Azt olvastam valahol, hogy az élőlények érzékenyek a napkitörésekre, vagyis a kozmikus sugarakra. De a Napból áramló részecskék nem láthatók, nem tudjuk megkülönböztetni a frekvenciájukat sem, így aztán nem is értjük, hogy az ibolyántúli tartomány miért van végzetes hatással a szervezetünkre. Hiába figyelmeztetnek minket, hogy a déli órákban ne sokat tartózkodjunk a napon, én meg, képzeljék, minden alkalmat megragadok, hogy kitegyem magam ezeknek az ártalmas valamiknek, és ilyenkor magamba szívom a teljes UV-mennyiséget. Imádom a mellem meg a hátam napoztatni, imádok kirándulni, és amint felérek a hegyre, keresek egy vakítóan fehér sziklát, és ha elegendően lapos, ráfekszem. Az első tavaszi napozás kigyógyít a téli tüdőmocsokból, a koromból, a szmogból, a cigarettafüstből, feléleszti a hormonjaimat; ez olyan érzéssel jár együtt, mintha egy tündér simogatna gyengéden. Érdekes, ha felhő mögé bújik a Nap, rögtön kinyitom a szemem. Vagy, ha az arcomhoz ér valaki, azonnal nyílik a szemem, vagy ha nem nyitom ki, legalább megkérdezem: ki vagy? – Én vagyok, egy lány. – Te egy lány vagy, de nem ismerlek. Tudtam, hogy álom ringat a hegyen, szeretem azt a pillanatot, amikor még nem ismerem fel az álombéli személyt, de most érzem, hogy lehetőségem lesz megismerni ezt a lányt. Arca eleinte idegen volt; az álomba zuhanás első pillanatában. Akárhogy folytatódik is, jó érzés a fenséges hegyi sziklán, zöldellő lombok között álmodni. – Hogy kerülsz ide? – Úgy, ahogy te…. Ne hidd, hogy álom vagyok. – Egyedül jöttél? – Igen. – Akkor bolond vagy. – Nem vagyok sem bolond, sem álom. – A lány valódinak tetette magát. Szeretem azt a pillanatot, amikor az álom olyan lesz, mintha valódi lenne, ez a lány is rágcsált valamit, még a cuppogást is hallottam. Aztán meg is kínált, és most már éreztem is, hogy itt vagyok Zebegényben egy ismeretlen, bolond lánnyal, aki megkínál valami cukorkafélével. – Nyugodtan vedd el, van elég – mondja nekem, egyre. – Nem kell. – Jól érzed magad itt a napon, félmeztelen? – Jól ám, de a szeretkezésre teljesen alkalmatlan ez a hely. Nézd azt a hajót a Dunán, minket figyelnek távcsövön." Ekkor az álom elérkezett az idétlenség mezejére, szeretkezni akartam. Egy hűvös, félhomályos barlangot kerestünk, bokrokon átgázolva, veszett iramban. Olyan erősen kívántam ezt a tündérlényt, hogy kezdtem megrémülni, hogy egyszer csak elillan az egész, és én felébredek. A lány kézen fogott, és bevezetett egy meleg, vörös fényben úszó barlangba. – Egyedül lakom itt – mondta. – Mióta? – Itt lakom már egy hete. Ide nem jönnek utánam a szüleim. Állatok sem járnak ide, néha egy madár berepül…látod, most én is madárnak érzem magam. Gyere, repüljünk egyet. Ekkor már egy szikla peremén álltunk – messze a zebegényi Dunaparttól – valami irdatlan magas ormon. Alattunk kilométeres szakadék; álltunk, mint akik ugrani készülnek.” Amikor szakadékról álmodom vagy egy végtelen magas lépcsőházról, ébredéskor az élet végessége jut az eszembe. Ébredés után jócskán bennem marad a halálfélelem is. Talán, ha repülni tudnék, meg lehetne úszni a zuhanást, de a szárnyra kapás az ember számára nem lett biológiai tényező, bolond ez a lány, ha azt hiszi, leugorhatunk. – Otthon, Budapesten mindketten nagyobb biztonságban lennénk – mondom neki, megrémülve az álomkép hirtelen változásától. – Odahaza folyton kiborulok, tudod? Idegileg meg minden – magyarázkodott a tünemény. – Te nem is félsz? – Leküzdöm a félelmet – mondta a tündér, és táncolni kezdett a szakadék szélén. Aztán hirtelen ugrásra szánta el magát. – Ne hülyülj! – kiáltottam volna, de hang nem jött a torkomból." Rémisztő kép volt. Felébredtem. – Kelj fel, Balázs! Ez a recsegő hang, már valóságos volt. Az ajtó mögül dördült el; a főbérlőm keltett minden reggel, nehogy elkéssem a munkából. Felgyújtottam a villanyt, előderengett a régen tapétázott, szűköske albérleti szobám: mosdó helyett falikút, vécé a folyosón, ramaty volt az egész. Pfújj, ebből a csodás álomból bele a valóságba. Szántó Balázs nagy akaraterővel kikecmergett az ágyából – a történet most már itt folytatódik. Egy vidéki fiatalemberről van szó, aki nehezen szokta meg a nagyvárosi életet. Tele volt falusi romantikával. A pesti albérletben minden reggel ugyanaz megy, gyors fogmosás és borotválkozás; egy bögre forró víz jutott a kávéhoz, tejporral, s már lenn is volt az utcán. A csikkekkel teleszórt villamosmegállóban – fél hatkor – nyúzott, közömbös arcokat látott, milyen jó is volt álmodni. Nem minden nap jutott számára egy kevés álombeli gyönyörűség. A „képzelet színes világába” keveredve ma hajnalban ki tudott lépni a hétköznapok szürkeségéből. Szántó Balázs esztergályosként dolgozott a Váci-úti Finommechanika Vállalatnál. Hatalmas üzemcsarnokban dolgozott, stabil munkahellyel rendelkezett. Fiatal kora ellenére neki már volt egy jó öltönye, tisztességes cipője, ingei és nyakkendői. Fizetéséből futotta némi kedvtelésre is. A legtöbb pénze azonban könyvekre ment el. Szeretett olvasni, főleg olyan írásokat, melyek egy másik világba repítették el: a titokzatos nyugatra vagy az űrkutatás műhelyeibe. A természettudományok is közel álltak hozzá: biológia, földrajz. Szülőföldjének, a Bakonynak az a varázsa, hogy ott együtt vannak az erdők, hegyek, mezők és patakok. Gyermekkorát töltötte itt; Bakonybélen parasztemberek, bányászok és hát az állatok társaságában. Legjobban a madarakat kedvelte, mindig is erős volt a repülés utáni vágya. Amikor anyjának az evolúcióról beszélt, úgy adta elő, mintha a bibliából olvasott volna. Vasárnaponként elkísérte őt a templomba, de már nem figyelt oda a papra. Menyasszonya, Klára pesti leány, nagyon sok rutinnal bír a városi életben – szemben Balázzsal –, aki még most sem szokta meg teljesen a fővárosi nyüzsgést. Ez a lány, persze, megtanította őt városiasan élni, színházba, moziba járni, bárokban szórakozni, és főleg lezserül viselkedni. Ő kényszerítette arra is, hogy menő módon öltözködjön. Balázs számára a városi allűrök felszedése nem okozott nehézséget, megtanult rendesen bemutatkozni, szórakoztatóan társalogni, még a tájszólását is elhagyta; az új életmódja véglegesen elválasztotta a szülőfalujától. – Milyen furcsa, hogy nem Klára jelent meg az álmomban – morfondírozott a villamosban. – Ma péntek van, holnap szabad szombat, megint el kellene menni kirándulni. Gyakran utaztak hajóval végig a Dunán, egészen Zebegényig. Talán azért is jelent meg előtte éppen ez a táj. Munka közben is az álma járt az eszében – érdekes, azonnal felismerte Zebegényt. Szinte élőben látta maga előtt a kanyarodó folyót meg a hegyeket. Nyolckor, a reggeli szünetben felhívta Klárát: – Holnap elmehetnénk kirándulni valahova – mondta a telefonkagylóba. Tudta, hogy Klára is szabadnapos lesz. – Holnap szombat van, elmehetnének Zebegénybe. A lány eleinte szabadkozott: – mennyi dolga lenne otthon, mosás, takarítás. Végül mégis ráállt. – Hová gondoltad? – Egy kellemes hajóútra gondoltam. – Kikkel megyünk? – Hát kettesben. Méla csend. – Halló! Itt vagy még? Valami nem stimmel a vonalban. – Úgy olyan uncsi, Balázs. Hívj meg valakit a kollegáid közül – szólalt meg végre a túlsó oldal. – Ki a fenét? Talán a főnökömet, vagy a szakszervezeti titkárt? – Nekem az is megfelel – nevette el magát Klára. – De hát, már voltunk egyszer a Tiborral meg a feleségével, az nekem nagyon szimpatikus pár. – Rendben, megkérdezem Tibit. Csernus Tibi azonban nem tudott csatlakozni hozzájuk, mert festette a lakását, hétvégén fejezik be a falakat. Aztán eszébe jutott, miért ne hívhatná meg a főnökét. Tudta, hogy a József Attila lakótelepen laknak az egyik panelban, nekik is jól jöhet egy kis kikapcsolódás a szabadban. A főnök még május elsején, a felvonuláson bemutatta neki a feleségét, aranyos, dundi asszonyt. Elég fiatalosak tűnt ahhoz, hogy kibírjon egy hegyi túrát – gondolta Szántó Balázs. Aztán elvetette az egészet. Csak ebéd előtt jött meg a bátorsága ahhoz, hogy bizarr ötletével odalépjen Kelemen elvtárshoz, az esztergaműhely művezetőjéhez. – Főnök, egy szóra. – Tessék. – Mit szokott csinálni hétvégén, főnök? Az esztergapad mellett álltak, Kelemen éppen a délelőtt gyártott munkadarabokat számolta össze. Balázs a mikrométerrel babrált, érezte, hogy elsiette a dolgot, előbb puhítani kellett volna a főnökét. – Hát, pihenek – hangzott a kurta válasz. – Mért kérdezi? – Meg szeretném hívni egy kirándulásra a feleségével együtt – szedte össze a bátorságát Balázs. Meglepetésére Kelemen csak bazsalygott a bajsza alatt. – Régen volt az már, hogy kirándulni jártunk a KISZ-szel. Akkor még a feleségem is karcsú lányka volt, még sportolt is, kézilabdázott. Nem nekünk való az már, Szántó elvtárs. – Mi, a menyasszonyommal Zebegénybe szoktunk járni, néha megszállunk egy börzsönyi turistaházban. – Ott még nem jártam – mondta a művezető szinte oda sem figyelve. Egy kerékagyat méregetett. Amíg a tolómérőjével babrált, eszébe jutottak a régi kirándulások Julikával, akkoriban csak a hegyek nyújtottak lehetőséget egy kis etyepetyére. – Mi csak zavarnánk magukat – mondta szabadkozva Balázsnak, a kedvelt beosztottjának. – Klári, a menyasszonyom szereti a társaságot. Ne haragudjon, hogy szóltam, főnök. – Semmi baj. Mi már leszoktunk az ilyesmiről, megvagyunk mi a napos, világos lakásunkban is – zárta le a témát Kelemen. – Majd egyszer… lehet, hogy vállalkozunk rá, Szántó elvtárs. Hát persze, akinek önálló lakása van, minek menne szombaton a bokrok közé. A lakás minden fiatalnak az elsőszámú életcélja. Ők is beadták a kérelmet Klárikával, mint élettársak; vállaltak két gyermeket, bár tudták, hogy addig nem házasodnak össze, amíg nem lesz hol lakniuk. Kár volt ezzel a hülye kirándulással Kelemennek előállni. Ő már révbe jutott; szorgos kis asszony az a Julika, gyerekeik is vannak – és hát a kétszoba összkomfort a József Attila lakótelepen. Ebédelés közben azon filózott, hogy minden szerencsés lénynek jut egy kis zug a Földön. Állatnak, embernek! Az ő zugocskája büdös és koszos, ablaktalan és életellenes, ezért aztán számára egyelőre marad a természet lágy öle… Ott Klárit is teherbe lehet ejteni, az ősemberek is úgy kezdték valahogy a fűben, vagy egy barlangban, mint álmában a tündérlánnyal. A szocializmus útján haladva mindenkire sor kerül majd, a sorrendet meg ne firtassuk, hiszen kapott már a gyárban segédmunkás is kéglit, igaz nem újat, de valamit mégiscsak adtak neki: „Itt a lakás, nevelheted a kölykeidet”. A főnök vadonatúj lakást kapott. Ennél többet nem is kívánhat az ember, hacsak nem tartozik a főmuftik közé. Az már viszont a Rózsadomb, ami ugyan nem kapitalista luxus, csak kiemelt kényelem az elvtársak számára. Persze, a panelben hamar ellustul az ember, belebutul a tévénézésbe, és remete-szokásokat vesz fel. Kelemennek tán ahhoz sincs kedve már, hogy lemenjen az udvarra, és leüljön egy padra a fa alá. A korosodás rendje-módja szerint a hasán szépen gyarapodik a hájtömeg. A főnök minden sporttól, szabadtéri mozgástól visszatartja magát, az egyik fontos, biológiai feltétel nála tehát nem teljesül. – Nézzük csak meg, hogy áll hozzá a természet egy panellakóhoz? A párt és a kormány megtervezi az emberi természet új kibontakozását – a szocializmus embertípusát. Ehhez feltétel a házgyári technológia, közért, óvoda, iskola, játszótér és egy Trabant. Vajon, én milyen leszek tíz-húsz év múlva, ha netán én is kapok egy panellakást? Gyerekeim bizonyára lesznek, én meg közben elvégzem a műszaki főiskolát, bár jobban szeretem a biológiát, de abban manapság nincs ráció. Gyerekeket nemzek. De, én aztán egészségesen fogom felnevelni őket! Természettudományos alapon, a földön járva végzem az apai teendőimet. Micsoda kifejezés ez a "földi-élet" összetett szó, valóságos filozófia van benne. Amióta a biológia érdekelni kezdte, számára az élet szókép nem csak azt jelentette, hogy a fizikai lét feltétele, hanem a bioszférához való kötődést jelentette, az univerzumon belül. Szorosan hozzátartozik az anyaföld – milyen szép szó –, benne van a növényzet melegágya, az állatok sokfélesége, a táplálék megteremtésének eszköze, a mezőgazdaság. Az ő szülőfaluja minta lehetne a valódi természetnek. Nehezen emésztette meg a brosúrákban olvasott fogalmakat: a lét alapja a munka, a munkásosztályé a jövő, cél az öntudatra nevelés… meg ilyeneket. Szerinte a műveltség határozza meg az ember jellemét, az „öntudatát”, de mennyivel más vidéken élni, mint Pesten. Egy belvárosi srác sohasem néz fel a csillagokra, nem szalad ki napfelkeltekor a harmatos fűbe; a városi ember alig élvezi a napfényt. – Hülye vagyok, éppen a főnöknek kellett szólnom. A műszak végén Balázs leállította a gépet, ronggyal megtörölte a kezét, átment Benedek Lacihoz, és megállt az esztergapadok közötti átjáróban. Laci hátra sem nézett, amikor Balázs előadta neki a holnapi kirándulás-dolgot. – Kössz, öreg, de nem érek rá. Holnapra vállaltam egy kis maszekot. Tudod, egy kis bérkiegészítés. – Agyon hajtod magad, Benedek. – Kell a pénz. Minden szombaton egy kőműves mellett segédkezem. Kivéve persze a kommunista szombatot. – Szerencséd, hogy mindenhez értesz. – Muszáj, pajtás, telket akarok venni. – És, a feleséged mit szól ahhoz, hogy szombatonként kifárasztod magad, ahelyett, hogy színházba vinnéd őt, vagy kirándulnátok? – Kérdezd meg az anyját! Kérdezd meg, meddig tűri még, hogy nála lakjunk. Állandóan veszekszik velem, hogy nem teszek semmit a családomért. Benedek kitörése meglepte Szántót, még sohasem látta ilyen dühösnek. – Ne haragudj, csak éppen te jutottál eszembe. Holnap Zebegénybe megyünk, hajóval. – Sajnálom – fogta vissza magát Benedek. – Szívesen mennénk veletek, de tényleg nem érek rá. Balázs nem kísérletezett tovább, ezek a fiúk vidékről járnak be, valamennyien a szombat-vasárnapot használják fel fizetéspótló munkákhoz. Csak a főnökék érnének rá, de hát hogy is gondolta, hogy Kelemen eljön velük, éppen ő, aki egyszer azt mondta neki, személyes, baráti hangon, hogy a termelés a legfontosabb a világon. Különbözőek vagyunk – neki álmában a gyár jelenik meg, miközben a termelési mutató zuhanásának rémképe kínozza, én meg tündérekkel álmodom. A dekád, a havi teljesítmény; ezt csak a főnök érti. Ebben a zajos műhelycsarnokban mindenki másképp gondolkodik. Kinek az építkezés, kinek a háztáji; egyedül Kelemen veszi komolyan az úgynevezett szocialista munkaversenyt, meg miegymást. A meló pénz, a nyolc órát le kell húzni, de aztán az egész benti történet könnyen feledhetővé válik. Na, meg a foci is érdekli Kelement. A Vasas-vereséggel mindig fel lehetett bosszantani. Ha kikap a Vasas, a főnök ideges, türelmetlen – Balázs azt tartotta, hogy az ideges ember előbb-utóbb mindig nevetségessé válik. Szántó Balázs legfőbb bánata az volt, hogy a gyárban és az albérleti szobájában is hiányzott a természetes fény. A budapesti, esti fények ugyan lenyűgözték; a Körút, a Rákóczi út maga volt a csillogás, de hol van ez a tiszta, csillagos égtől. Igaz, ő már pesti embernek számít; elegáns ruhákban jár, még a munkába is öltönyben jár, hogy műszak után ne kelljen hazamennie átöltözni. Pénteki napokon rendszerint Klárával randevúzik, majd elmennek moziba vagy beülnek egy zenés étterembe. Gyakran tízig is eltáncolgatnak, de sajnos, utána minden este vissza kell vonulnia a lealázó albérleti szobájába. A szombat délelőttöket általában valahol szabadtérben töltötték: a Margitszigeten, a Gellérthegyen vagy az állatkertben. Balázs gyermekkorától imádta a hegyeket, a vizet, a napfényt. Erről szívesen beszélt Klárinak, tudományosan magyarázta meg menyasszonyának, hogy a tiszta, magasnyomású légkör jelenti a szépidőt, az alacsonynyomású, a latyakosat. Balázs még emlékezett, hogy falun minden sárrá, latyakká válik az esőben. A hó az más, különösen, ha enyhe az idő, mert olyankor a hó alatt éledő természetnek zsongása van. A Föld például azért kékszínű bolygó, mert hatalmas vízfelszín borítja, és az óceánokon visszaverődik a napsugárzás. A kontinensek barnászöldnek látszanak, mivel a növényzet és a talaj színkeveréke a földfelszínt éppen olyannak adja ki, mint amilyen a klímája. Az űrállomásból nézvést jól látszik ez; az lenne az igazi álom, ha egy űrhajó ablakából bámulhatná a Földet. Mérnöktechnikus barátja elcsalta egyszer az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségre, ahol az első holdraszállásról bemutattak néhány felvételt. Minden cécó nélkül, ingyenesen bemehettek. A film a színes technika akkori csúcsát jelentette. Az első részben a szürke legkülönbözőbb árnyalataitól a feketéig érzékelhetőek voltak a holdbéli táj fényviszonyai. A Hold körül keringő Apolloból lett fényképezve; azt leírni is nehéz, milyen félelmetes zuhanásnak tűnt, amikor a kamera közeledett a Hold ívelt horizontjához. Az űrhajó ellipszis pályán keringett, s amikor közelebb került a Holdhoz, a horizont hirtelen kiegyenesedett. A felvétel szinte felszínközelivé vált; az Apollo valósággal nekirohant egy félelmetes holdkráternek, és egyszerre elhúzott a hegycsúcsok felett. Szinte súrolta a rücskös holdfelszínt. A vakfekete égbolton egyszerre előbukkant a Föld látványa. Egy kékesen világító korongot lehetett látni, az egyik ívén behorpadva. A Hold árnyéka kimetszett belőle egy darabot. Balázs akkor érezte igazán a Föld csodálatos valóságát. A semmiből, a vaksötétségből vetült elő a kép, mint valami színházi díszlet. A mélyfekete háttérben halványkéken fénylett az élet bolygója. Balázs számára kicsinek tűnt, labdányinál nem volt nagyobb – mégis lenyűgöző volt. Egy nagyon távoli, sejtelmes varázsgömböt látott a filmvásznon. Neil Armstrong a honvágyról beszélt, az elszakadás érzéséről, amin később Balázs gyakran elgondolkodott. Milyen lenne a Föld, ha nem lenne rajta élet? Olvasta valahol, hogy a fény-árnyék, a színek értelme csak az ember számára létezik. Mi lenne, ha egy atomháborúban elpusztulna az élet? Az lenne az igazi sötétség, a szépséges színek, a káprázatos fények örök megsemmisülése. Balázs számára a természet jelentette a művészetet, a tudományt, a vallást. Még nem értette tisztán a festőstílusokat, de Klári minden kiállításra elcipelte és magyarázott neki. Amióta Klárival jár, kinyílt a szeme. Arról is sokat beszélgettek, hogy nem csak Magyarország van a világon. Micsoda városok vannak, tízmillióan egyrakáson, az már valóban egészségtelen. New Yorkban az emberek nyüzsögnek, mint a hangyák. Unokaöccse egyenesen pesti csótánynak nevezte őt, amióta elhagyta a falut – pedig Balázs végülis úgy érezte, érdemes volt felköltöznie a fővárosba – könnyebb megélhetést és a tanulás lehetőségét adta számára. – Hogy is gondolhattam, hogy a Kelemen eljön velük? A főnök a legutóbbi termelési értekezleten is kihangsúlyozta, hogy a termelés a legelső dolog a világon, nem mindegy, hogy az ember mennyi munkáért kapja a fizetését, mindenkinek tartani kell a normát, legalább a száz százalék minimumot. Kelemen elvárt plusz húsz százalékot. Mondván: a munka nemesít! Balázs megértette, hogy Kelemen művezetőnek azt kell mondania, amit elvárnak tőle. – Egyszer még én is lehetek főnök – gondolta –, és nekem is hasonlóan kell majd beszélni. Rém unalmas lesz akkor az élete. Viszont akkor már neki is lesz lakása, gyermekei, felesége, és egyre többet fog gürcölni, hogy mindenre jusson pénz. A hétvégeken legfeljebb a televíziót nézi majd, néhány üveg sör társaságában. Az élet márcsak ilyen Magyarországon. Holnap azonban szabad lesz, mint a madár; kiszállnak Klárikával a természetbe, hajóval mennek a Dunán, Nagymaroson kötnek majd ki, és gyalog felkaptatnak a Zebegényre. Úgy is lett, egyszer csak ott találták magukat a hegyen, éppen azon a helyen, amelyről péntek hajnalban álmodott. Nagyon meglepődött a véletlen egybeesésen. Itt fenn, messze a turistaháztól találtak egy tenyérnyi tisztást, ami megegyezik az ő álombeli színhelyével – pontosan akkora sziklatömb, mint amelyen álmában feküdt és elaludt. Mintha az egészben lett volna valami titokzatos szemfényvesztés. Különös felfedezésével nem akarta Klárikát megzavarni, hallgatott az álombeli lányról is; ajaj, nehogy féltékennyé tegye a menyasszonyát. Lent, a Dunán felfelé egy vontatóhajó három egymáshoz láncolt uszállyal kúszott a vízen, a matrózok ebédhez készülődtek, Balázsék integettek nekik, majd tovább bandukoltak a sűrűbb erdők felé. Vajon, mit csinál most a Kelemen? Szunyókál a díványon. A hátizsák terhe alatt nem volt könnyű felkaptatni a meredek, erdei ösvényeken, jó három órába is beletelik, mire elérnek turistaházhoz. Később – egy sokkal nagyobb, kiépített tisztáson – megpihentek. Néhány fiatal pár már elhelyezkedett a padokon, cuccaikat kipakolva, gyerekestől, nagymamástól hancúroztak a fűben. Mások a tábori tűzgyújtóhely körül falatoztak. Balázsék szerettek volna mindenki elől elbújni egy órácskára.