folytatás... Moravecz értette a célzást, ismerte a házigazda történetét, ötszáz holdon gazdálkodott a kommunista rendszerig, s mivel az agrártudományban igencsak járatos volt – még Németországban is végzett tanulmányokat –, néha kioktatta a tsz-vezetőket, elmagyarázta nekik, hogy kellene az agráriumot csinálni. Míg egyszer megunták őt, és a sertéstelepre helyezték segédmunkásnak. – Van itt elég baj, János bá, az iskola sem leányálom, előbb-utóbb abbahagyom a tanítást, és felmegyek Pestre dolgozni – mondta a számtantanár. – Ott sem különb a világ. Befútta az utat a hó, céltalanul fut a fakó – adomázott széles mosollyal Jani bá. – Te csak ne polemizálj, János – szólt rá Amál néni. – Jövőre nyugdíjba mégy, és végre kedvedre pihenhetsz. – Pihen a rosseb, akkor fogok igazán kedvemre élni, még téged is elhagylak, Máli. Ha megöregszel új asszony után nézek. Igaz Ferkó? Ne menj te sehova, majd én megtanítalak élni. Üzletelni fogunk, van itt elég krumpli meg tojás, háztájiban gazdálkodunk meg borászkodunk is, te meg kereskedsz az áruinkkal. Na, milyen a rizling? – Finom, János bá. – Látom mostanában sokat unatkozol, a semmittevés nem vezet jóra, majd kitalálok én neked valami fájin elfoglaltságot. – Csak az estéimmel van baj, nem találom a helyem a homokvárosi társaságban, itt csak az ivászatról szól minden. – Igaza van Ferencke, nem való magának a kocsmázás, mit szólnál János, alakíthatnánk egy bridzspartit itt nálunk. – Nincs kifogásom Málikám. Na Ferkó, erre iszunk – nyújtotta koccintásra a poharát a házigazda. Moravecz szabadkozott, alig ismeri a francia kártyát, csak römizni tudott egy kicsit. – Mindent meg lehet tanulni – intette le Görbeky bácsi, és már készítette is elő az ovális, intarziás ébenfaasztalt. Hármasban hozzáláttak a játék betanításához. Közben úgy elszaladt az idő, hogy egyszerre kilenc óra lett, ez már éjszakának számított Homokvárosban. János bá elálmosodott, minden nap hajnalban kellett kelnie, illő volt befejezni a bridzstanítást. Moravecz azzal távozott, hogy keres valakit az ismerősei közül negyediknek, hiszen azt már megtanulta, hogy ezt a kártyajátékot négyesben játsszák. Visszament a szobájába, s mivel a délutáni szieszta miatt nem érzett álmosságot, olvasni kezdett egy Hemingway regényt, a Fiestát, de nem jutott el egy oldanál tovább, mehetnékje támadt. – Megkeresem Hidvéghyéket – gondolta. – Csak megtalálom őket valahol. Brrr, de hideg van ebben a kurva szobában, csak a dunna alatt lehet kibírni. Kabátját felkapva kirohant a sötét utcára, végigment a gyéren világított sétányon, a Kossuth-téren, szemügyre vette a padokat, sehol senki ismerős. – Tudhattam volna, hogy ilyenkor már üresek az utcák, talán a Rónában még van élet. Moravecz elhaladt a mozibejáró előtt, hátha akad valaki, akivel szóba elegyedethet. Az esti előadás még nem ért véget, a pénztárnál sem ült már senki, csak a vasútállomás felől jött néhány ember. Eszébe jutottak a pesti éjszakák, ott aztán érdemes volt csavarogni, tíz óra után mindig akadt egy facér lány. Közben eljutott a bisztróig, benézett a sárga műanyagredőnyön át, de a személyzeten kívül csak egy részegnek tűnő asszonyt és férfit látott a sarokasztalnál, elmerülten beszélgettek, nem zavarta őket a zárásra készülődő takarítónő. Már a Róna közelében járt, ahonnan tánczene szűrődött ki az utcára, s amikor belépett, az első pillantása Hidvéghyre esett, aki felemelte a karját, és teli szájjal vigyorgott rá. A cigányok éppen egy táncdalt játszottak; vagy tizenöt pár ropta a dajdamra. Kilenc óra után még sohasem látott ennyi embert a Rónában. – Te is itt vagy? – kérdezte Moravecz Ágh Feritől, az ipariskola jeles történelemtanárától. – Kimenőm van, elutazott az asszony – mondta cinkos mosollyal a druszája. – Hogy, hogy ilyen sokan vannak? – A belső teremben van valami tsz-rendezvény. A pincér átfurakodott a székek között, és megállat az asztaluknál. – Mit kértek, fiúk? – kérdezte Morvecz. Hidvéghy a vállát vonogatta, Ágh Feri sem szólalt meg. – Én egy fröccsöt kérek, és hozzon két üveg sört. – Már megint variálsz, hogy kilógj a sorból – mondta Hidvéghy epésen. – Egész este fröccsöztem, borra sör meggyötör. – Sörre bor, jó gyomor – fejezte be Ágh Feri a mondást. Moravecz nem tudta eltalálni, mi az oka Hidvéghy feldobottságának, aztán észrevette, hogy az egyik táncoló szőkeséget bámulja egyfolytában. Ezt a lányt még egyszer sem látta a Rónában, nyilván a tsz-rendezvénnyel keveredett ide. – Azt a szőkét bámulod, mi? – Azt hát, már egy órája szemez vele – magyarázta Ágh Feri. – Fel kéne csípned – mondta Moravecz a barátjának. – Kell a fenének. – Gyógyír lenne Borbála után. – Menjetek a fenébe, kérd fel táncolni te. – Nem azért jöttem ide. – Hát akkor minek jöttél; ezt az ócska fröccsöt iszod. Legalább rendelnél konyakot hozzá. – Majd később. – Mondtam neked, Feri, hogy legkésőbb tízre megérkezik. Ágh Feri azonban nem reagált, láthatólag álmos volt meg spicces, unta a témát. A csinos szőkeség kipirultan, könnyedén táncolt egy fejjel magasabb fiatalemberrel, s amikor feléjük fordult, mindig vetett egy pillantást a tanárokra. – Éppen rád kacsingat – mondta Hidvéghynek Moravecz. – Mért nem kéred már fel? – Nem táncolok. – Nagyon szomorú lesz a szőke, meg te is jobban járnál. – Gondolod? – Én nem hagynám ki. – Gondolod, hogy engem néz? – Elég furcsa, de azt hiszem, te tetszel neki. Ágh Feri nyugodtan hallgatta őket – a facér két hülye. A történelemtanár szemei elég homályosak voltak már, nem nagyon bírta az italt. Gúnyosan mosolygott magában – hát ilyen a legényélet – gondolta kárörvendően. – Ki vagytok éhezve, mi? – Fogd be a szádat – mordult rá Hidvéghy. – Ezzel a bébivel meg kellene ismerkednetek, pirospozsgás parasztlány, ropogós popsival. Ne hagyjátok ki! – Hozd ide nekünk! Kérd le és mutasd be nekünk. – Nehogy a lakásodra vigyem? – Hagyd őt, még gondolkodik – röhögte el magát Moravecz. Telt, múlt az idő, közben hosszú szünet következett; a rendezvényen részt vevő társaság szedelőzködni kezdett. Téesztagok lehettek, nem igen jártak még a Rónában, most kihasználták az alkalmat, hogy egyszer jól érezzék magukat. A férfiak láthatólag kihízták vagy kinőtték a zakóikat, a nők a legszebb ruháikat vették elő, ami feszült az elhízott csípőjükön, egyikük nyerítő hahotázásával percenként kifejezte elégedettségét. Most ő és ez a tüzes menyecske vitte a prímet, sorban kitessékelte a társaságot valami buszhoz, aztán ő is szedte sátorfáját és távozott. A cigányzenészek közben elővették az elemózsiájukat, és jóízűen falatoztak; a tsz-esek közül csak a kis szőke meg egy fiatalember maradt, az, akivel az előzőekben táncolt. Közben a pincér megérkezett az újabb sörökkel és a fröccsel, szalvétával letörölte az üvegek alját és töltött – ez csak a tanároknak járt ki, borravaló nélkül. A jóságos kőbányai világos habosan csordult a pohárba, páraréteg jelezte a hidegét. Moravecz belekóstolt a fröccsébe, elfintorodott. – A Hungarovin bosszúja – mondta, és ő is rendelt egy sört. – Kérek még három konyakot is – ocsúdott fel Ágh Feri a zsibbadtságából. – Te csak ne igyál konyakot – intette le Moravecz. – Hozza csak, legfeljebb kiütöm magam. Túl korai volt a konyak, Moravecz és Hidvéghy többnyire a mulatság végén ittak konyakot, tapasztalat szerint ez fordulópontot jelentett az est kimenetelét illetően, mivel végképp elálmosodtak és hazamentek. A cigányok közben rázendítettek a „szeretlek én, jöjj vissza hozzám”-ra, a szőke lánynak nem volt kedve táncolni, talán unta a partnerét. – Most menj oda hozzá! – mondta Moravecz Hidvéghinek. – Vidd el táncolni, Bandi – unszolta Ágh Feri is. – Igyunk – mondta elszántan Hidvéghy, de mire erőt merített volna, a lányt felkérte egy hapsi; látásból ismerték őt, egy belügyes rendszámú Volgában látták őt Homokvárosban közlekedni. Fekete képe miatt Belzebubnak nevezték. – Megint lekéstél – mondta Ágh Feri. – Iluskádat lecsapták a kezedről. – Belzebub gyorsabb volt nálad – cukkolta Moravecz Hidvéghyt. Az a mendemonda járta, hogy ez a káder magasrangú ávós volt ötvenhat előtt, most a járásban tölt be valamilyen funkciót, éjszaka sorban járja a kocsmákat, mulatókat, időnként a bálokban is megjelenik, és elhappolja a legszebb lányokat. Valóban ördögképű volt, nyúlt arcában hosszú orr és vastag áll, fekete sörénye szarvba kefélve. Valószínű az egyik környékbeli városból vagy faluból érkezett, ahol már minden kocsma zárva van ilyentájt. – Menj oda Kukorica Jancsihoz, vigasztaljátok egymást – röhögte el magát Moravecz. – Buta liba. Nem felel meg neki ez a jóképű parasztgyerek. Hidvéghy elég könnyen viselte Borbála elvesztését, de arra nehezen szánta el magát, hogy egy új kalandba kezdjen. Kollegái válogatósnak tartották, pedig inkább komplexusai voltak a női nemmel. Most is arra hivatkozott, hogy ő igényesebb annál, hogy egy parasztlánnyal összeadja magát, pedig csak a bátorsága párolgott el. A szőke szépség felszedése persze mostmár tárgytalannak tűnt, összekapaszkodva, vidáman forgott az ördögképűvel. És akkor fordulat következett, Hidvéghy merész léptekkel odament a fickóhoz: – Szabad, kérem – mondta neki határozottan. Belzebub először a szőkére nézett, aki kipirultan eresztette le karjait, nyugodtan várva a fejleményeket. Aztán meg szabályos balraátot csinált, mint valami gáláns úr, mire a lány belekarolt Hidvéghybe. – Na, ebből baj lesz – jegyezte meg Ágh Feri. A szám végéig nem történt semmi, Belzebub villogó szemmel figyelte, amint Hidvéghy az asztalhoz kíséri a lányt. Az meg még kezet is csókolt Iluskának, az a marha. – Most én rendelek – ült vissza helyére Hidvéghy, s már szedte is le a címkét az egyik sörösüvegről. Komótosan elővette büszkeségét, az aranyhegyű töltőtollát, és következőket írta rá: „megleckéztettem Belzebubot, Iluska az enyém lesz”. – Kérek három sört, kísérővel – mondta aztán a pincérnek. – Igenis tanár úr. Moravecz és Ágh tanárurak összenéztek a rendelés hallatán – valami kiakadt Bandinál. Nem szokott ő nyilvános helyen konfliktusba keveredni. Nyilván a Borbálával való szakítás vette el az eszét. Az ördögképű idősebbnek látszott Hidvéghynél, meg erősebbnek is, magabiztosan odaült a fiatal pár asztalához egy üveg vodkával a kezében. A helyzet világos, az ördögképű célba talált, hiszen a szőke láthatólag unta a partnerét, szabad préda – gondolhatta. Egyszer-egyszer hátranézett a tanárokra, nyugtalanította annak a kerekképűnek a viselkedése – hogy merészelte lekérni tőle a szőkét? – Belzi érzi, hogy szemmel tartom – mondta Hidvéghy. – Úgy látszik valami rosszban sántikál – jegyezte meg Ágh tanár úr. A következő félórában azonban nem történt semmi érdemleges, azon kívül, hogy a tanárok benyakaltak még vagy két sört és konyakot. Morvecznek már a lábai is kezdtek zsibbadni – Ezek a székek az én fenekem alatt fognak elkopni. Minden este kockára teszem az egészségemet, ennél még a bridzselés is egészségesebb szórakozás. – Melyikőtök tud bridzselni? – kérdezte a kollegáitól. – Csak nem kártyázni akarsz? Azt hármasban nem lehet – mondta Hidvéghy. – Tehát te értesz hozzá, Bandi. – Bridzsbajnok voltam Békéscsabán. – Akkor holnap bemutatlak Amál néninek és János bának. Kitűnően bridzselnek mindketten, és éppen partnert keresnek. – Azok meg kik? – kérdezte Ág Feri. – A házigazdáim, igazi arisztokraták. Én már elkezdtem tanulni tőlük, egy szan, két treff, három pikk, meg ilyesmi. – Négy kör – nevette el magát Hidvéghy. – Pincér, hozza az ötödik kört. – Olyanok vagytok, mint a gödény, vedelitek a piát – méltatlankodott Ágh tanár úr – Elisszátok az eszeteket…Na, én hazamegyek aludni. – Nézzétek! Belzi leitatja „Kukorica Jancsit”. A szőke lány partnere már eléggé illuminált állapotban volt, az ördögképű mindig színig öntötte a poharát. A lány egy pillanatra hátranézett a tanárok asztala felé, úgy tűnt, nem tetszett neki a dolog. Zavarodottságát azzal palástolta, hogy eltolta a feketeképű szőrös kezét a válláról. – „Ávós Jancsi” kiütötte Kukorica Jancsit” – jegyezte meg Moravecz. Az ördögképűt még az sem zavarta, hogy Hidvéghy táncolni vitte a lányt. Iluska mostmár nem volt olyan odaadó partnere Hidvéghynek, nem mosolygott, és az egész szám alatt Kukorica Jancsit figyelte. S, amikor az már csak a könyökével tudta feltámasztani a fejét, Belzebub lekérte a szőkét Hidvéghytől. A marha hangosan tiltakozott, mire akkorát kapott, hogy a fenekére huppant. Erre aztán kitört a pánik, az a néhány táncoló pár, akik még bírták szusszal, azonnal az asztalukhoz vonultak. Egy pincér a telefonhoz rohant. Ágh Feri meg Moravecz felsegítették dühöngő kollegájukat, ők is visszaültek az asztalukhoz – sejtették, hogy mi következik ezután. Nem telt bele öt perc, két rendőrjárőr lépett a Rónába, mire az ördögképű kézen ragadta Iluskát, s már el is tűntek; a rendőrök mintha szalutáltak volna neki. Igazoltatás kezdődött, sorban, minden asztalnál. A megszeppent vendégek a kabátjukban kotorásztak az igazolványuk után. A tanárok mindjárt magukra is kapták lódenjüket, kifizették a cechet – a két rendőr megismerte őket, intettek, hogy mehetnek. Azt még kifigyelték, hogy csak a szőke lány partnerét viszik el a rendőrök, olyan részeg volt, hogy alig tudták betuszkolni a járőrkocsiba. – Nos, Kukorica Jancsit elviszik a detoxikálóba – mondta Hidvéghy. – Én meg hazamegyek – mondta Ágh Feri. – Kösz fiúk, jól éreztem magam, de azért nem járnék minden este a Rónába. – Milyen voltam, Feri? – kérdezte Hidvéghy az arcát tapogatva. – Hős voltál! Na, szevasztok. Moravecz Ferenc számtantanár ritkán ismerkedett nőkkel nyilvános helyen, alkalmi barátnőit a hétköznapi dolgai intézése közben szedte fel: orvosnál, közértben, bankban vagy a totózóban. Éva elvesztése óta nem érzett szerelmet senki iránt, a négy év Homokvárosban eltöltött idő alatt mégis többen választották őt partnerül, mint Hidvéghyt. A ma esti buli sem mozgatta meg a fantáziáját, pedig a Rónában akadt néhány szemrevaló parasztasszonyka. Holnap haza utazik a szülőfalujába, végre kipiheni magát, jókat eszik, meg meglátogatja a gyerekkori szerelmét is, Julikát. Ezektől a gondolatoktól bizakodó hangulatba keveredett, mégiscsak érdemes élni! Kettesben elindultak a főtér felé, már csak a fák csöpögése adott némi zajt, rajtuk kívül senki sem járkált az utcán. Hidvéghy a pofon helyét masszírozta; duhaj kedve nem lankadt, csak azt hajtogatta, hogy enne valamit. A Kossuth étterem nyitva volt még; a szokásos maszekok és a város megszokott két kurvája ült még az asztaloknál. Hidvéghy a lezüllött, girhes lányokat, sároshátúaknak nevezte, mivel az volt a módszerük, hogy a lerészegedett vendéget elcsalták egy kis etyepetyére a közeli park füvére, és közben kizsebelték. A tanárok le sem ültek, a pincérrel kezdtek tárgyalni. – Milyen harapnivalót tudna adni? – kérdezte Hidvéghy. – Sajnos, tanár úr, a szakács már hazament. – Akkor adjon valami hideget. Kocsonya vagy kaszinótojás van? – Sonkás szendvicset tudok adni. – Te nem vagy éhes? – kérdezte Moravecet. – Dehogynem. De már mennék haza. – Csak egy jó hideg sört iszunk. Rendben? – Aha. A zsemlébe rakott vastag füstöltsonkát, csípős tormával egy perc alatt befalták, a sört is lehúzták; elég fáradtak voltak ahhoz, hogy megérlelődjön bennük a gondolat: sürgősen ágyba kellene bújni. Tegnap is éjfél körül feküdtek le, a hét elején is volt egy hasonló kiruccanásuk, szerencsére holnap nincs tanítás, hétfőig feltöltődhetnek energiával. – Kedvem lenne egy kettyintésre – ötlött Hidvéghy eszébe. – Aludd ki magad, pajtás. – Ne viccelj! Neked biztos van valaki ismerősöd, ahová el lehetne menni. – Ilyenkor, bejelentés nélkül? – Hát, persze. Két pasas dupla élvezet. Úgy tudom, itt a közelben is van valakid. – Van – egyezett bele Moravecz. – Menjünk máris? – Naná! – Hát akkor lóra! – vigyorogta el magát Moravecz. Arra gondolt, hogy az alkalmi barátnője kapuján nincs csengő, legfeljebb körbejárják a házat, aztán kis kerülővel hazamennek. Hidvéghy fizetett, s már kinn is voltak a friss levegőn. Moravecz előbb jól megsétáltatta a kollegáját, hátha helyrerázódik az agya. Lefordultak egy kivilágítatlan mellékutcába, bizonytalanul lépkedtek a hepehupás járdán, cipőjükkel kellemetlen hangokat adva az alvó házak között. – Ez az – súgta Moravecz. – Halkan kopogtatunk. Az ablakok mind sötétek voltak, a kerítésbe épített kapuból alig hallhatta meg valaki a zörgetést. Ekkor azonban a szomszéd kutyája ugatni kezdett, abban a házban nemsokára felkapcsolták a villanyt. A tanárok tanácstalanul álltak. Hidvéghy elszántsága kezdett kínossá válni. – Ne zörgess tovább, felverjük az egész utcát – mondta neki Moravecz. A barátnője elvált asszony volt, a szüleivel élt együtt az előttük sötétlő, hosszúkás, földszinti házban. Az öregek az udvar felől laktak, az asszonyka szobája utcai volt. Moravecz gyakran az ablakon keresztül látogatta meg a fiatalasszonyt – olyankor, amikor az öregek már az igazak álmát aludták. Most is kinyílt az egyik utcai ablak; Moravecz rászólt Hidvéghyre, hogy húzódjon a kapu mélyedésébe, majd a nyíló ablakhoz somfordált. – Bemehetünk – mondta később. – Te mászol be először. – Azt már nem, nem is ismerem a bigét. – Nincs apelláta! Gyere felsegítelek. Az ablakpárkány nem volt magasan, Moravecz bakot tartott Hidvéghynek, tudta, hogy a barátnője ilyenkor kiszalad a fürdőszobába, felfrissíteni magát. – Ez lesz ám a jó balhé – nevetett magában Moravecz. Nem is telt bele három perc, amikor Hidvéghy szinte kirepült az ablakon. – Nem törted össze magad? – segítette fel Moravecz. – Csak a térdem fáj. – Porold le magad és futás. A sötét szobaablak becsapódott, a kutyák mostmár kórusban ugattak, s a két tanárúr röhögve rohant minél messzebbre a helyszíntől. – Jól kibabráltál velem, te szemét – bosszankodott Hidvéghy. – Te akartad! – Tiszta hülyék vagyunk, Frédi – mondta bűnbánóan. – Holnaptól új életet kezdünk – próbálta vigasztalni Moravecz. – Még nem késő, Bandi. Egyszer talán megváltozik a sorsunk, érted? – Mi a fene változna? – Én például elmegyek Homokvárosból, emberibb világba vágyom. – Menj a fenébe, én maradok. Moravecz elhatározta, hogy hazakíséri Hidvéghyt, mielőtt valami kárt tesz magában. A szerelmi csalódást nem könnyű leküzdeni, főleg egy olyan magyar tanárnak, aki a költészetből meríti szexuális hozzáállását. Bandi teljesen kiakadt a Borbálával való összeveszése után, mivel valahol a képzeletvilágában kereste a nagy őt, a versek bűvkörében élt. Csodálatosan adta elő a klasszikus szerelmes verseket: Tóth Árpádot, Kosztolányit, ugyanakkor a lelkét mérgezte a dekadens franciákkal: Baudelaire-t, Verlaine-t, Rimbaud-ot olvasott. A „romlás virágai” bűvölték el fellengzős fantáziáját. A Kossuth szoborhoz értek; tavasszal még a város egyetlen rendesen kivilágított szobra volt, de most a „nemzet hőse” komor sötétségbe burkolózott. Hidvéghy hirtelen felugrott a talpazatra, és a János vitézt kezdte szavalni. A hangja beleharsant az alvó város csendjébe, ő meg csak nyomta, nyomta a szakaszokat, aztán beleköltött egy strófát: Jaj neked Iluska, szegény árva kislyány! Hátad mögött van már a dühös boszorkány; nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul, s ily módon riaszt föl szerelem kábulatából: Elvitt az ördög a pokol tüzébe, hiába kínálod megperzselt seggedet, Hidvéghy tanárúr elküld tégedet, a fenébe, a fenébe, a fészkes fenébe. Jót röhögtek az egészen, Moravecz megdicsérte a barátját az improvizációjáért – Ébresszük fel ezt a tespedt várost – mondta, és belekurjantott a néptelen utcák közömbösségébe: – Ébredjetek begyepesedett agyú polgárok, itt az idő, most vagy soha. – Hülye vagy! Ezért le is csukhatnának. – A rendőrök is alusznak, Kisbalázs. – Menjünk mi is aludni, na, szevasz – mondta és rohanni kezdett. Olyan iramban hagyta ott Moraveczet, hogy már csak a háta látszott, amint egyre távolodik. Az ipariskola számtantanára egy cseppnyi álmosságot sem érzett. Már majdnem visszafordult az előző helyszínhez, a barátnőjéhez; bekopog az ablakon és bocsánatot kér. Végülis ez a kapcsolata kölcsönös megegyezésen alapult, komoly szándék nélkül, sőt, mindketten óvakodtak attól, hogy kitudódjon. Aztán egyszerre otthon találta magát, altatót vett be, gyorsan bebújt a vastag dunna alá, összekuporodott – kellett vagy félóra, mire bemelegedett a „fészek”. Úgy kapcsolt ki az agya, mintha fejbevágták volna. Nehéz, téli napok következtek, Moravecz legszívesebben átaludta volna a telet; mindennap lelki tusát vívott magával, hogy kibújjon a meleg dunna alól. Egyre hidegebb napok jöttek, mígnem az egyik reggel megfagyott a víz a poharában. Hatvannyolc tele politikailag is fagyos volt, a Csehszlovák események még a korábbinál is zárkózottabbá tették Homokváros lakóit, nem kísértett már Kossuth Lajos szelleme, ki is kapcsolták a villanyégőket a szobra körül. A tanárok sem jártak már a Gólyába meg a Rónába, tanítás után mindenki sietett haza. Egyetlen színfolt volt Moravecz életében a heti két alkalommal megrendezett bridzsparti. Kiderült, hogy Hidvéghy kiválóan játszik, csak János bá volt képes megszorongatni, ezért aztán Amál néni lett a partnere. A másik hidat János bával Moravecz képviselte; számtani tudománya révén nem volt nehéz a lapokat fejben tartania, de terítés után csak az öregúr kacsintásaiból következtetett arra, hogy mit játsszon ki, ha rákerült a sor. Időnkét tízig-tizenegyig is eljátszogattak, közben iszogatták Görbeky gazda sajátkészítésű rozéját, és ropogtatták Amál néni süteményeit. Egyszóval, úri módon szórakoztak a korábbiakhoz képest. Hidvéghy azzal is bevágódott Amál néninél, hogy befejezésül elszavalt egy-egy verset. A két öreg ámulattal hallgatta; Amál néni időnként meg is könnyezte az előadását. – Igazán tehetséges fiú ez a Bandika – mondta egyszer Moravecznek, – Jobb sorsra érdemes. – Kiváló színész lehetne belőle. – Úgy sajnálom magukat, Ferencke, mindketten albérletben szenvednek, se otthonuk, se feleségük. – Az bizony nincsen, Amál néni. Nekem nem is hiányzik a házasság. Ráérek még lekötni magam. Hidvéghy pedig nem régen veszett össze a menyasszonyával. – Jaj, de kár, egy ilyen csinos, okos fiú. Talán majd kibékülnek. – Kötve hiszem, egyébként sem valók egymáshoz. – Pedig olyan aranyos fiú ez a Bandika, tele kellemmel, udvariassággal – sajnálkozott szívből Amál néni, s ebből az elemző párbeszédből végül az lett, hogy bemutatott Hidvéghynek egy úriházból való lányt. Talán rokoni kapcsolat fűzte Erika szüleihez, aki Homokváros előkelő családjának egyikéből származhatott. – Csinos, házias és művelt leány – adta elő a bemutatás előtt Amál néni. Hidvéghy tanár úr újra vőlegényként propagálhatta magát a tanári karban. Erika valóban feleségnek való leány volt, csak hát Bandihoz mérten túlságosan szolid volt. Közben elkövetkezett a féléves zárás korszaka: feleltetések, dolgozatírás jellemezte az órákat, majd egy értekezlet keretében a szaktanárok és az osztályfőnökök megbeszélték az osztályzatokat. Az igazgató csak akkor folyt be a munkába, amikor kritikus helyzet állt elő; többek között Moravecz esetében, aki osztályfőnökként és matematika tanárként is arra az elhatározásra jutott, hogy félévkor megbuktatja Suhajdát. – Azt már nem – jelentette ki az igazgató. – Van fogalmad, micsoda botrány lenne, ha Suhajda elvtárs fiát megbuktatnád? – Nem érdekel. – Téged semmi sem érdekel, önfejű vagy és aszociális. Tűrhetetlen az iskolához való hozzáállásod. Nem lóghatsz ki a sorból. Megértetted? – Ez a gyerek nem figyel semmire. Na jó, elismerem van esze, bőven az átlag felett, de a magatartása rombolja az osztályfegyelmet, másrészt nem tanul. Az óráimon nem figyel, kártyázik, szóval észhez kell téríteni. – Akkor miért nem a többi kártyást buktatod meg? Neked nem tetszik, hogy az apja funkcionárius, mi? Pedig nagyon rendes ember, sokat tett már az iskoláért, tavaly elintézte, hogy a Homokvárosi Iparitanuló Tanintézet kiváló érdemrendet kapjon. – Megbuktatom és kész – jelentette ki Moravecz, Abban a pillanatban nem számolt a következményekkel, bár sejtette, hogy ez az allűr a tanári pályájának végét jelenti. Egy március eleji reggelen, mielőtt az első órája megkezdődődött volna, egy idegen úriemberforma üldögélt a tanári szobában. Komfortos aktatáskájából papírokat kotorászott elő, majd odalépett a falon lógó, nagy órarend táblához. Megkérdezte, melyik teremben vannak az esztergályos tanulók. Moravecz rossz előérzettel válaszolt neki, hogy éppen ott tart matematika órát. Erre az ötvenév körüli pasas bemutatkozott neki: – Stoller Ottomán tanfelügyelő vagyok. – Moravecz Ferenc. – Örvendek Moravecz tanár elvtárs, az ön óráját fogom meglátogatni. Itt az igazolványom. Nem lehetett mit tenni, a folyosói csengő megszólat, Moravecz hóna alá kapta az osztálynaplót, és a tőle telhető udvariassággal előretessékelte Stoller Ottománt. – Az igazgató rámküldte a megyei tanfelügyelőséget – volt az első gondolata. A gyerekek megszeppentek az idegen alak láttán, olyan csend lett, mint a vizsgákon, vagy amikor az igazgató váratlanul belépett. Ez volt Moravecz szerencséje, minden rendben folytatódott; a hetes felsorolta a hiányzókat, a tábla letörölve, a katedrán szokásos papírgalacsinok felszedve, az ablakok nyitva – kivételesen szénszag sem volt. – Suhajda megbuktatása végett küldte rám az igazgató a tanfelügyelőséget. Ezzel a gondolattal kezdte meg az órát, megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Először a házi feladatot kérte számon, majd egy rövid feleltetést tartott, a legjobb tanulóját, Kemencés Pistát hívta ki a táblához, megoldatott vele egy szinuszos feladatot, a nehezebbikből. – Csak ámuldozzál Stoller Ottomán – nézett a tanfelügyelőre. Csakhogy Moravecz azt sem tudta pontosan, hogy mi következik a tanrendben, kénytelen volt improvizálni. A Gauss-görbéről kezdett beszélni, mint az adatszórás kiszámításának módszeréről; ha egy esztergályos egy műszak alatt tíz selejtet gyárt a mérethatár alatt, ötöt felette stb. Felrajzolta hogyan kell diagrammban ábrázolni a legyártott alkatrészek méretszórását. Ezzel a témával az óra úgy, ahogy lezajlott. Hátul, az utolsó padsorban is rend volt; Suhajda hátra tett kézzel ülte végig az órát. – Rendes fiúk ezek – könyvelte el Moravecz. Óra után a tanfelügyelővel visszamentek a tanáriba, Stoller elvtárs csak a fejét csóválta; a tantervben nem szerepelt a Gauss-görbe. Leginkább azt kifogásolta, hogy Moravecz nem készített óravázlatot. Később Gerebestől megtudta, hogy a tanfelügyelő egy oldalnyi jegyzőkönyvet vett fel Moravecz órájáról, csupa elmarasztaló dolgot. Erre az igazgató részletes beszámolót írt a tanfelügyelőség felé, amiben kifejtette, hogy Moravecz Ferenc számtantanár túllépi a szakiskolákban megkövetelhető tananyagot, saját kútfőjéből meríti a témákat, amik rendre meghaladják egy ipari iskolákban elérhető szintet. Ezzel felborítja a tanrendet, indokolatlanul megbuktatja a gyengébb képességű tanulókat, s az erkölcsi magatartása is kifogásolható. – Rendes vagy, hogy mindezt elmondtad, én csak annyit várnék el az igazgatótól, hogy ugyanúgy járjon el velem szemben, mint a többi tanárral szemben, ne ragadtassa el magát, ne küldjön rólam negatív jelentéseket a tanfelügyelőséghez, és ne hagyjon ki a túlóra lehetőségekből. Mást nem kívánok – mondta Gerebesnek indulat nélkül. A tanév végéig még hátravolt két hónap, nehéz időszak volt számára, mert az igazgató nem hagyta abba a piszkálódást, mindenbe belekötött, még a magánéletébe is. Moravecz végleg eldöntötte, hogy elhagyja Homokvárost. Újsághirdetéseket böngészett, felkereste a már mérnökként végzett, műszaki egyetemi évfolyamtársait, de hát BME diploma nélkül nem ment könnyen az álláskeresés. Végül a Csepel Autógyár válaszolt a levelére, ahová felvették volna normatechnológusnak. A krach akkor következett be, amikor megismerkedett egy gyönyörű cigánylánnyal, Rozival; a cigánybálon futott vele össze, ő volt a bálkirálynő. Az igazgató meglátta őket az utcán sétálni, másnap rátámadt, miszerint egy tanárembernek nem illik cigánylányokkal közösködni. Egyenesen azt vetette Morvecz szemére, hogy ezzel a megalázó kapcsolatával lejáratja az egész tanári kart, és ha azonnal nem szakít a lánnyal, fegyelmit indít ellene. Rozika egyébként irigylésre méltó leányka volt, vénuszi testalkattal, szénfekete, értelmes szemekkel. Mindenki megfordult utánuk, amikor a főutcán végigvonult vele, és ezért a tüneményért Moravecz vállalta a pletykákat is. – Csak nem pártfegyelmire gondolsz? – kérdezte a fenyegetőző igazgatótól. – Nem, de a párt sem nézi jó szemmel az ilyen magatartást. – De hát, nem is vagyok párttag – tiltakozott Moravecz. – Nem is leszel az, ha így viselkedsz. – Annyi baj legyen. Az igazgató akkor már bemószerolta Moraveczet a pártbizottságon is. Ez azt jelentette, hogy a káderlapjára olyan szöveget írhatott, ami még a Rákosi korszakban is dicsőségére vált volna: „destruktív elem… bomlasztja az iskola rendjét… gátolja a szocialista erkölcsre nevelést” – csupa aljasságot. S, amikor Gerebes odasúgta neki, hogy mit írt a káderlapjára, Moravacben felforrt a bosszúvágy. – Rohadt, pedigrés alak, begyepesedett agyú kispolgár, seggnyaló. Talán az fáj neki, hogy én nem hajbókolok neki? Vannak ám nekem is összeköttetéseim, kommunista családból származom, az apám párttitkár egy téeszben – tette hozzá, nagyot lódítva – csupán azért, hogy a fenyegetése visszajusson az igazgató fülébe. – Az rendben van, hogy ez a mitugrász kiskirály lehetetlenné akarja tenni az életemet, de ő csak kotorjon-kaparjon a homokvárosi szemétdombján, és ne irkáljon hazugságokat a káderlapomra. Egy olyan titkosított okmányra, ami egész életemben elkísér majd. Nem is értette, mi késztethet egy embert ilyen aljas cselekedetre – talán az irigység, hogy neki Homokváros legszebb leánya a barátnője, vagy hogy Hidvéghyvel együtt viszonylagos szabadságban élnek, kedvükre szórakoznak, megpróbálnak fiatalosan élni. – Hát, igazgató úr, ne irigykedjen arra, aki képes kitörni ebből a posványból, nyugodjon meg, évvégén elmegyek innen! – Ferikém, be kell lépni a pártba, másképp nem megy – mondta neki Gerebes Ervin. Elkövetkezet a tanév utolsó hete, Moravecz akkor már beadta a felmondását. Elhatározta, hogy nem buktatja meg Suhajdát, ne ő igya meg a levét az igazgató iránti gyűlöletének. Összegezve úgy ítélte meg, hogy minden tanulóját megtanította számolni, Suhajda is tud annyit, amennyire egy hegesztőnek szüksége van. A konok jellemét viszont, amit valószínű az apjától örökölt, nem volt képes jó irányba terelni. – Legszívesebben felpofoznám – mondta Gerebesnek. – Arra nincs módunk, pedig egy nagy pofon segítene Suhajdán is. – Dicsérjük mellbe – nevette el magát Hidvéghy. – Most nincs itt senki rajtunk kívül, elmegyek érte. A tanári szoba éppen alkalmas volt egy kis „csépelésre”; hármasban múlatták az időt. Hidvéghy kikérte Suhajdát az óráról és bekísérte a tanáriba. Amint belépett a gazember, Gerebes nagyot vágott a hátára, miközben egyre másra dicsérte, derék legénynek szólította a megszeppent tanoncot: – Milyen izmos gyerek vagy te, kedvelnek a lányok, mi? A kölyök csak akkor kapcsolt, amikor Moravecz kétszer erősen mellbevágta, megdicsérvén az eszét. Suhajda majdnem hanyatt esett. Aztán Hidvéghy következett a kemény vállveregetéseivel – Jó hegesztő lesz belőled Suhajda – mondta komoly ábrázattal, miközben már rogyadoztak a gyerek lábai. – Ígérd meg, hogy erre a pár napra megjavulsz, tanulsz a vizsgákra és abbahagyod a kártyázást – folytatta Moravecz. Suhajda mindent megígért, bár semmit sem értett az egészből, csak egy hülye vigyorra tellett tőle – majd távoztában még egy kemény, „dícsérő barackot”, egy kemény kokit is kapott a fejére. S, mit ad Isten, a hátralévő napokon valóban megváltozott. Odafigyelt az órákon, bemagolta a vizsgatételeket, tisztelettudóan előreköszönt a tanárainak. – Nahát, ez a pavlovi módszer homokvárosi változata – nevette el magát később Hidvéghy. – Csak a diri meg ne tudja. A Homokvárosi Iparitanuló Tanintézet igazgatója megegyezett Moravecz Ferenc számtantanárral, hogy az utolsó tanítási napon elhagyhatja az iskolát; elkészítette a továbblépéshez szükséges iratokat, kezébe adta a munkakönyvét – a káderlapomat bizonyára titkosított borítékban fogja utánam küldeni a Csepel Autógyár személyzeti osztályára – bűbáj mosollyal sok sikert kívánt neki a további munkahelyein. Moravecz még emlékezett, hogy négy éve milyen benyomásokkal szállt le a vonatról Homokvárosban, hogyan teltek az első napjai, majd az évek egymás után. Összegében sikertelennek könyvelte el tanári pályája kezdetét, élete rosszra fordult ebben a poros kisvárosban. Mindenáron változtatni akart. Meg akarta találni a számára elfogadható világot. De azért voltak szebb napok is. Emlékei között a partneri kapcsolatai jelentettek némi színt, bár egyik sem volt komoly. Búcsúzáskor csak Rozika, a cigánylány pityergett egy kicsit, nem értette, miért kell a tanár úrnak ilyen hirtelen távoznia. – Előtted az élet Rozi, nem vihetlek magammal a bizonytalanba. Inkább a lány anyjának magyarázta el, hogy egyelőre szó sem lehet komoly kapcsolatról közöttük, főleg házasságról nem. – Gyerek még ez a lány, nem való hozzám. Az aranyos házigazdáitól, Görbekyéktől is elbúcsúzott, megköszönte a barátságos bánásmódot, amiben részesítették – Nem is bírtam volna ki négy évig Amál néni és Jani bá szerető gondoskodása nélkül – mondta nekik. Igaz, eszébe jutott az is, hogy a szobája alig volt fűthető, ablaka sem volt, és télen csak Amál néni családi nagydunnája tartotta benne az éltető meleget. – Ilyen világ ez – gondolkodott el Moravecz. – Kisemmizett, kitelepített arisztokraták barátkoznak a szegény sorsú tanárokkal. Micsoda társadalom ez? Semmiből feltörekvő bunkók, tehetségtelen funkcionáriusok; párttagok és pártonkívüliek, feltörekvők és lecsúszottak keverednek egymással nagy összevisszaságban. Hol van itt a klasszikus osztályharc, amiről a brosúrákban írnak? Mindenki él, ahogy tud. Szerencsétlen túlélők vagyunk mindannyian. Elérkezett az utolsó óra az osztályával, 3/a-val; Moravecz megint másnaposan ment az órára, mivel előző este búcsúvacsorát rendeztek a Rónában. Gerebes Ervin és Ágh Feri is ott volt, a feleségüknél iskolai rendezvényre hivatkoztak, ami végül is igaz volt. Ők ketten vacsora után még megittak egy üveg sört, és szabadkozva eltávoztak. Hidvéghy viszont elemében volt, megint csalódott az új menyasszonyában – nem elég rugalmas, le akar szoktatni a piáról – mondta fanyarul. – Rájöttem, hogy én sohasem fogok megnősülni – tette hozzá. S, úgy berúgott megint, mint a csacsi. – Jöjjön ki Tábori – kezdte az órát Moravecz. Ma minden zárójegyet be kellett írnia a naplóba. A kétséges osztályzatokat igyekezett fölfele kerekíteni. Tábori négyes felett állt, de Moravecz most alkalmat akart nyújtani neki a javításra. Persze az is benne volt, hogy szeretett volna egy szép feleletet hallani, bizonyítékául annak, hogy nem volt hiábavaló az a négy év, amit eddig pedagógusként eltöltött. Tábori nyugodtan, felkészülten beszélt, s az osztály elcsendesedett. Emlékezett Moravecz speciális megfogalmazásaira és visszamondta azokat. Mindig tisztán öltözködött, nagyon rendes szülei voltak, büszkék voltak a fiukra. A feleletet hallgatva Moravecz enyhülést érzett a gyomrában, ami az utóbbi időben gyakran fájdogált. – Na, most itt az alkalom, hogy új életet kezdjek – gondolta Moravecz, és már be is írta az ötöst Táborinak. Aztán a másik jeles tanulója következett, Kemencés Pista, aki nem a szorgalmának, hanem a jó eszének köszönhette matematikai képességét, egyébként gyakran követett el csibészségeket, különböző karikatúrákat rajzolt a táblára, egyszer Moravecz képe is felkerült, az osztály hangosan kacagott rajta. Feladott Kemencésnek egy csavaros függvényt, amivel a fogaskerekek fogszámát lehetett meghatározni, és oda sem figyelt. Ismét eszébe jutottak a homokvárosi emlékek, a négy év mégis csak nyomot hagyott a lelkében. – Lehet, hogy rosszul teszem, hogy elmegyek innen – szállta meg a kínos gondolat. A jövőben való kételkedés emésztő érzése fogta el. Azzal vigasztalta magát, hogy a gazdaságban most fellendülés van; „odafönt” reformokról beszélnek. Mindjárt többet fog keresni, elkezdhet lakásra gyűjteni, na és ott lesz Budapest közelében. – Csak jobb lehet számomra az iparban, miért ne hagynám itt ezt a kóceráj tanintézetet. A Csepel Autógyár a legnagyobb járműgyártó vállalat Magyarországon. Ott a helyem! – Szeretnél egy szép, kerek ötöst évvégén, igaz Kemencés? – kérdezte, miután eminens tanulója jól megoldotta a fogszámítási képletet. Marósnak készült, ami igen bonyolult gép, kell hozzá a matematikai készség. – Igenis, Moravecz tanár úr. – Mennyi időt foglalkoztál az anyaggal? Naponta hány órát szánsz a matematikára? – Nem tudom. – Egész éjjel magoltál. Mond meg nyugodtan – biztatta Moravecz. – Nem magoltam, tanár úr. Másfél órát tanultam. – Halljátok? – nézett körül a csillogószemű, fiatal arcokon. – Mond még egyszer. Fordulj az osztály felé! – Másfél órát készültem a mai órára. – Derék gyerek vagy, kitűnő marógépkezelő lesz belőled. Másfél óra alatt egy csillagos ötöst szereztél. Tessék tanulni, egy szakmunkás akkor ér valamit, ha egész életében tanul. A technika fejlődik, új gépek jönnek, és ezek egyre bonyolultabbak lesznek. Másfél óra tanulás és egy szép, kövér ötös. Na, menj a helyedre. Érezte, hogy a jelenet nem mindenkit ragadott el, a hátsó sorból megint morgolódás tört fel, Rozmár Jancsi, Suhajda padtársa és kártyapartnere előrehajolt és fülöncsapta az előtte ülőt. – Na, gyere csak ki a táblához Jancsi fiam! Itt mutasd meg az erődet. Moravecz már korábban elhatározta, hogy évvégén nem buktat meg senkit; tulajdonképpen három, négy gyerek volt a begyében, de azok is inkább a fegyelmezetlenségük miatt kapták az egyeseket. Tudta, hogy egyszer úgyis benő a fejük lágya, rákényszeríti őket a munkásélet, a naponta ismétlődő kemény helytállás. A szakma fegyelme megtanítja őket, hogy beálljanak a tisztességes emberek sorába. Rozmár Jancsi a tábla előtt várta a „kivégzést”. Ha most megbukik, évet ismételhet vagy elmehet segédmunkásnak. – Te fiam lakatosnak készülsz ugyebár? Készítettél-e már tölcsért? – kérdezte Moravecz egyáltalán nem „hóhéri” hangnemben. – Igenis, tanárúr. – Hogyan szerkesztetted meg? – Körzővel, tanár úr. – Helyes. Milyen mértani idomból lesz tölcsér. – Körcikkből, tanár úr. – Helyes. Csakhogy tudnod kellett, mekkora sugarú kört kell a lemezre rákarcolnod, igaz? Legyen mondjuk a tölcsér magassága negyven centi, az átmérője hatvan centi. Számold ki a körző nyílását, azaz a körcikk sugarát. Rozmár kétségbeesetten nézett az osztálytársaira, hátha valaki súg neki, de senki sem moccant. Erre odament a táblához felrajzolt egy egyenlőszárú háromszöget, bejelölte a kúp magasságát, az átmérőt, és utána a tanárára bámult, mint aki kegyelemért eseng. – Eddig jó, amit csináltál – segítette Morvecz –, van ott egy bűvös háromszög, igaz? – Derékszögű háromszög – nyögte ki nagynehezen Rozmár. – Helyes. Két oldala adott, ugyebár? – Hát, hát a magasság négy deciméter, az alap hat, aminek a fele három. – Nagyon helyes! Hogyan számolod ki a harmadikat, az átfogót? – Pitagorasz tétel, pitagorasz tétel – hangzott a súgás hátulról. – Pitagorasz tétel – mondta ki Rozmár bizonytalanul. Megkönnyebbült, amikor Moravecz rábólintott. – Tudom fejből tanár úr. Három, négy, öt. Ötven centi lesz a körző nyílása. – Ez igen! Miféle számok ezek, Rozmár Jancsi? Ha megmondod, nem buktatlak meg. Az osztály kórusban válaszolt: – Pitagóraszi számok; három a négyzeten meg négy a négyzeten egyenlő öt a négyzeten. Olyan volt ez a tiltott közösségi megnyilvánulás, ami melengetni kezdte Moravecz lelkét, meg eszébe juttatta azt a szembenállást, ami az ő tanítási módszerével kapcsolatban felmerült. A homokvárosi iparitanuló iskolában tudnak számolni a tanoncok. Ezt írja le rólam Stoller tanfelügyelő elvtárs. Már csak Suhajdával volt elintéznivalója, utolsónak őt hívta ki a táblához. – Nos, Suhajda, mi leszel, ha nagy leszel? – Hegesztő szakmunkás, tanár úr. – Az már valami. Nem nagyon értesz a matematikához, igaz? Hogy hívjátok azt a vájatot, amibe a hegesztő anyag kerül? – Gyöknek, tanár úr. – Na, és tudsz már gyököt vonni? A gyereket meglepte a kérdés, többen nevetni kezdtek, a négyzetgyökvonás senkinek sem ment igazán. Morvecz elővette a zsebszámológépét, és átnyújtotta Suhajdának. – Mond meg, fiam, mennyi ezerkétszázharmincöt gyöke? Suhajda felírta a számot a táblára, hatalmas gyökjelet rajzolt föléje, még a kettőspontot is kitette a szám végére. Néhányan bekiabáltak neki, hogy ott van a kezében a számológép. Príma japán készülék volt, csodaszámba ment Magyarországon, ahol még a mérnökök is logarlécet használtak. Moravecz egy Konsumex boltból szerezte be dollárért. Suhajda leleményességén múlott, hogy felfedezze, hogyan kell használni. Amikor az egyik gombon észrevette a gyökjelet, felragyogott a képe. – Hogy kell bekapcsolni, tanár úr? – Nyomd meg az „on” gombot. Üsd be az ezerkétszázharmincötöt. Suhajda most már olyan képet vágott, mint aki hirtelen megvilágosodott. Reszkető kezében tartott egy gombokkal ellátott varázsdobozt, amibe nagy nehezen beírta az ezerkétszázharmincötöt. Az osztály felé tartotta a számológépet, hogy mindenki lássa, milyen ügyes. – Itt vannak a számok, és most mit csináljak, tanár úr? – Találd ki! Suhajda nézte a sok gombot, amiken sokféle jelet felismert, többek között a gyökjelet is; félénken megnyomta, majd felkiáltott. – Egy csomó szám jelent meg, tanár úr. Felírjam a táblára? – Hát, persze. Ilyen pontossággal még én sem tudnám kiszámolni. Na add vissza a gépemet, te csibész, és menj a helyedre. Ezúttal nem buktatlak meg. Az utolsó óráról is egyszer kicsengetnek, eljött a búcsú pillanata. Az osztály most nem ugrott fel a padokból az ajtó felé rohanva, hanem Kemencés Pista egy szalaggal átkötött dobozt nyújtott át Moravecz Ferenc tanár úrnak. – Fogadja el, tanár úr az osztály ajándékát. – Köszönöm. Megnézhetem, mi van benne? – s már nyitotta is a doboz fedelét. Egy tökéletesen kidolgozott vasüllő miniatűr volt benne; Suhajda vizsgamunkája. – El sem hiszem, hogy te készítetted. – Segítettek, tanár úr. Az alaplapot például Kemencés esztergálta. – Köszönöm fiúk, tartsatok meg jó emlékezetetekben – mondta a matematikatanár, és meghatottan távozott a koszos, agyonhasznált osztályteremből. A tanáriban már összepakolta a holmiját, minden belefért egy nagy aktatáskába. Az ajándékát is behelyezte a könyvek, jegyzetek közé, és a súlyos táskával a kezében mindenkivel kezet fogott. Egyszerű búcsú volt ez, semmi érzelgősség – talán egyes kollegái irigyelték is, hogy neki sikerült innen, ebből a dohszagú teremből kirepülni a nagyvilág felé. – A tanári pályámnak ezzel egyelőre vége – gondolta Moravecz Ferenc, amikor kilépett az iskolakapun. Pedig, a fekete leves csak ezután kezdődött az életében. A nagyhírű autógyár már a belépéskor csalódást okozott neki. Miután a motorgyárba helyezték normatechnológusnak, végigjárta az összes üzemet, mindenütt az elavultság tükröződött; háborúból maradt szerszámgépek, technológiai káosz a műhelyek között, ahol még az eredeti, német nyelvű Steyr rajzok szerint gyártották az alkatrészeket. Pedig, az új, tízemeletes igazgatósági épületben vagy kétszáz mérnök dolgozott a Csepel Autómárka fejlesztésén. Ilyen világ volt ez akkoriban.