Karácsonykor vidékre utaztam, hogy ne érezzem a magányt. Kenderesi Gábor, néhai nevelőapám hívott meg; már vagy tizenöt éve nem lakom náluk, de minden karácsonyt náluk töltök, a gyermekkori emlékeim ápolása végett. Háborús árva vagyok, a nevelőintézetből hétéves koromban kerültem hozzájuk Bakonycsernyésre – ők az én fogadott szüleim. A nevelőanyám, Bözsi néni a múlt héten írt egy levelet: „Kedves fiam, szeretettel várunk karácsonyra, no meg a disznóölés végett, Feri fiam jer jószívvel, mert éppolyan elárvultak vagyunk mi is a nevelőapáddal, Gábor bácsival, mint Te magad”. A sors úgy hozta, hogy a középiskola után Pestre kerültem a Tanárképző Főiskolára; gimnazista koromban megnyertem egy matematika versenyt, automatikusan felvettek a matematika-rajz szakra, kollégiumi helyet biztosítottak számomra, attól kezdve csak az iskolai szüneteket töltöttem Csernyésen. Később pedig, amikor már tanítottam, csak karácsonykor látogattam meg nevelőszüleimet, kettesben Annával, a szerelmemmel. Vártam a havat, szeretem a havas tájat, a fehér lepelbe bújó mezőségeket, a csillogó dombtetőkkel, befagyott tavakkal, szeretem az oly jellegzetes Dunántúli tájat – a gyermekkoromra emlékeztetnek. Bennem az otthonnak már csak távoli, töredezett képtöredékei élnek; csernyési tartózkodásom nem tartott soká, csak néhány évet töltöttem a nevelőszüleimnél. Kenderesiék nagyon rendes emberek, és engem minden bizonnyal a szívükbe zártak. Néha – különösen ünnepekkor – elfog a vágy hazamenni, hiszen náluk családi légkörben nevelkedtem. Karácsony van, olyan lesz, mintha hazatérnék; talán ott Csernyésen sikerül felidézni a gyermekkoromat – szeretném viszontlátni magamat, amint tízéves vagyok. Szeretném újra átélni a vidéki hangulatú karácsonyt; éjfélkor térdig érő hóban templomba mentünk, Gábor bácsi fogta a kezem, a csillagos égen angyalokat láttam, Jézuskát. Különös boldogsághullám ömlött el rajtam, amikor erre gondoltam; igaz, az emlék megszépül, nem is valódi történet ez, inkább egy csomó érzéki csalódás. De jó lenne újra szánkázni a dombon, korcsolyázni a tavon; kavarogna a hó, s egy nagy hópehely a tenyeremre hullana, kristálysokszögei egy ideig szabályosak maradnának, majd elolvadna, mint az emlék. Amikor elindultam a pályaudvarra, még utoljára könyörgőre fogtad a szót. Azt mondtad: – Drágám, ez őrültség, töltsük együtt a karácsonyt, nem teheted ezt velem, megbeszéltem apuékkal, nálunk fogunk vacsorázni. – Már nem lehet lemondani a meghívást, nem tehetem meg Gábor bátyámékkal. Jöhettél volna velem, de te tiltakoztál. Két éve ismerem Verát, nem szerettem a szüleinél vendégeskedni, olyankor éreztették velem, hogy elköteleztem magam a lányuk mellett. A csudába kívántak most is. – Talán a terhedre vagyok? – kérdezted. – Szükségem van rád, de most másról van szó, a nevelőszüleimről, akiket öt éve nem láttam. – Most hazudsz – kiáltottad dühösen. – Tőlem akarsz megszabadulni. Én meg nem tudtam magyarázatot adni a cselekedetemre. Valóban hazudtam, de azt nem mondhattam, hogy nem vagyok szerelmes beléd. Anna volt az első és egyetlen szerelmem, ő töltötte be a gondolataimat – éjjel és nappal. Mintha most is ő súgta volna a fülembe: – Ne törődj Verával! Mindig is ő jár az eszemben, szégyellem kimondani, de téged semmibe veszlek miatta. Hülye voltam, ideges, rádcsaptam az ajtót. A hang gyakran kiéleződött közöttünk, muszáj volt elviselni Vera szemrehányásait, mivel igaza volt; ő volt az egyetlen, aki valamelyest enyhítette a magányomat. Kellemes partnernek, hűséges társnak bizonyult, és a kétéves kapcsolatunk óta kevesebbet gondoltam Annára. De az ő hiányát – már-már eszelősen – az árvaságom betetőzésének éreztem. A gyermekkoromból fakadó számkivetettséget csak Anna pótolhatta. Árvának igazán azután éreztem magam, hogy Fehér Anna disszidált a szüleivel Amerikába; hozzáment egy fogorvoshoz, és többé se telefon, se levél – úgy szakadtunk ketté, mint ötvenhatban sok szerelmes, barát és család. A Weisz família mindig is vágyódott nyugatra, sok rokonuk élt Amerikában, csalták őket. Én is mehettem volna velük; én voltam számukra a kis zsidó, árva fiú, akit a lányuk révén befogadtak. Azonos rangú családtag lettem, úgy kezeltek, mintha a szüleimet Auschwitzban vesztettem volna el, pedig nem voltam körülmetélve, még rendes nevem sem volt, csak úgy véletlenül csöppentem a háborús nagyvilágba – egyszálmagamban. Annával nagyon szerettük egymást, s amikor vége lett, olyan rohadt érzés vett erőt rajtam, hogy az élettől is elment a kedvem. Pedig akkor már kezdett kialakulni a karrierem, jónevű gimnáziumban tanítottam, társbérleti lakásom volt Rákospalotán, elegendő pénzem volt mindenre, és mindig akadt barátnőm, akivel elviselhetővé tettem napjaimat. Nem vagyok elfogult a nagy szerelmek iránt, múló érzés az, bármekkora is, csak akkor kezdett kínossá válni Anna emléke, amikor megtudtam, hogy férjhez ment Amerikában. A tragédia az volt, hogy nyilván örökre kiestem az életéből; valahogy a szüleim életéből is hasonlóan estem ki, talán meghaltak, vagy kiraktak egy kórház előtt, sohasem tudtam meg az igazat. Anna elvesztése után azonban kétszeres erővel tört rám a magányosság. Vera hamar rájött a búskomorságom okára, kifaggatott… nem kellett volna, de én elmondtam neki Anna iránti érzelmeimet. Ez a mostani karácsonyi kiruccanásom már nem tartozott a múlt szerelmi képletébe; nem Anna emlékét kerestem Csernyésen, valami más hiányérzet vezérelt – talán a tudatalatti tiltakozás az árvaságommal szemben, az emberek furcsa tekintete ellen, ahogy sajnálkozva, eltúlzott kedveskedéssel rámnéznek. Társaságban úgy néznek rám, mintha valami gyógyíthatatlan betegség lenne az arcomra írva; persze, bennem van a hiba, túlságosan érzékeny vagyok. A kiheztartozásom tekintetében vannak problémáim, ami miatt önmagam elől is menekülök. Gyerekkoromban Csernyésen nem éreztem magam árvának, a játszótársaimnak eszükbe sem jutott engem megkülönböztetni az ott született fiúktól, a felnőtt falusiak is úgy gondolták, hogy végülis Kenderesiék fia vagyok. Amikor a vonat kifutott a nyílt pályára, meg is bántam, hogy nem hallgattam Verára. Hülyeséget csináltam, hogy nem maradtam Pesten. Kinéztem az ablakon, a fák lógatták csupasz ágaikat, szánalmas, ázottfalú házacskák maradtak mögöttünk – nincs kellemetlenebb látvány a sárban fuldokló vidéknél. A vonaton az újságot böngésztem, de csak a címeket olvastam el: „Az 1968 évi népgazdasági terv. Nemzeti jövedelem. Beruházások – ipar, mezőgazdaság. Eltemették Novobátzky Károlyt. Nagy Józsefné könnyűipai miniszter: Jobban és igényesebben a fogyasztók érdekében. Hajnal óta karácsonyi tűzszünet Vietnámban. Szemben a közönyösekkel.” Ezek a cikkek egyféle unalmat váltottak ki bennem, én is közönyös lettem a világ dolgaival szemben. A vonat megérkezett Bakonycsernyésre, Gábor bátyám várt az állomáson, biciklivel. Hazafelé menet elmesélte, hogy már két nappal ezelőtt levágták a kocát, majd két mázsa volt. Az öregecske ház, ahol laktak, nyáron üdülőnek is beillett volna, most a virágágyak helyén sár, a lompos diófán megfeketedett diószemek várták a varjakat, a kút körül víztócsák. Az öreg kutya hízelkedő csaholással kocogott elénk. Bözsi néni csodálkozva kérdezte az ajtóban: – Hát egyedül jöttél? Talán megint összevesztél a barátnőddel? Odabent az asztal megterítve, egyetlen bőröndömet bevittem a tiszta szobába, ahol majd aludni fogok. Gábor bátyám elővette a butykost és pálinkával kínált. – Nahát fiam örülök, hogy újra itthon vagy, isten éltessen. A megszokott fogadtatás, a finom disznótoros ebéd meghozta a hangulatomat; Gábor bátyám ízes történeteket adott elő az elmúlt öt év eseményeiről, aztán a munkámról érdeklődött, végül kikötött a visszatérő kérdéshez: – Van-e már menyasszonyod, fiam? Tudod fiam, meg kéne neked nősülni. Öregségünkre még szeretnénk látni az unokánkat, merthogy te a mi fiunk vagy, akármilyen messze is kerültél tőlünk. – Agglegény marad ez – tromfolt rá Bözsi néni. – Felejtsd már el azt az Anna jányt, bárkit találsz magadnak, mi szeretni fogjuk. Ez a mondat nagyon jólesett – ha nem is vettem komolyan. Már sokkal könnyebben tudtam mosolyogni, nem éreztem az arcizmaimban a merevséget. Türelemmel végighallgattam az öreg obsitos történeteit, véget nem érő adomáit, közben a borospoharamat egymás után fenékig ürítettem, elálmosodtam, Bözsi néni is elbóbiskolt, lehajtotta kendős fejét. Elnézést kértem, felvettem a kabátom, és kitámolyogtam az udvarra; már rég besötétedett. A cipőm talpát ellepte a sár, a fák csendes mocorgással rázták le a vízcseppeket; távolról a domb alaktalan, fekete tömegnek látszott. Eszembe jutott az utca, ami a dombra vezetett, anno, felszórták murvával, most sem volt sáros, elindultam a domb felé, a hideg szél ködcseppeket szórt az arcomra, alig láttam valamit. A gyermekkori emlékeim kitisztultak, tudtam, mi hol van; az ismerős utca felfedezése valami furcsa érzést keltett bennem; gyakran álmodtam erről a dombról, ahol fára másztam, madárfészkeket keresve, ahol télen önfeledtem szánkóztam. Aztán minden összeomlott bennem, a mai nap egyáltalán nem ünnepi idő, az időjárás nem törődik az emberek ünnepeivel, jön a maga logikátlan útján. Csak az évek múlása szabályos, én már nem hozhatom vissza a múltat, miért nem nyugszom bele a sorsom következetlen, kiszámíthatatlan előrehaladásába. Miért keresem a múltat, ami végérvényesen befejeződött? Miért vagyok itt egyáltalán? Eszembe jutott a hólabda, amit gyermekként elindítottam a domb tetejéről, s ahogy gurult lefele, egyre nagyobb lett, mint az emlékeim tömege. De hát melyik hógörgeteget lehet rétegről, rétegre lehámozni? Verának igaza van, az emlékek keresése nem vezet sehova, legfeljebb tisztázni lehet egyet-mást, mint például az Anna iránti érzelmeimet. Ő mondta: bátran tárd fel előttem az emlékeidet, engem nem tudsz megbántani, ha elmeséled az előző kapcsolataidat. – Vera! Nekem Anna volt az egyetlen szerelmem, és hogy most téged szeretlek, ezen a tényen semmit sem változtat. Ezt mondtam neki, és most itt a sötétben, a nyöszörgő dombon, ebben a mocsadék időben azt is megmondanám neki, hogy azért csatangolok itt a ködben, Csernyés elázott dombján, mert valamit keresek, azt, ami elveszett bennem, olyasmit kutatok, ami után gyerekkorom óta vágyódom, amit csak Annától kaptam meg: a valakihez tartozás érzését. Azt mondják, a hovatartozás az állandóság illúziója, a múló idő ideiglenességének, átmenetiségének feledése. Ezt nagyon szeretném elmondani neked Verám, tudom, ha most meglátnál, eszelősnek tartanál; itt vagyok ebben az istenhátamegetti faluban, és karácsonyosdit játszom. Valamit azért sikerült megtudnom, Verám, azt, hogy vigyázni kell az érzelmeinkkel, mert ha nyugtalanító, frusztráló emlékek épülnek be a lelkünkbe, azoktól nehéz megszabadulni. Az ember belemegy dolgokba, megszenvedi, és többé nem tudja kitörölni az emlékét. A szépség és csúfság, az öröm és szorongás, a szeretet és a gonoszság a múltba visszatekintve mutatja meg igazi arcát. Amíg nem lettél szerelemre éhes nő, te is nyugodtabb voltál kiegyensúlyozottabb, én már, mint józan nőt ismertelek meg; könnyen túladtál az érzelmeiden, megértetted a világ, a természet követelményét: a továbbélés törvényét. De, mi Annával őrültek voltunk, melyből alig lehet kigyógyulni; bele kell törődnöd, hogy Anna egy kicsit mindig előttem van – amikor fogom a kezed az ő kezét érzem, a te szemedben Anna irántam érzett lelkesedése ragyog, nem képzelődés ez, inkább fals, dezsavű érzés ez, Verám. Hazamentem a dombról, otthon megittam egy-két pohár bort, majd hajnalig kábultan aludtam, álom riasztott fel; egy röpdösőfarkú, fekete kutya húzott a szánon, mindig tovább és tovább, amíg el nem értünk a szakadékig, ahol hirtelen visszahőkölt, a karomba ugrott, éreztem a párás leheletét. Anna volt az, megborzongtam a szemétől, metszett szájvonalának hívásától – borítsd fehér hóval az ünnepet – mondtam neki. Felébredtem, és idegennek éreztem a fekhelyemet; gyermekkoromban, télen a kemencepadkán aludtam, a ház legmelegebb fekhelyén, vastag báránybőrbe takarózva. A tisztaszoba szaga elviselhetetlen volt – miről is beszélgetnék én a nevelőszüleimmel, akikhez már csak a múlt emlékfoszlányai kötnek. Még délelőtt elbúcsúztam tőlük, rád hivatkozva, Verám. A téli szünetet a tárgyaim rakosgatásával töltöttem, mivel Vera nem volt hajlandó kibékülni velem, azt mondta, a kapcsolatunknak vége. Néha bekapcsoltam a rádiót, de hamarosan meguntam, kerestem egy ábrázoló geometria szakkönyvet, belemerültem a perspektivikus rajzolás módszereibe, a munkám száraz realitásába – milyen megnyugtató a tudomány a maga egzakt fogalmaival, könyörtelen logikájával; a testek áthatását is tanulmányoztam, hogy lehet megszerkeszteni egy henger és egy kúp egymásba olvadását; vázlatokat készítettem az elkövetkező óráimra – papír, ceruza, vonalzó, körző voltak a társaim. Esténként zenét hallgattam a BRG magnómon, közben iszogattam, és a rámtelepedő mámoros köd minden este álomba ringatott. Az elkövetkező hétköznapok hoztak némi enyhülést a csüggedtségemre, felszabadultam a Verával kapcsolatos kötelezettségek alól, jól esett egyedül lenni. Aztán január végén, február elején beköszöntött az igazi tél; a hó leeste után kétszeres lett a csend, fagy feszül benne; zöldövezetben lakom, távol a belváros zajától, mégis minden nap hajnalban ébredek, de jóideig az ágyban maradok; ritkán hallok lépteket vagy járműzajt az utcáról, az első munkábamenők is csendesen közlekednek a hóban. A csend tökéletes így együtt a hideggel, a befagyott ablakokkal, amiken alig szűrődik át az utcai világítás sárgás fénye. A tél olyan tökéletesen más, mint az év többi része, holtpont ez, amin csak a képzelet tud átlépni; tudva azt, hogy tavasznak kell következni. Egyik hajnalon a csend szinte valótlan hangokat keltett a fülemben, hallucinálok talán? Mintha egy vadgalamb turbékolna. Hihetetlen, hogy februárban, hajnali sötétségben, mínusz tíz fokos hidegben egy gerle énekelni kezd; aztán rádöbbentem, hogy a hang valódi. Valahol a közelben, egy padlás zugából jöhetett a hang – egy galamb tisztán végigénekelte jólismert, hívó dalát. Mégsem az, egy gyermek óbégat valahol, érzéki csalódás az egész. Meghülyültem! Pedig valóság volt, egy vadgalamb – álmából ocsúdva – a párját kereste. Hideg kábulatában megzavarodott szegény. Őrület, az ember néha a valóságot is lidércesnek érzi, mert szokatlan. Odakint metsző hideg csikorgatja a fogát, tombol a tél, és ez a szerencsétlen állat a legnyomorúságosabb helyzetében dalra fakad. Dacol a téllel, az éhséggel, a fagyhalállal, nem vesz tudomást a szenvedéseiről, eszeveszetten turbékol a tető alatt. Gémberedett lábai még tartják a testét, de képtelen felfogni a valóságot. Azt hiszem, egy emlék képe vetült kocsonyás szeme elé, elveszett párjának képe; látta, amint a fénnyel átszőtt lombok között, szárnyait kitárva a párja megjelenik egy ágon. Korán turbékolsz vadgalamb – gondoltam a jelenségen elámulva. – Mennyivel jobb nekem – gondoltam aztán, a hang elhaltával. A kinti zord hideg és a langyos szoba olyan tökéletes harmónia, amire csak az ember tehet szert az elemekkel szemben. Jó ebben a védettségben hosszan elidőzni, lustálkodni az ágyban; képzeletben én is szálltam, mint egy galamb, a város felett; télbe temetkezett házakat fedeztem fel, benne alvó emberekkel. Vajon, Vera alszik-e még? Nem érdemelte meg a bánásmódomat, ki vagyok én, hogy árva létemre elutasítom egy befogadó család, egy szerelmes lány közeledését. Felnőtt férfi lett belőlem, iskolázott, elismert tanár, átlagon felüli körülményekkel; mindent megkaptam az emberektől, mégis elutasító vagyok mindenkivel szemben. Ostoba lettem – nem tartozom semmiféle közösséghez, családhoz, baráti körhöz, a nevelőszüleimhez sem – mintha közömbös lenne számomra a világ. Ez így nem mehet tovább! Végre, harmincéves koromra szembe kell néznem a tényekkel. Fehér Annát a főiskolán ismertem meg, évfolyamtársam volt, szeretett, és erre való tekintettel a szülei befogadtak. A kollégium után náluk laktam albérletben, ennek köszönhetem a lakásomat, mivel be voltam jelentve náluk, és a lefoglalás után a tanács kiutalta nekem a ház felét. Ezen kívül semmi sem köt már Annához. Nem megyek utána, úgysem kapnék útlevelet, Fehérék pedig sohasem térhetnek vissza Magyarországra. Mire várok hát? Még ma ellátogatok Veráékhoz, és megkérem a kezét.