Moravecz Ferenc 1964-ben fejezte be a főiskolát, Budapesten, és amikor Homokváros ipari szakiskolájába helyezték ugyanúgy elkeseredett, mint azok az évfolyamtársai, akik kénytelenek voltak elhagyni a fővárost. S amikor vége lett a nyári szünetnek, két bőrönddel a kezében leszállt a vonatról; egy koszfészek állomásépületen át jutott Homokváros főutcájára. Abban a percben erős szorongást érzett a szívében. Szikkadt és poros volt itt minden – a sárguló gyep, a kopár fák, a házak, a járművek és az emberek. A főiskola elvégzése után valami szokatlanul új kezdődött az életében; a laza és vidám diákélet után vidéki „tanárúr” lett belőle. A diploma megszerzése tulajdonképpen hét évig tartott; az első két évben a BME-re járt, mérnök szeretett volna lenni, de közbejött a szerelem, otthagyta az egyetemet. A várban rendezett, kollégiumi bálon ismerkedett meg Évával, az egyetlen intelligens lánnyal, aki a végletekig elbűvölte. Számára Éva egy valóságos angyal volt, öntudatos, okos és nemeslelkű. Egy ilyen úrilány szeretett belé. Őt választotta – egy az általános műveltségében hátrányos helyzetben lévő, csóró, vidéki fiút. Zaklatott hónapok következtek: bujkálódás a lány szülei elől, kimaradás az órákról, alkalmi munkavállalás és az abortusz, ami végleg megpecsételte a sorsukat. Szakítottak! Két évig tengődött a semmiben, aztán sikerült felvételt nyernie a tanárképző főiskolára. Ily módon lett belőle végül matematika-fizika tanár, s 1964 szeptemberében megkezdődött számára a nagybetűs Élet, tele csalódással. Hirtelen szakadt rá a kezdő tanárok beilleszkedési problémája; az iskolai és kisvárosi környezet, a kollégák ferdeszemmel vizslató figyelése – miféle szerzet ez a Moravecz? A tanárikarban sokáig gyanakvóak voltak vele szemben, nehezen fogadtak el egy olyan alakot, aki sohasem visel öltönyt, gyakran borotválatlanul jelenik meg – néha kissé másnaposan. Másrészt az is zavarta, hogy a Homokvárosban frissen szerzett tanári tekintély túlságosan kispolgárinak tűnt számára; teljesen ismeretlen emberek nemsokára előre köszöntek neki az utcán: – Jó napot, tanár úr, tiszteletem Moravecz tanár úr – még a nevét is tudták. Egyszóval nehezen tudott beilleszkedni a környezetébe. Két év is eltelt, mire beleszürkült a kisvárosi tanáréletbe. Homokváros lakói – a nagy magyar Alföld közepén – zárkózott életet éltek. Magas falkerítések zártak körül minden udvart, az utcák este nyolckor kiürültek és olyan csend lett, mintha kijárási tilalmat rendeltek volna el. 1968 őszén nehéz politikai helyzet volt, a mély hallgatás kora. Erre a jelentéktelen városra is rányomta a bélyegét, az emberek még elárvultabbnak tűntek Moravecz számára. Ámbár, hivatali napokon beutazók lepték el a városközpontot, az ügyeiket intéző falusiak a középületek kapujában, az áruház és az egyetlen piaci csarnok előtt tolongtak. Ideérkezése óta négy év eltelt, de ezalatt a véleménye nem változott – elviselhetetlen porfészeknek titulálta Homokvárost. Már az első tanítási évben megbánta, hogy tanári pályára adta a fejét, szívesebben végzett volna akár fizikai munkát is, csak visszakerülhessen Budapestre. Beilleszkedési hajlandóságát csak az a kellemes tapasztalat mentette meg, hogy kiváló matematikaórákat tartott, és szerette is csinálni. Kifejezetten élvezte, amikor egy-egy tanoncnak értelem csillant meg a szemében. Különösen az esztergályos osztályt kedvelte, ahol a fiúk még némi érdeklődést is mutattak a matematika iránt. A tanári karban egyedül Hidvéghy András magyar tanár ismerte el a tehetségét. – Te pedagógusnak születtél, öcsi – mondta gyakran Moravecznek. Vele múlatták az időt esténként, időnként kirúgtak a hámból; a többi nős kolléga irigykedését kiváltva. A második tanévet már belenyugvással és némi bizakodással kezdte meg, a tanártársak is egyre nagyobb megértéssel voltak iránta, mivel egyedül albérletben élni kutya dolog; talán sajnálták is. Legtöbbjüknek lakása, családja volt, az akkori anyagi lehetőségekhez képest kiegyensúlyozottan éltek. Moravecz némi tekintélyt is kivívott magának, számművésznek tartották; néha beültek az órájára a bűvészmutatványain szórakozni. Moravecz meg eltanulta tőlük az ipari iskola tanítási módszereit, ami alig különbözött akkoriban a gimnáziumi tanintézmények rendjétől. Legfeljebb a szakmák: kőműves, szobafestő, fodrász, vasipar oktatásában volt más. Moravecz Ferenc számára viszonylag eseménytelenül telt el a négy év, csak 1968 őszén tört rá a „nyavalya”, végső elkeseredés és depresszió; esténként csak az alkohol segedelmével tudott elaludni, annál is inkább, mivel az albérleti szobáját nem lehetett fűteni. – Az a kurva kis vaskályha inkább füstöl, mint melegít – dühöngött, amint délutánonként a szobájába lépett. Úgy oldotta meg a helyzetet, hogy nem maradt otthon; éjjel pedig, hazatérés után zsupsz be az ágyba – csak a dunna alatt összekucorodva tudott felmelegedni. Azon a novemberi napon, amelyen a történetébe belevágok, öngyilkos hangulat szállta meg, alig tudta rávenni magát, hogy bemenjen az iskolába dolgozni. A reggeli homály még a lelkénél is szürkébb volt – esőre állt az idő, a ködfelhő a háztetőkön hömpölygött. A sötétbe burkolózott albérleti szobájából kilépve azon izgult, nehogy megint elkéssen az első óráról. A homokvárosi derengésben rajta kívül alig közlekedett valaki az utcán, s mivel remélte, hogy nem ismerik fel, futásnak eredt. Ha valaki szembe jött vele, lehorgasztotta a fejét vagy a fal felé fordult; egyetlen ember futott még hasonló tempóban, akit a Templom-téren átvágva pillantott meg, Hidvéghy Bandi volt. – Mit gondolsz beérünk? – kérdezte lihegve a kollegáját. – Be hát, van még egy perc csengetésig. Moravecz hosszú, fekete kabátja kétoldalt lebegett, mint valami varjúszárnyak, kollegája vigyorogva kérdezte: – Látom, már magadnál vagy, sikerült kijózanodnod? – Kialudtam magam egy vastag dunna alatt. Éjfél után váltak el egymástól, kusza emlékképek kavarogtak Moravecz fejében, arcok, söröscímkék villantak fel előtte – szokásuk volt a lehámozott papirkák hátuljára „adomákat” firkálni, amit aztán Hidvéghy hazavitt elemezni. – Emlékszel arra a busafejű pasasra? – kérdezte Morvecz. – A kőművesre, aki odaült az asztalunkhoz. A te haverod, mi? – A nagyfejű, a „helység kalapácsa”. Hát persze, a legmenőbb maszek Homokvárosban. Csinos lánya van, akit szeretne jól férjhez adni – mondta nevetve Hidvéghy. – Például egy tanárhoz. – Leginkább hozzám. Ha végre öltönyt vennél magadra, te is biztos jelölt lehetnél. – Sok pénze lehet – gondolkodott el Moravecz, miközben az izzadt busafej ott lebegett a szeme előtt. – Meg van egy sarokháza, itt a Kossuth Lajos utcában. – Öltönyt veszek és bejelentkezem nála – mondta Moravecz, vidámságot erőltetve magára. A városban többször híre ment, hogy Hidvéghy András kiváló magyar tanár nősülni készül. Elmúlt harminc éves, tehát ideje volt beházasodnia egy gazdag homokvárosi famíliába. Kollégái sorban mutatták be neki legpartiképesebb lányokat, de Hidvéghy néha még a randevúig sem jutott el. – Vedd el a busafejű lányát – villant át Moravecz agyán. – Pofa be – mordult rá a barátja. – Nézd csak! Nem csak mi késtünk el. Az utca túloldalán egy cingár gyerek futott előttük, nehéz táskáját maga után vonszolva. – Patyíííííík – kiáltotta el magát Hidvéghy. – Gyere ide azonnal. Erre a srác feladta a besurranás utolsó lehetőségét, megtorpant, majd a tanárok elé somfordált. Már csak egy lépés választotta el a megmentő iskolakaputól. – Te…te…tessék, tanár úr. – Hogy állsz előttem? – Igenis, Hidvéghy tanár úr – merevedett vigyázzba a gyerek. – Elkéstél, mi? – Igenis, tanár úr. – Éppen az én órámról! – Igenis. – Aztán, hogy képzelted, megúszod? – Anyu nem keltett fel időben, tanár úr. – Most csak menj az osztályba fiam, majd az órán számolunk. Készítsd elő az intőkönyvedet. – Mehetek? – Futás! Amint a gyerek eltűnt a kapun belül Hidvéghy Moraveczre mosolygott. Kidomborította a mellkasát. – Látod, így kell ezt csinálni – mondta elégedetten. A tanári szobában csak Gerebes Ervin matatott még, az óra megtartásához szükséges szemléltető eszközöket pakolgatta; asztalos szakmát tanított, mindenféle lécekből készült idomokat készített elő. – Már becsöngettek, fiúk. Megint kirúgtatok a hámból, mi? Hol voltatok az este? – A Rónában – mondta kelletlenül Moravecz. – Jó volt, mi? – Jó, hát. – Hány sört ittatok? – Tízet – mordult rá Hidvéghy, s már rohant is a tanterembe. Moravecz még mindig nem találta az 3/a. osztálynaplóját, pedig biztos volt benne, hogy a végzős esztergályosokhoz kell mennie. – Nem is borotválkoztál – jegyezte meg Gerebes. – Elaludtam, még mosakodni sem volt időm. – Én már tízkor ágyba kerültem, a Bözsi mellé. Nem élet az enyém – mondta Gerebes, a házasélet megvetését kifejező hangon. – Nem láttad a harmadikos esztergályosok naplóját? – Itt van ni, az igazgató babrált benne valamit. – Szarok az igazgatóra. – Nem kedvel téged – állapította meg Gerebes. – Tehet egy szívességet. Azon a reggelen halálos fáradtság tört rá Moraveczre, letörten lépett az osztályába. A hetes jelentése után beírta a szükséges adatokat a naplóba: a hiányzókat, az óra tárgyát, végül a megjegyzés rovatba a „feleltetés”-t. Orrát megcsapta a nemrég begyújtott kályhából kicsapó szénfüst. Most érezte igazán a másnaposságát. – Mihelyt vége az órának, megiszom egy tripla kávét, meg egy korsó jéghideg limonádét – gondolta, miközben a naplót lapozgatta. Aztán eszébe jutott, hogy dolgozatírást tart, így még szundikálhat is egyet. – Mindenki vegyen elő egy papírlapot – mondta felállva. – Röpdolgozatot írunk. A tanoncok nem bánták a váratlan fordulatot, mivel a tanár úr ma nem felelteti őket. Moravecz fejből lediktált három másodfokú egyenletet, nem volt nála leckekönyv, meg egyébként is egy pillantásra kiszámította a végeredményt. Ezt a képességét még a főiskolán szerezte. A tanulók hamarosan a papírjaik fölé hajoltak, ő meg visszaült a katedrához, és kitámasztotta a fejét. Olyan érzése támadt, mintha nem lenne képes a tüdejébe tiszta levegőt szívni, nem volt fullasztó a füstszag, csak az élettől ment el a kedve ebben a szánalmas osztályteremben. Kinyitotta az ablakokat; odakint a fodrászlányok vonultak tornaórára, néhányan felkapták a fejüket és sziszegtek. Körbejárta a padsorokat, majd leült és gondolkodott. Mit is köszönhet az életnek? Egy diplomát, meg hozzá ezt a munkahelyet. Kétes kimenetelű karriert egy poros kisvárosban. El kell mennem innen, vagy belepusztulok – gondolta, miközben a tanulói élénken igyekeztek a megoldást egymástól ellesni. Puskáztak. – Ott egye meg a fene! Miért lettem én tanár? A magas szintű matematikát a műszaki egyetemen szerette meg. Most is eszébe jutott Samu bácsi, az akkori matematika professzora; micsoda tudás volt annak a fejében?! Élete legszebb emlékei voltak, amikor vektormátrixokat oldottak meg, és neki sikerült a nyilakat, az összegvektorokat meg az eredőt térben ábrázolni; a vektorlánc kereszteződéseinél, a térben elől lévő vonal mellett, jobbról-balról egy ujjnyival kisatírozta a mögöttes vektorvonalat. Samu Bácsi külön megdicsérte ezért. Egyik reggel álmosan, a szemét dörzsölve lépett a katedrára – mint mondta, egész éjjel számolt. Hallgatólagosan tudva lévő volt, hogy Dr. Borbély Sámuel alkalmazott matematikus volt Németországban. Részt vett a V2 rakéta kidolgozásában. Azt mondta – mármint 1957. október 5-én reggel –, hogy kiszámolta a Szputnyik fellövéséhez szükséges rakéta nagyságát. Igaz – tette hozzá – az általam ismert üzemanyaggal számoltam. Akkora lehetett, mint a Mátyás templom tornya – mondta elképedve. – Rakjanak össze négy pullman kocsit alul, rá hármat, majd kettőt és a tetejére még egyet, és töltsék meg az egészet kerozinnal. Ennyi hajtóanyag kell nyolcvan kilogramm kilövésére az űrbe. Az ő óráira érdemes volt bejárni, Moravecz egyszer sem hagyta volna ki, mert Samu bácsinak köszönhette, hogy belelátott a műszaki tudományok misztikus mélységébe. Ezért érdemes volt megszületni. Meg érdemes volt megszületni azért is, mert a diákévei alatt megismerkedett néhány kiváló emberrel, tanárokkal, diákokkal, és egy lánnyal, a szerelemmel, az igazi és egyetlen Évával. Minden kiállítást végigjártak, moziban, színházban múlatták az időt. Éva operába, hangversenyre vitte őt; sokat kellett még tanulnia, hogy a művelt réteghez tartozónak érezze magát. Ő meg megszerettette Évával a dzsesszt; este nyolckor a rádióban felcsendült a „This is music USA”, Glenn Miller „String of Pearls” nyitószámával. A kollégiumban alakítottak egy dzsesszklubot; átszellemülten hallgatták Dave Brubeck-et, a Modern Jazz Quartetet, Milt Jackson csodálatos vibrafonszámát, a „Django-t”, Oscar Petersont, Stan Getz-et, Dizzy Gillespiet. Lemezről, házilag gyártott erősítővel, hangdobozokkal felszerelve rendezték be a klubtermet. Ezekért a dolgokért érdemes volt megszületni. – A fene vinné el az öngyilkossági gondolataimat. Kibámult a ködös ablakon át; amióta Homokvárosban él, néhányszor megfordult a fejében, hogy elviselhetőbb lehetne valami gépészeti állást vállalnia, akár csak technikusi szinten. Akkor az iparban dolgozhatna, Budapesten ezer lehetőség van érvényesülni. Sokkal több, mint egy ipari iskolában az Alföld közepén. Meg ez a „tanárúri szerep” sem neki való; a pedagógusi pályában való csalódása néha már szinte elviselhetetlen volt. Gyenge fizetés, kilátástalanság, nem jutott ötről a hatra – a négy év alatt végig albérletben lakott, csak a totóban reménykedett, hogy lakáshoz jusson. Most sem a másnaposság töltötte el kellemetlen érzésekkel, hanem az életben való csalódás. Meg az a tompa fájdalom a gyomorszája környékén. – Ez a nap nagyon rosszul kezdődik. Közben néhányan elkészültek a feladattal, mozgolódás támadt az osztályteremben, a puskázás kezdett hangos morajjá erősödni. Moravecz az órájára pillantott, még tíz perc volt hátra az órából. Összeszedte a dolgozatokat, átfutott néhány lapon, majd kiszólította Kemencés Pistát, a kedvencét, írja fel a táblára a dolgozat megoldásait. A három egyenlet végeredménye majdnem minden papírlapon stimmelt. De a levezetés!? – Maradj a táblánál, Kemencés! Most írd fel a másodfokú egyenlet megoldóképletét! – Igenis, tanár úr. – Nem jó. – Miért, tanár úr? – Nézd meg jobban a gyökjelet. Kemencés nem húzta elég hosszan a vonalat, a gyök alatti kifejezés kilógott. – Írd, amit mondok: a matematika a konkrét számok mellett betű és más szimbólumokkal is dolgozik, minden esztergályosnak tudni kell, mit jelent az iksz, az ipszilon, az előjel, a zárójel, a törtvonal és a gyökjel. Ott ni, amit a megoldó képletben helytelenül rajzoltál. Kemencés kétszer beletörte a krétát, mire ezt a hosszú mondatot sikerült felírnia a táblára. Nagy derültség keletkezett, amikor az „ott ni”-t is odaírta. Csak a hátsó sor maradt csendben, őket nem érdekelte semmi, kártyáztak. Moravecz hátrament, és a padból előkapott néhány kártyalapot. – Na, fiam, gyere ki a táblához – mondta Suhajdának. Ő volt az egyik nagyzsugás tanonc, aki mindenen csak vigyorgott. Grimaszokat vágva botorkált előre a katedrához. Kemencés rögtön átadta neki a krétát, és a helyére somfordált. – Folytasd ezt a mondatot! – Mit írjak, tanár úr? – Írj valamit a négyzetgyökről. Ami eszedbe jut. Suhajda, látván, hogy nem ússza meg büntetés nélkül, elkezdett egy mondatot leírni, hogy a négyzetgyök annyit jelent, mint a négyzetre emelés ellentéte… – Na, így rendben vagyunk, látszik, hogy van eszed, nem csak a kártyalapokat ismered. – Köszönöm, tanár úr. – Ne vigyorogj Suhajda! Miért rendetlenkedsz folyton? A kérdésemre válaszolj! A gazember bohóckodással próbálta meg elnyomni zavarodottságát. – Na, ez, amit felírtál kevés. Most hozd ide a kártyátokat! A vigyor lemállott Suhajda arcáról. Hátrakullogott és egy pakli kártyalapot adott át Moravecznek. – Menj a helyedre, Suhajda. Egyes. Moravecz tanár úr tulajdonképpen szerette az osztályát, osztályfőnökként vitte őket már harmadik éve. Géplakatosok, marósok, gyalusok és hegesztők is voltak köztük, az értelmesebbek persze, az esztergályosok voltak. Ez a Suhajda például hegesztőnek készült, úgy vélte, ahhoz aztán nem kell matematika. Moravecz októberben behívatta az édesapját, hogy tegyen valamit a fiával, ne kelljen neki megbuktatni. A papa csak hümmögött, ígért fűt-fát, de nem változott semmi. Ezek után felesleges Suhajda intőkönyvébe beírni ezt a kártyadolgot, talán el sem olvassa az apja. Az egyest sem írta be a naplóba, a többi mellé felesleges. Ilyen ez a város, semmi értelme erőlködni. Egy alkalommal eltűnt néhány írótoll, ceruza meg füzet, meg egy pénztárca is, néhány forinttal. Moravecz kiküldte az osztályt, és sajátkezűleg motozta meg Suhajdát, s amikor megtalálta nála a lopott holmit, csak annyit mondott neki, hogy fülönfogva viszi a rendőrsége, ha legközelebb rajtakapja. – Most köztünk marad a dolog. Megértetted? Az iskolaigazgatónak csak annyit mondott, hogy gondjai vannak Suhajdával, valószínű megbukik félévkor. – Különben lopáson is rajtakaptam – tette hozzá. – Mikor történt? – Több, mint egy hónapja. – És, csak most szólsz nekem? Ismerem az apját, a városi pártbizottságon dolgozik. – Ne haragudj, de ez a Suhajda egy tökéletesen elhanyagolt gyerek, nem törődnek vele a szülei, még az intőkönyvet sem írják alá. – Azonnal beszélünk a fejével. Szólj Hidvéghynek és Gerebesnek fegyelmi eljárást folytatunk le vele szemben. A tanonc akkor is vigyorgott, amikor az igazgató ráolvasta bűneit. Nem sokba vette a tisztes fegyelmi bizottságot. Hidvéghy és Gerebes csendben hallgatták végig az igazgató „fegyelmi eljárását”. – Nem rúghatjuk ki – foglalt végül állást. – Beszélek az apjával. – Én ezt már megtettem – mondta erre Moravecz. – Semmi eredmény. Talán meg kellene buktatni félévkor. – Igazából te tehetsz róla, hogy ilyesmi előfordul az osztályodban – förmedt rá az igazgató. – Te csak ne adjál tanácsot nekünk, valamivel régebben tanítok, mint te. Vedd tudomásul, hogy egyébként sem vagyok megelégedve a munkáddal. Tudomásomra jutott, hogy züllött életet folytatsz, kocsmázol, kurvázol, és azt is tudom, hogy hova jártok esténként Hidvéghyvel. Kimondom öregem, destruktív hatással vagy a gyerekekre meg a tanári karra, te nem vagy pedagógus. Érted? Nem is lesz belőled tanár! Óra végén eme intelem jutott eszébe Moravecznek, szerencsére megszólalt a csengő. Tényleg nem neki való ez a pálya, mi a fenének kell neki ilyen Suhajdafélékkel kínlódnia? Fogta az osztálykönyvet és addig várt, amíg ki nem ürült az osztályterem. Ablakot nem nyitott, mert tudta, hogy az igazgató tartja a következő órát, fulladjon meg az ócska, kidobnivaló vaskályháitól. Óraszünetekben – szokás szerint – minden tanár visszament az egyetlen kellemesnek mondható helyiségbe, a tanári szobába. Kávéillat terjengett – a fodrásztanárnő, Sugár Panna főzte a kávét, mindig az első óra szünetében; vagy ketten, hárman körbeállták, incselkedtek vele. Moravecz az asztalnál bóbiskolt, cigarettázott. Az éjszaka emlékképei kavarogtak a fejében – a pincér minduntalan előkerült, a busafejű fizette a köröket. A maszek „jótevő” néha rájuk kacsintott. Moravecznek az volt az érzése, hogy bármennyit megihatna, az alkohol valahogyan megsemmisül benne. A „fejlövést” csak akkor érezte, amikor felkelt az asztaltól; vizelés közben egyre inkább érezte, hogy alig áll a lábán. Gerebes Ervin most egy korsó csapvízzel kedveskedett neki. – Ég a pokol, mi? Moravecz legyintett. – Köszönöm, de a víztől hányni fogok. – Hidvéghy is gyatrán néz ki – tette le a korsót Gerebes. Hidvéghy éppen a szekrényben matatott, ez is egyféle álcázása volt a másnaposságának. – Ismerlek már benneteket. Ajaj, mindjárt észrevettem rajtatok. Igazán jó ember ez a Gerebes Ervin. Ő volt a faipari szaktanár, mesterasztalos és ács. Együttérző mosollyal nézett Moraveczre, barna bőrkabátjában úgy hatott, mint egy jámbor medve. Régebben ő sem maradt le az ilyen alkalmakról, de a nemrég kötött, második házassága óta csak a Bözsi maradt számára. Kimaradás azután nem volt ám számára, sem pia – Gerebes Ervin megértően hunyorgott apró szemeivel, – Nagy buli lehetett – mondta némi irigységgel a hangjában. – Ez volt a legnagyobb buli mostanában. Hidvéghy összeveszett Borbálával. – Komolyan? – Persze. Tegnap véglegesen összevesztek. Egész este szörnyen lógott az orra. – Ok az ivásra. Sosem fog ez megnősülni. – Nem hát, minek? Ekkor az igazgató robbant be a tanáriba. – Szervusztok, kézcsókom Amálka. Ekkora fejetlenséget még nem értem meg. Végre szereztem egy autót a pártbizottságtól, kiküldtem az állomásra, de az író úr nem jött meg. Egész reggel taxi után szaladgáltam, de az a három kocsi, ami Homokvárosban összesen van, most kosarakat fuvaroz a piacra. Körülnézett, Gerebes már ott állt mellette, mély meghajlással nyújtotta kezét az igazgatónak. – Ne izgasd magad főnök. Egy költőnek is van lába. – Hol van Hidvéghy? Képzeljétek én még semmit sem olvastam ettől a Simonyitól. – Itt egy kötet – bújt ki a szekrényből a magyartanár. – Tegnap vettem a könyvesboltban. Munkásköltő, szocialista realizmus. – Miért kell ennek éppen hozzánk jönni író-olvasó találkozóra – csicsergett közbe Amálka. – Mert munkásból lett költő – mondta Hidvéghy. – Ilyen verseket egy magyar tanár kiráz a kisujjából. – No, add csak ide azt a könyvet – lépett mellé az igazgató, és rögtön el is viharzott. A becsengetésig Simonyiról, a munkásköltőről folyt a szó – senki sem ismerte ezt a nevet, nem is olvasott tőle senki. Moravecz elővette a sportújságját, a totótippeket böngészte. Bosszantotta az üres fecsegés meg a mézes hang, amivel az igazgatót körülnyaldosták. Utálta ezt a gyalogkakukk direktort. A tanári kar zöme helybéli lakos volt, csak a tornatanár járt be Pestről; valamennyien kispolgári attitűddel megáldva, mindenki alsóbbrendű, aki nem parvenü. Mi a fene bajuk van egy munkásköltővel? Idejön, hogy némi színt vigyen az iskola életébe, ezek meg pocskondiázzák. Feltámadt benne egyféle szolidaritásból fakadó megvetés, lenézik a költőt, mivel munkásszármazású. Én meg egy parasztgyerek vagyok – dühöngött magában Moravecz. Becsengettek a következő órára, csak hárman maradtak a tanáriban. – Na, megyek reggelizni – állt fel Moravecz. A következő óra aznap üres volt számára. – Ki jön velem? – Megyek, ha fizetsz egy kávét – jelentkezett Gerebes. – És te, Bandi? – Menjetek csak, még dolgom van. – Nem jössz? – kérdezte újra ingerülten Moravecz. – Nem vagyok hozzádkötve. – Szégyelsz tán? – Menjetek csak. – Aki akar jön velem, máris indulok – vette a kabátját Moravecz. Végül egyedül indult neki. Az esőáztatta járdán kerülgette a tócsákat; öt percre volt a Gólya cukrászda. Délelőtt is tele volt vendéggel; két kofaasszony ült az egyik asztalnál, mellettük üres kosarak, nyilván sikerült túladniuk az árún, megengedhettek maguknak egy kis nassolást. A Gólyában minden nap felvonult a város apraja-nagyja, diákok, hivatalnokok, szinte menetrend szerint jelentek meg, hozzájuk lehetett igazítani az órát. Moravecz tanár úr egy üres boxban foglalt helyet, virslit rendelt mustárral és limonádét jéggel. – Semmi más nem hozza rendbe a gyomromat. Miután jól bereggelizett, a totószelvényeivel kezdett foglalkozni, miközben a Sportot és a Sárga újságot böngészte. Fel sem nézett, amikor Gerebes és Hidvéghy leültek mellé. – Megjött a költő – újságolta a magyar tanár. – Nem sok időnk van, a gyerekeket mind át kell terelni a kultúrházba. – Jönnek maguktól – legyintett Moravecz. – Te Bandi, te fogod vezetni a műsort? – kérdezte Gerebes. – Úgy állapodtunk meg a főnökkel, hogy én mutatom be Simonyit, és méltatom is egyben. A pincérnő már ott állt a boksz előtt, felvette a rendelést, mindketten rövidet ittak sörrel, Moravecz maradt a limonádénál. A konyak lehajtása után Hidvéghy arca szinte kipirult, a szürke szemei is élénkebbek lettek. – Megbuktassam? – kérdezte nevetve. – Hogyhogy megbuktatod? – nézett rá Moravecz. – Úgy, hogy leégetem a közönség előtt. – És, ugyan mit ártott neked? Ismerte a barátját, neki gyakran voltak olyan hangulatai, amikor rájött a hencegés. Micsoda hülye kifejezés: „megbuktatni”. Esetleg nevetségessé tenni egy-egy versét, de nem megbuktatni. – Nem az óvodában vagyunk. Gerebes Ervin is megrökönyödve nézett rá. – Hogy tudnád megbuktatni? – kérdezte némi huncutsággal a szemében. – Lejöttek Homokvárosba egy jót ebédelni. A kutya sem törődik a te rendezéseddel. – Emlékszel Kunos elvtársra, a drámaíróra? Vagy négy éve történt, hogy én mutattam be a kultúrházban. Azóta nagy tisztelőm lett. Most is csal engem Budapestre a Kultúrközpontba titkárnak. – Alkoholistát nem alkalmaznak ilyen helyen – jegyezte meg Moravecz. – Tényleg alkoholista lettél? – sunyított rá Gerebes. – Semmi közöd hozzá! Ez a Frédi mindent kibeszél. Ervin, neked is elmondta, mi? – Csak annyit mondott, hogy a Rónában voltatok. – És, hogy összevesztem a Borival, azt nem mondta? Gerebes erre lehorgasztotta a fejét, megvárta, amíg Hidvéghy dührohama lecsillapodik, mert ilyenkor nehéz volt elviselni őt. Igazán senkire sem haragudott; talán a rendkívüli tehetsége miatt szeszélyes néha – időnként még a kollegáira is ráront, ok nélkül. Kész művészlélek! A felkészültségét azonban nem lehet elvitatni. Hidvéghy nagytudású magyar-történelem tanár, irodalomhoz értő előadó, némi színészi képességgel. Kitűnően szaval például. – Most viszont túljátssza magát – gondolta Moravecz. Jött a pincérnő, mindhármukat jól ismerte, törzsvendégnek számítottak a Gólyában. Most is magától odajött, leszedte az asztalt, mosolyogva kérdezte, hozhat-e még valamit. – Köszönjük nem kérünk semmit, aranyos – mondta simogató hangon Gerebes. Amióta megnősült minden nőben, aki nem hasonlított a feleségére, csodát látott. – Jó nektek – mondta fájdalmasan. – Minden este bulizhattok. Érdekes egyéniség volt ő is; Moraveczet talán Gerebes Ervin sorsa ragadta meg leginkább. Rangidősnek számított a tanárok között, aki nagy időket élt át az elmúlt húsz évben, főleg a háború után. Apja bútorgyáros volt a Józsefvárosban, s amikor államosították az üzletét szétesett a család. Ervint tanárnak szánta az apja, a negyvenes években el is végzett valami tanítóképzőt, de aztán kitanulta a bútorasztalos mesterséget is. Ötvenben került Homokvárosba, a gimnázium kollégiumában volt nevelőtanár, pechjére, mivel éppen itt – ötvenhatban – bele keveredett valami piti ügybe. Néhány diák nem ment haza, amikor kiürítették a kollégiumot, hanem Gerebessel együtt felmentek Pestre a Corvin-közbe; a diákok onnan meg azonnal továbbálltak nyugatra. Gerebes is visszatért Homokvárosba, viszont valaki felismerte, beköpte, majdnem elítélték. Azzal vágta ki magát, hogy az apja hajdani bútorüzletét látogatta meg a Szigony utcában. – Nekem mennem kell – állt fel Hidvéghy. – Rendező vagyok, ha még nem mondtam volna. – Hánykor kezdtek? – kérdezte Gerebes. – Tíz, tizenegy, a fene tudja ebben a fejetlenségben. – Megyünk mi is – nyugtatta meg Moravecz. – Az én osztályom csupa szófogadó gyerekből áll, ők biztosan időben ott lesznek. – Hát, persze. Az elit esztergályosok – jegyezte meg Gerebes gúnyosan. Hidvéghy már húzott is kifelé, otthagyva tíz forintot, a ráeső részt. – Rendes gyerek ez a Bandi, Békéscsabáról jött ide, igazi, viharsarki vadember. De becsületes, azt biztosra veheted. – Sokra viszi még – tette hozzá Moravecz. Még vagy fél órát beszélgettek a boxban, Gerebes továbbra is szemmel tartotta a felszolgálónőt, de nem rendelt semmit. Ilyenkor délelőtt nincs pia, legfeljebb egy feles meg egy sör. Aztán délután, amikor a Gólyát ellepik a homokvárosi jómódúak, iparosok, tisztviselők, boltosok meg egyéb futóbolondok, akik csak egy italra ugranak be; ilyenkor a tanárurak nem úszhatják meg – egyik kör jön a másik után. Gerebes Ervin nem tudta titkolni, hogy visszavágyik a legényéletre, a homokvárosi szép napokra, amikor ő is cukrászdákban töltötte a szabadidejét; esténként étteremről étteremre járta a várost. A hatvanas évek elején, amikor az első feleségétől elvált, vagy inkább, amikor a nő lelépett tőle és Pestre költözött, ő volt a város fenegyereke – sok nőt behálózott. A jelenlegi helyzetében szinte férfiatlannak érezte magát. Meg is vénült kissé, arcát már mély, rücskös barázdák kezdték beborítani, mintha egy asztalos faragta volna durvára, csak szemei villogtak örökké élénken és kanosan. A helyiségben hirtelen olyan sötét lett, hogy fel kellett kapcsolni a lámpákat, Moravecz a gyufájával játszadozott, a pohár peremén egyensúlyozott vele. Hirtelen kinyújtotta a nyakát. – Megjött Borbála – mondta halkan. – Ne bámuld meg! Vörös hajú lány lépett a pulthoz, az esernyőjét rázogatva; egy pillanatra feléjük mosolygott, de nem ment oda hozzájuk. Mindketten ismerték, talán a legszebb nő volt Homokvárosban; a Hidvéghyvel folytatott kapcsolatáról az egész iskola tudott. A tanárok közül sokan drukkoltak a frigyért, de az sehogyan sem jött össze. Hidvéghy még a gyűrűvételig sem jutott el, a smucig. – Nem való Bandihoz ez a lány – mondta halkan Gerebes, nem állta meg, hogy rámosolyogjon. – Nem tudom. Szerintem nincs is köztük semmi közeli kapcsolat. Ez a nő be sem tenné a lábát Bandi nyomorúságos albérleti szobájába. Érted? A lány megérezte, hogy a tanárok róla beszélnek, szinte kihívóan billegett a cukrászpult előtt, minden oldalról bemutatta bájait. Szűk miniszoknya, rövid farmerkabát volt rajta, vörös haja a derekáig ért. – Csinos a drága – jegyezte meg Gerebes. – Tudod mi az egyetlen baja? Sok pénzébe kerül majd Hidvéghynek, ezt a cicát öltöztetni kell, utaztatni kell. Csücsörítve beszélt tovább: – Óh édes – mondta női hangot utánozva. – Ugye kifizeted a kosztümömet? Tudod, amit a múlthéten rendeltem, el is felejtettem mondani, óh, de feledékeny vagyok. Ezt fogja hallgatni egész életedben – mondta felröhögve. Borbála erre a nyerítésszerű hangra hátat fordított nekik. A tegnapi összeveszés óta minden tanárt megutált. – Nagyképű, csóró senkik, még engem is kiröhögnek – gondolta kipirulva. Ügyelt arra is, hogy közömbös maradjon az arca. A közeli ÁFÉSZ áruházban dolgozott, ruházati osztályvezető volt. Gyakran utazott Budapestre, néha a hétvégéket is ott töltötte. A tanárok a pesti kiruccanásairól Hidvéghytől értesültek, akit ilyenkor a féltékenység gyötört. – Na, pá fiúk – intett oda Borbála Hidvéghy kollégáinak, s már rohant is tovább. – Fizessünk! Még be kell adnom a totószelvényeket – mondta Moravecz. A kultúrház egy fás, bokros liget közepén épült, brutális stílusban, csupa betonkolosszus, még a környékét is lebetonozták, a bejárat előtt egy Lenin mellszobrot helyeztek el, betonoszlopon. Előtte betonpadok, hátul két asztalitenisz betonasztal, és az egész vörös salakkal körbeszórva. Ünnepnapokon tarka tömeg lepte el a kiserdőt, leginkább május elsején. Az erdei tisztáson régi szokás szerint májusfát is állítottak, egy távolabbi tisztáson körhintát, lövöldét, mézeskalács sátrakat helyeztek el. Most azonban csak a kivezényelt diákok vonultak a kultúrházba, szakadozott csoportokban, tanári felügyelet mellett. Moravecz és Gerebes csatlakoztak hozzájuk. Eközben a díszteremben Hidvéghy próbálta az első sorokba terelni a közönséget, de az sehogyan sem sikerült neki, a terem vége viszont hamarosan betelt. Aki később jött, inkább a falnál álldogált. A hangzavar viszont egyre erősödött. Amikor a díszvendégek beléptek a színpadra, hosszas pisszegés kezdődött. Hidvéghy egy mikrofont babrált, sípoló hangokat gerjesztve, majd belemordult. – Csend legyen! Mindenki üljön le, ide az első sorokba. Néhányan szót fogadtak, de még négyen, öten makacsul támasztották a falat. – Suhajda, Patyík, gyertek ide az első sorba – szólt a hangosító, némi derültséget okozva. Gerebes és Moravecz fülön ragadták a renitenseket, és leültek velük a második sorba. A színpadon is rendeződtek a „sorok”, ranglétra szerint; a piros vászonnal bevont hosszú asztal mögött középen foglaltak helyet a vendégek, közvetlen mellettük a városi funkcionáriusok ültek. A balszélen az ipariskola igazgatója foglalt helyet, jobbszélen Hidvéghy, aki most felállt és beszélni kezdett. – Nagy szeretettel köszöntöm Simonyi József költőt, a népköztársaság érdemes művészét stb. A fiatal költő idegesen fészkelődött a székén, mivel a hangzavar alig csitult, Gerebes hirtelen felállt és elkiáltotta magát: – Csend legyen a szentségit, mindenki fogja be a száját. – Nahát, ez röhejesen kezdődik – gondolta Moravecz. Még sohasem vett részt hasonló rendezvényen, egyébként sem volt oda az efféle kultúrrendezvényekért. A költők, írók meg végképp nem érdekelték. – Egy könyvet elolvas az ember és kész. Minek még találkozni is a szerzőjével? A verseket különben sem szabták matematikus agyakhoz; nehezen fogadta be az irracionális, lírai szófacsarást. A kortárs költők közül alig ismert valakit. Viszont meglepte Hidvéghy választékos fogalmazása, olyan volt most, mintha színházban lépett volna fel. Üdvözölte a költőt kísérő két urat és egy hölgyet; mint kiderült írószövetségi funkcionáriusok voltak. Úgy beszélt hozzájuk, mintha mindhármukat ismerte volna. Végre a rend is helyre állt a nézőtéren, a bejárati ajtókat becsukták, Hidvéghy pedig előrelépett a mikrofonállványhoz, a hangosítóba mégegyszer beleszámolt: egy…kettő…három. – Most elszavalnék egy verset Simonyi Józseftől, a címe: Komarov emlékére – mondta patetikusan. Kezében egy kékfedelű könyvet tartott, egy cetli volt a lapok között, felnyitotta, majd a mennyezetre nézett. Megszoktuk, új csillag az égen, mégis ünnep a gyász, Holdra ívelt pályán Daidalos álma kísért hőst, acélakaratot – Mit érzett Ikaros, amikor szárnyai a földre csapódtak? Szívetrepesztő zuhanás, korszakot, port kavarva ért földet. A hős. Komarov túlrepült az égen, űrhajóját szikrázó fény csillogása övezte, modern Ikarosz volt ő a nagy Szovjetunió dicsőségére. Gerebes felállva tapsolt, hátraintett a diákoknak, hogy kövessék. Hidvéghy most odament a költőhöz, kezet ráztak, majd néhány szót is váltottak. – Bravó Simonyi elvtárs, tartsa meg a bemutatkozó beszédét. Hülyén hangzott ez az elvtársazás, a művészeket urazni illik – gondolta Moravecz. – Ez a marha tényleg kigúnyolja ezt a Simonyit. Hidvéghy nagy, kerek feje csupa pátosz, fölényességét tükröző mimikája akár egy narrátoré, minden kollegája ismerte már annyira, hogy most is csak pózol. Moravecz szeretett volna valahogy mögé kerülni, és valami baromságot a fülébe súgni. A költő felállt az asztaltól és a mikrofonhoz lépett. Fiatal kora ellenére öreges testtartása volt, görbén és szinte fél lábon állt a barna öltönyében, ami groteszkké tette az alakját. Arca inkább nyúzott volt, mint elégedett. Rekedt, bizonytalan hangon szólalt meg: – Először egy kéréssel fordulnék hozzátok, lányok és fiúk, megmondom őszintén én másképpen képzeltem el ezt az összejövetelt, valahogy családiasabban. A tanulók azt hitték, hogy ő is folytatni akarja az előző cirkuszt, egyiküknek sem állt szándékába előreülni. – Engem nem zavar, ha közben beszélgettek, szóljatok csak közbe. Ha valamiben nem értetetek velem egyet, kiabáljatok. Én is voltam inas, mégpedig bányász szakközépiskolában. A figyelem egyszerre felé fordult, a gyerekek elcsitultak, mintha némi érdeklődés is csillogott volna a szemükben. – Helyeselném, ha hátulról előre ülnétek, bár ez a hangosító elég jól működik. Szívesebben ülnék közétek, de ha másképp nem megy, megpróbálok hangosan beszélni. Valaki nagy robajjal leejtette táskáját, mire nevetés, kuncogás támadt. Az igazgató erre leszaladt a nézőtérre és megpróbálta felállítani a hátsó sorokban ülőket, de senki sem mozdult. A kínos helyzetet Hidvéghy oldotta fel azzal, hogy bohóckodva fenyegette meg a hátulülő tanulóit, majd elhúzta előttük a mézesmadzagot: – Ötöst kap, aki ideül elém, az első sorba. Néhány gyerek előrement, és újra csend lett. A költő folytatta. – A diákéveimről szeretnék beszélni, nem is olyan rég inas voltam én is, de közben dolgoznom kellett, öreg édesanyámat kellett eltartanom. Szenet bányásztam; illetve cuccoltam a szenet, csilléket toltam, egyszerű segédmunkás voltam. Akkoriban nem is gondoltam, hogy költő lesz belőlem. Szerettem verset olvasni, és amikor az első soraimat leírtam, magam is meglepődtem. Hiszen ez egy valódi vers, kiáltottam fel boldogan. A nézőtéren néhányan elnevették magukat; a költő is összezavarodott a diákok reagálásától. Az utolsó mondatnál túlságosan eleresztette a hangját. – Csak azért meséltem el nektek az első versem történetét, mert valamit megtanultam akkor. Költőnek lenni annyi, mint lelkesedni valamiért. Nehogy azt higgyétek, hogy az író a tehetségének köszönheti műveit. Tévedés! Az ihlet innen jön, ni, a szívből. Az igazgató tapsolni kezdett, ami átragadt a színpadon ülő díszvendégekre – persze, Hidvéghy kivételével, aki csak flegmán megrándította a vállát. Aztán hirtelen észbekapott és felállva kezdett tapsolni. Erre már a gyerekek közül is tapsolni kezdtek. Gerebes újra hátrafordult, és vezényelte a tapsot. Ilyen hangulatban folytatódott a költő bemutatkozása, később már senki sem figyelt oda a szavaira, ő meg csak mondta, mondta: – Én elsősorban a munkásosztálynak vagyok hálás, a szocialista kiadómnak, a nyomdászoknak, a könyvterjesztőknek, mindenkinek, nektek is, hogy meghallgattok. Örültem, hogy szép kivitelben látom vissza a verseimet. Négy évig kínlódtam, mire az első elfogadható versemet megírtam; valahogy így kezdődött az írói pályám, észrevettem, hogy sikerült végre megfogalmazni az érzéseimet. Éjszaka verset írtam vagy olvastam, hajnaltól műszak végig a csilléket tologattam. Gyűlöltem a szenet, ezt a fekete csodát, alig tudtam levakarni a kormot az arcomról. Tudjátok, erre a kincsre nagy szüksége van a népgazdaságnak. – Meg az iskolagondnoknak, vigye el a fene a vaskályhákat – gondolta Moravecz – Tyű, de unom az egészet. Kit érdekel ennek a Simonyinak az élettörténete, az aktuális irodalmi célkitűzésének magyarázata? A rosszul világított nézőtér lassan megtelt unalommal. Moravecz ürességet érzett az agyában és pokoli égést a gyomrában. Megint rájött a depresszió – aztán elálmosodott, még szunyókált is egyet. Hidvéghy a merengéséből felocsúdva Gerebesre kacsintott, látván, hogy Moravecznek időnként lebukik a feje. Közben beszivárogtak a késve érkező meghívottak, zömében pártfunkcionáriusok, tanácsi dolgozók, a gimnáziumból is jött két tanár. Ekkor Simonyi felolvasott néhány verset, melyek a harcos munkáséletről szóltak; Moravecznek csak a markáns jelzők tetszettek, a vasököl, a pöröly, ami oda csap, ahova köll; no meg a bányászköszöntések – Jó szerencsét neked is, költő elvtárs – gondolta félig éberen. A gyerekek is fáradtan bámultak előre, sokan magukon hagyták a kabátjukat, a levegő is kezdett elhasználódni. Moravecz most az első sorba beszivárgó, városi kádereket figyelte, felfedezett egy ismerős arcot, a Gólyából meg a Lottózóból ismerte, valami KISz-vezető az illető, nagy totós. A tanárok közül is ismert néhányat; idős Zebegényi Alajost például. A pirospozsgás gimnáziumi tanárra esett a pillantása, akinek most csak félig láthatta örökösen gúnyos arcát. Jópofa volt az öreg, a szeptemberi nyitóünnepségen találkoztak, egy halom szendvicset bezabált, és megivott vagy húsz pohár bort. Hidvéghy újra felolvasott néhány Simonyi verset, majd bejelentette, hogy az ünnepélyes bemutatónak vége, a költő elvtárs várja a tisztelt publikum kérdéseit. Az első felszólaló nem is lehetett más, mint Zebegényi tanár úr; a rímek szabálytalanságáról kezdett beszélni, a sok szemantikai hibáról, a versszakok sorszámáról, ami formátlanná teszi a költeményt. Simonyi József munkásköltőnek láthatólag nehezére esett mosolyogva válaszolni, egyre csak Hidvéghyre pillantott, aki most megint rándított egyet a vállán. Végül is ő állt fel, megköszönte Zebegényi hozzászólását, belefojtva ezzel a szót. Állva is maradt, és hirtelen ötlettől vezérelve lejött a színpadról, megállt az első sor előtt. – Kerekes fiam, látom te is nyújtod a kezed. A kedvelt diákja volt, talán egyedüli az osztályában, akivel sikerült megszerettetnie az irodalmat. – Állj fel, és bátran tedd fel a kérdésedet – mondta neki nyájasan. – Azt kérdezném tanár úr, azt kérdezném, ha lehet. Azt, hogy aaa..., a költő elvtárs, írt maga szerelmes verseket? – nyögte ki nehezen Kerekes Laci. Erre többen kuncogni kezdtek, a hátsó sorokból megkezdődött a kislisszolás, csak Gerebes közbelépésére állt helyre a rend. – Írtam szerelmes verseket – emelkedett szólásra Simonyi. Zavarát azzal leplezte, hogy vizet töltött a poharába. A víz persze kiloccsant, az egyik fodrásztanuló lány felvihogott a költő ügyetlenségét látva. – Az én diákkoromban más volt a világ, a lányok nem voltak olyan felszabadultak, min te ott hátul, az a szőke nevetős, ott ni! Igazad van, nevess csak ki – próbálta oldani a helyzetet Simonyi. – Az én lányismerőseim elérhetetlenek voltak; az egyik versemben megírtam, amint az utcán csatangoltam, égő szemekkel néztem a nőket, de megszólítani egyiket sem mertem. Felnyitott egy barnakötésű könyvet és lapozgatni kezdett. – Izzadós éjszakák. Ez a címe. „Egyedül a négy fal között jaj de nehéz. A szerelem lázában megesz a penész. Kirohantam az utcára, az éjszaka varázsába, egyetlen társam lett, a Hold maga”. A kínosan őszinte mondatok hatására a fodrásztanuló lányok eszelősen visítva kacagtak, már nem maradt csendben senki. Az igazgató érezte, hogy itt véget kell vetni az író-olvasó rendezvénynek. Kezet fogott minden vendéggel, és a költő nagy megkönnyebbülésére bezárta a találkozót. Moravecz éles fájdalmat érzett a gyomrában, hányingere támadt; eszébe jutott Hidvéghy hencegése: megbuktatom ma Simonyit, megbuktatom. Odakint közben elállt az eső, de járdák nyálkásak voltak; a tanárok visszaterelték osztályaikat az iskolába. Moravecznek ma már nem volt órája, hazament szundítani egyet. A többiek a tanáriban gyülekeztek, az igazgató kiértékelte az író-olvasó rendezvény tanulságait, most Hidvéghy volt porondon, őt okolta a botrányos befejezés miatt. – Hol van Moravecz? – kérdezte aztán. – Hazament aludni. Ma már nincs órája – mondta Gerebes. – Mi az, hogy hazament aludni. Az ő munkaideje meddig tart? Tegnap megint berúgott, mi? Na, én mostmár kirúgom ezt a Moraveczet. Láttam, jól láttam, hogy semmit sem tett a rend fenntartásáért. – Az ő osztályával nem volt baj – szólt közbe Gerebes. – Suhajda volt a főkolompos, Moravecz mégsem tett semmit. – A botrányt a fodrászlányok okozták, Panka osztálya – vette védelmébe a barátját Hidvéghy. Erre már nem volt mit mondani, Sugár Panna csak figyelte az igazgató száját, harapós fogait, vörös arcának rándulásait, tudta, hogy ilyenkor legjobb csendben maradni. Ő is Moraveczet szidta magában, aki már az igazak álmát alussza. – Na, jó! Panka nem tehet róla, nem kellett volna a szexről beszélni ennek a költőnek – mondta, hangsúlyt változtatva az igazgató. – Gyertek ebédelni! A Kossuth étteremben ingyen ehetünk ma. Ki jön velem? Mindenki feltartotta a kezét; a Kossuthban kiválóan főznek, ki az a bolond, aki nem használná ki a potyázás lehetőségét. S, amíg az igazgató és még néhány tanárkolléga fogyasztották a repikaját, Moravecz előszedte a hazait, a kolbászt, a szalonnát, a szikkadt kenyeret. Az albérleti szobájában falatozott. Rágás közben szinte megfeledkezett a nyelésről; később visszacsomagolta az egészet, majd körülnézett a konyhában, ahová egyébként Amál néni, a háziasszonya engedélyével szabad bejárása volt. Mindig talált ott almát vagy sütemény. Most azonban üres volt a tálalópult, Arra gondolt, hogy befejezi az ivászatot, tegnap volt utoljára a Rónában. Elég volt, semmi értelme az egésznek. A fekélye evés után még mindig fájdogált. November a legpocsékabb téli hónap az Alföldön; sár és latyak, víztócsák mindenfelé, ólomszürke égbolt. Homokváros ilyenkor még azt a kevés báját is elvesztette, amit a templomai, a klasszikus stílusban épült Városháza, a gesztenyefás Kossuth tér, a szoborral, no, meg a főutca üzletei, szórakozóhelyei nyújtottak. Moravecz lehangoltsága ezen a napon mélypontjára került, albérleti szobájának nem volt ablaka, a hall üvegajtaján szűrődött be némi világosság. Rosszul fűthető, igénytelenül berendezett és áporodott szagú volt minden – valamikor, a gazdák szebb napjaiban összenyitható volt a hallal. A kommunista uralom előtt Görbeky János földbirtokos és nagygazda szép villát épített Homokváros központi részén, amúgy csendes utcában, de az új rendszerben elvettek tőle mindent, már csak egyetlen szoba a hallal és a hozzá tartozó tálalókonyha volt az övék. Az államosítás után ugyanis két családot is beköltöztettek a házukba; az albérlők számára a hallból leválasztott tizenöt négyzetméteres helyiséget adták ki, ebből legalább bérleti díjat szedhettek. Moravecz Ferenc albérlőnek nem sok öröme volt az itthonlétben, most meg a gyomra is vacakolt – sokáig a nyomorúságán gondolkodott, ilyenkor gyakran keveredett öngyilkos hangulatba. – Majd csak túlélem ezt az évet, és jövőre elhúzok innen – zárta le magában a súlyos dilemmát. Levetette a cipőjét és ruhástól leheveredett. Arra ébredt, hogy kopogtattak az ajtaján. Égve hagyta a villanyt, János bá azt hitte, ébren van. – Gyere Ferkó, igyál meg egy pohár bort – mondta bocsánatkérően. – Felébresztettelek? Moravecz kidörzsölte az álmot a szemeiből és ajtót nyitott. – Felébresztettelek, öcsém? – kérdezte mégegyszer az ajtóban állva. – Semmi baj, János bá. Hány óra van? – Még csak hat óra. Te már megint nem gyújtottad be a kályhát. – Ereszti a széngázt, egyébként sincs hideg. – Csak gyere komám, a mi szobánkban felmelegedhetsz. – Mindjárt, csak előbb magamhoz térek. Kiment a mosókonyhába, egy lavórban alaposan lemosdott, megborotválkozott és inget váltott. Ennyi tisztelet jár Amál néninek, aki az egyetlen beszélgetőpartnere volt az utóbbi időben. Délutánonként, amikor a háziasszony egyedül volt – János bá ugyanis a téeszben dolgozott – az albérlőjét megkínálta valami finomsággal, érdeklődve hallgatta az iskolai eseményeket meg a városban történteket. Másról, magasabb dolgokról is beszélgettek; leginkább a számtantanár űrhajós kiselőadásai nyűgözték le. Nagy korszak volt az – Apolló program, Szovjet sikerek. Amál nénit minden érdekelte, ami a matematikával, fizikával kapcsolatos, különösen a Holdra szállás előkészületeinek híreiről tett fel igen találó kérdéseket. Moravecz meg elmagyarázta neki, hogyan kell kiszámítani egy űrhajó pályáját, milyen magas technikával kell fellőni, követni majd visszavezetni a Földre azt a néhány mázsás szerkezetet, ami végülis hatalmas tömeg a jelenlegi üzemanyagok energiájához képest. – Valami atommeghajtású repülőalkalmatosságot kellene kitalálni – mondta az öreglány csillogó derűvel a szemében. Éltes kora ellenére minden érdekelte, ami újdonságnak számított; kitűnő nevelésben részesült az Angol Kisasszonyoknál, a város mellőzött értelmiségei jártak hozzá, mindenféle csodabogár. Volt köztük Budapestről Homokvárosba kitelepített diplomás, például dr. Staudach Tihamér elektromérnök, aki a világvevő rádiójukat javítgatta. Görbekyék egyetlen szobájában minden tárgy a múltbéli gazdagságot tükrözte, volt ott például egy biedermeier fotel – a háziasszony kedvelt vendégei ültek benne. Moravecz is trónolt rajta, olyan háttámlája és karfája volt, hogy beszélgetés közben gyakran elszundított benne – Amál néni teljes megértése mellett. Most is oda ültették őt. Kellemes meleg volt a szobában, Zsolnai cserépkályha ontotta a meleget; János bá már kikészítette a boros kristálykészletet, öblös metszett kancsó, csodálatos, csiszolt talpas poharak voltak egy ezüsttálcán, gyöngyözött benne az öregúr által készített újbor. – Meséljen Ferencke, mi történt ma Homokvárosban? – kérdezte a háziasszony. – Hát, volt itt egy költő a kultúrházban, hulla unalom meg a szürke égbolt. – Egy valódi költő? – kérdezte a háziasszony, felcsillanó érdeklődéssel. – Simonyi József munkásköltő. – Oh, de érdekes, még nem hallottam ezt a nevet. – Hát, hogy úgymondjam, engem nem nyűgözött le. – Inkább haza jöttél aludni – jegyezte meg a házigazda vidáman. – Ma én is hamarabb szabadultam, hajnalban elszállították az összes disznót. – Szegény ember olyan büdösen jött haza, hogy a munkaruháját kidobtam a szemétbe – tette hozzá Amál néni. – Képzelje Ferencke, neki kellett kipucolni az üres ólakat. – Amióta a sertéstelepre helyeztek, már csak a disznókkal beszélgetek – jegyezte meg Görbeky bácsi, a sikeres múltú mezőgazda. Folytatása következik...