémiummegvonással. Az eset óta azon morfondírozott, hogy kilép a gyárból, és elmegy a dunakeszi téeszbe, lakatosnak. Eszébe villant egy kép, amint Seprűs ott áll az izzó edzőkemencék mellett, könnyű terpeszben, szemeinek ferdesége vörös keresztfényként csillogott a félhomályban, nézése elszántnak és távolinak tűnt, amint a pirosodó vasöntvényre koncentrált. Talán a tűz ereje ragadtatta el, hogy ekkora elszántság, szerinte megvalósíthatatlan cél járt az agyában. Nagy diószemeiben gyakran megvetést látott az itt dolgozó munkások iránt, akik csak melóznak és zabálnak, küzdenek a forró vassal, a nehéz, alumínium motorházakkal, bagóért, éhbérért. Kitörölhetetlen konokságot olvasott ki Seprűs János arcából, és ennek most vége. Kancsi már nem tér vissza a gyárba, s talán így a legjobb mindenkinek. Sasváry Zoltán, a Vasas súlyemelő szakosztályának főedzője elégedetten tapasztalta, hogy Seprűs gyorsabban fejlődik, mint a balesete előtt. Igaz, fél évet kihagyott, de az olimpiáig még több, mint két éve volt hátra, minden esélye megvolt, hogy behozza a lemaradást. A sérülései nem voltak végzetesek, Sasváry leginkább azt nem értette, hogy ha valaki elesik a lépcsőházban, hogyan szenvedhet ekkora ínszakadást. Seprűs még azt is letagadta, hogy valaha megfordult a Véső utcában. A csúfos baleset után többé nem tért vissza a hegesztőműhelybe. Felgyógyulása után az egyik irodába helyezték, ahová nem kellett bejárnia, legfeljebb fizetésnapon tűnt fel még a gyárban. A nagy heccmester, Sinkó felmondott – azóta sem bocsátottak meg neki. Valósággal kiutálták. Amit ő tett, az bizony aljasság volt – mondogatták egymásnak. Bánkúti is belátta, hogy a hegesztőműhely bizony nem edzőterem; a gyári munkásszállásról két szabolcsi fiatalembert vett fel segédmunkásnak, akik örültek, hogy Pesten dolgozhatnak. Az ügy tehát elsimult. Az igazgató irodájában még beszélni is tilos volt róla; Csányi felkereste a kerületi PB titkárt, Kósa elvtársat, mindent elmondott neki, könyörögve kérte, hogy most az egyszer húzza ki őt a sz…ból. Régi barátok voltak, szerencsére a mentősök is kerületiek voltak, Kósa elintézte a mentősöknél és a kórházban, hogy úgy adminisztrálják a dolgot, hogy Seprűst a Forgács-utcai lakásáról szállították a Róbertbe. A történet óta eltelt három év, és tudtommal a balesetből kifolyólag Seprűs János súlyemelőnek semmi hátránya nem keletkezett, sőt, ki is jutott az olimpiára. Miután a súlycsoportjában csak a kilencedik helyezést érte el, s ezzel a „menő életről” dédelgetett reményei szertefoszlottak, abbahagyta az aktív sportolást. Még lejárt a súlyemelő edzőterembe, mindenkinek segített a finom fogások elsajátításában, de már mint aktív dolgozó. Egy másik angyalföldi nagyvállalatnál hegesztő szakmunkás lett belőle. A későbbi sorsáról már a Sportújságból értesültem egy közleményből: „Seprűs János lett a Vasas SC Súlyemelő Szakosztályának segédedzője.” Időközben a dolgozók iskolájában leérettségizett, utána műszaki főiskolára ment, és az oktatási minisztérium keretén belül szaktanári állást vállalt a Vendel utcai technikumban. Kiváló hegesztő létére gyakorlati órákat is vállalt, a lakatosszakma legjobb technikusai kerültek ki a keze alól. Szabadidejében pedig edzősködött; diplomával a kezében, sok éves műhelygyakorlattal rigorózus, fegyelmet tartó tanár lett.