Faluhelyen az a szokás, hogy a gyermekkorban kialakuló leány-fiú kapcsolatokat a szülők úgy tekintik, mint a párválasztás legtermészetesebb módját, amikor felfedezik a gyermekeik között kialakuló, bimbódzó szerelmet, ők is felveszik egymással a kapcsolatot, jó komaságba kerülnek, és úgy néznek a gyermekeikre, mint jövendőbeli menyükre, vejükre. Ladonickiék Teri lánya Turkevén elvégezte a gimnáziumot, főiskolára került és tanítónő lett belőle. Menyhárték Pali fia nem tanult tovább, nagynehezen végigbukdácsolta a nyolc általánost, és a helyi téeszben dolgozott segédmunkásként. Amúgy értelmes kölyök volt, csak valami ördögi dacossággal kerülte az iskolát, sohasem tűnt ki a tanulásban, és ennek szomorú eredményeként lemaradt Terike értelmi színvonalától. Később, amikor már felnőttnek számítottak, és eljegyezték egymást, azért lett jelentősége a dolognak, mert emiatt hagyta el őt a menyasszonya. Beszélgetéseik gyakran ingerült hallgatásba torkoltak, Teri szégyellte Pali műveletlenségét, állandóan nógatta, hogy tanuljon tovább, vőlegénye hallani sem akart róla – az idén úgyis behívják katonának. Így aztán unalmassá váltak az együttléteik, nem mentek sehova, se bálba, se moziba, csak otthon őrlődtek az elhamarkodott ígéreteik miatt. Teri azzal vetett véget a frigynek, hogy visszaadta Palinak az eljegyzési gyűrűt. Pali már katona volt, amikor az édesapját eltemették, nagyon fiatalon halt meg rákban; a rokonság mély megrendüléssel vett részt a temetésen, ott voltak Teri szülei is, a falu népe előtt együtt jelent meg a két család. Ladonicki papa támogatta a zokogó özvegyet, Pali Ladonickinével és Terivel mögöttük haladt, aztán a sírnál odaállt édesanyja mellé. Hazafelé is együtt maradtak, végigmentek a főutcán az egész falu szemeláttára. A temetés és az elmaradhatatlan halotti tor alkalmat adott Palinak, hogy visszakönyörögje magát menyasszonya kegyeibe. Két nap kimenőt kapott, napközben édesanyjának segített a szokásos házi teendőkben, este átment Ladonickiékhez. A Terivel történt kudarcát feledve megértő fogadtatásban részesült, borral, pálinkával kínálták, és sokáig szegény megboldogult apjáról beszélgettek. Aztán a szülők aludni tértek, Pali a jövőről kezdett beszélni, úgy tervezte, hogy a katonaság után visszamegy a téeszbe dolgozni. Teri hallani sem akart róla. Az ő terveiben az szerepelt, hogy itt hagyja az iskolát, ahol eddig tanított, és felköltözik Pestre. – Elegem van Mátészalkából, én képtelen vagyok itt élni. Nem azért tanultam, hogy itt éljem le az életemet. – Mihez kezdek én a fővárosban? – Majd beiratkozol valamilyen tanfolyamra, szakmát tanulsz. Pesten ezer lehetőség van – mondta ingerülten Teri. – Nem olyan egyszerű az, Tercsi. Meg is kell ám élni valahogy. – Bánom is én mi lesz veled, nekem mindenből elegem van, belőled is. Pali most újra úgy érezte, hogy köztük semmi sem változott, a lány már nem szereti. Megfogta a kezét, de a tenyere nedves volt, a torka kiszáradt. A lány észrevette, hogy szenved. – Ne haragudj, hogy éppen ma mondom ezt – Teri gyöngéden eltolta magától. – Maradj itt Szalkán, Tercsikém, házat építünk az iskola mellett, már ki is néztem egy telket. – Nem érdekel a házad! Vagy jössz velem Pestre, vagy szakítunk. – Jól meggondoltad, mit mondtál? – Ezt az évet még végigcsinálom, ősszel már semmiképp sem leszek itt. A nyáron munkát keresek Pesten. Ehhez tartsd magad! – Márpedig én nem megyek utánad – mondta berekedt, tompa hangon Menyhárt Pali. A gyermekkori szerelem ritkán tart ki a felnőttkorig, szívesen emlékezünk rá, de inkább megmosolyogjuk, minthogy komolyan vennénk. Az útjaink szétválnak, ki erre, ki amarra, új ismeretségeket kötünk, s már nem is olyan nehéz a válás. Ladonicki Terinek azért is könnyebb volt a Palival való szakítás, mivel valóra váltotta terveit, és Budapestre költözött; nem csak Palitól szeretett volna megszabadulni, hanem a szülei örökös szemrehányásaitól is. Különösen az anyja nem értette, hogyan vette a bátorságot, hogy egyedül nekivágjon a nagyvilágnak; ő bizony el nem hagyná Mátészalkát, itt született itt is fog meghalni. Menyhárt Pali viszont úgy szenvedett, mint egy kutya, akit elhagyott a gazdája; a katonaság sem volt ínyére, alig várta, hogy végre leszereljen. Eltávozásait mindig az özvegy édesanyjánál töltötte, egyszer átment Ladonickiékhez, tőlük megtudta Teri pesti lakcímét. Amikor visszatért a laktanyába, nem bírta tovább, levelet írt Terinek, kérte, hogy a legközelebbi látogatóra jöjjön el Szabadszállásra. Megkésve kapott választ; a volt menyasszonya különböző elfoglaltságára hivatkozva vissza utasította Pali kérését. Nem mentegetőzött, a levél kemény hangvételéből egyértelműen ki lehetett olvasni, hogy esze ágában sincs Palival találkozni. Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy egyidőben utaztak haza Szalkára, és véletlenül összefutottak az ABC előtt. – Jövő hónapban leszerelek – mondta lelkesen Menyhárt Pali. – Az jó. – Lehet, hogy én is Pesten keresek munkát. – Ühüm. És mihez kezdesz ott? – Még nem tudom. – Azt mondtad, a téeszben akarsz tovább dolgozni. Nekem mindegy, mit csinálsz. Palit meglepte Teri érdektelensége, könyörgőre vette a szót, hátha meglágyul iránta a lány szíve. – Nekem mindegy, hogy hol dolgozom, csak melletted lehessek. Akarod, hogy Pestre költözzem? – Nem tudom. – Neked mindegy, hogy mi lesz velem? – Nem szeretném, ha miattam megváltoztatnád a terveidet. Pali megragadta a lány kezét. – Tercsi, mond meg őszintén! Akarod, hogy Pesten vállaljak munkát? – Én most már nem szólok bele a dolgaidba. Azt teszel, amit akarsz. Pali mondott valami durvaságot Terinek, rögtön meg is bánta, mivel a lány erre köszönés nélkül elrohant. Letörten érkezett vissza az eltávozásból; egy hónapig, a leszerelés napjáig csak az a gondolat emésztette, hogy Ladonicki Teri már nem lehet soha az övé. Leszerelni, megszabadulni a katonaságtól nagy öröm; Menyhárt Pali boldogan lépett le a vonatról Mátészalkán, immáron civilben, mindenki messziről köszöntötte, a barátok egész a házig kísérték, édesanyja pedig finom csirkepörkölttel fogadta. – Végre itthon maradsz arany gyermekem, én már nem bírom a sok munkát, az állatokat, a kertet gondozni. A házunkat is rendbe kéne hozni – mondta könnyes szemekkel. – Meg lesz, édesanyám. Az özvegyasszony szinte körülrajongta a fiát, minden nap kitalált valami finomságot ebédre, néha vett neki sört is, amit a pince leghidegebb sarkában hűtött le. Egy idő után azonban elfogyott a megtakarított pénzecske, azt mondta a fiának, menjen vissza a téeszbe dolgozni. – Azt már nem, anyuskám. Munkaegységért nem fogok robotolni. – Hát, mit akarsz mást? Szalkán nincs választási lehetőség. – Felmegyek Pestre dolgozni. Ez a gondolat már régen érlelődött benne; sokan járnak a környékről Budapestre, ha nem is minden nap vonatoznak, de hétfőtől péntekig Pesten dolgoznak, szombaton, vasárnap pedig otthon elvégzik a házkörüli munkát. Menyhárt Pali édesanyja gyanútlanul belegyezett a fia tervébe. Megígértette vele, hogy minden hétvégét otthon fogja tölteni. Akkoriban egy szakmanélküli fiatalember is könnyen elhelyezkedett valamelyik fővárosi gyárban, Palinak szerencséje volt, mert a Kőbányai Szerszámgépgyárban éppen segédmunkást kerestek a gondnok mellé; udvari takarítás, szeméthordás volt a feladata, amit becsülettel tudott teljesíteni. A lakhatósága is megoldódott a gyár munkásszállásán. Na de, Pali számára nem az volt ám a szerencse, hogy rendes munkahelye lett, fix fizetése, meg hogy nem a zárszámadáskor kiosztott tsz-munkaegységből kellett megélnie, hanem hát az, hogy közel került Ladonicki Terihez, a volt menyasszonyához. Már fél éve tartózkodott Budapesten, amikor eljutott az első lépéshez – addig a közeledési szándékát Teri sorozatban visszautasította –, míg az egyik hétvégén sikerült összehoznia vele a randevút. Majdnem hanyatt esett, amikor meglátta a lányt; öltözéke, hajviselete, arcát megváltoztató sminkje kiábrándítóan hatott rá. – Hogy nézel ki? – kérdezte Pali szörnyülködve. Az egyetlen öltönyét felhozta a munkásszállóra, azzal a szándékkal, hogyha találkoznak alkalmazkodjon Teri ízléséhez, de most vidéki suttyónak érezte magát azzal a lánnyal szemben, akit egykoron Mátészalka vadvirágának tartott. A lány lekezelő hangvétele is bántotta, ismételten a szemére vetette, hogy nincs szakmája. – Te meg új szakmát választottál, ha jól látom. – Igen! Már nem tanítok, egy irodában dolgozom, titkárnőként. De a főnököm igen nagy ember és igényes. – Üdvözletem küldöm neki. Egyszer még én is leszek igazgató – szellemeskedett Menyhárt Pali. Ezután sűrűbben találkozott Terivel, felcsillant benne a remény, hogy minden visszaállítható közöttük. Csak hát neki is változni kell. Talán igaza van a volt menyasszonyának, szakmát kell tanulnia. Szerette nézni az esztergályosokat, volt egy fiatalember a műhelyben, aki megengedte neki, hogy nagyolásnál ő kezelje a gépet; szerette nézni, amint a forgács könnyedén leválik a kés éléről, a kemény acélrúd pillanatok alatt új alakot ölt. De hát legalább három éves iskola szükséges ahhoz, hogy esztergályos legyen belőle, az nagyon hosszú idő. Egyik nap felcsillant előtte a remény; a gondnok meghívta egy féldecire, és közölte vele, hogy szeretné kazánfűtőnek alkalmazni. – Na Pali, akarsz-e fűtő lenni? Ha beiratkozol a tanfolyamra, egy kerek ötössel emelem az órabéredet. – Nem tudom. – Elvégzed a tanfolyamot, három hónap az egész, és máris szakma lesz a kezedben. Ez aztán biztosan tetszeni fog a menyasszonyodnak is. – Az jó lenne, főnök. – De még milyen jó. Mindenki másképp nézne rád a gyárban is. Nagyon fontos ám a fűtés, meg a melegvíz-szolgáltatás. Csak rajtad múlik, mit teszel. A személyzetissel már meg is beszéltem a dolgot. – Vállalom, főnök. Köszönöm. Teri dühös lett, amikor megtudta, hogy Pali kazánfűtő akar lenni. Kijelentette, hogy most már végleg elvesztette a türelmét, legjobb lesz, ha nem randevúznak többé. – Hogyan mutassalak be a barátaimnak, valamennyien legalább érettségizett, jólszituált emberek, van köztük diplomás is. – Majd továbbtanulok, esztergályos szeretnék lenni. – Az már valami. Legjobb esetben három év. Te meg mindig is tojtál a tanulásra. Na, nem. Ebből nekem elegem van. Felejtsük el egymást! Telefonon beszéltek, Teri úgy lecsapta kagylót, hogy Menyhárt Pali fel sem merte hívni többé. Magába burkolózott. A tanfolyam nem volt nehéz, három hónap leteltével a gondnok azonnal kirúgta a részeges fűtőjét, és beállította helyébe Palit. Keserves, kemény tél következett, egész nap a kokszot lapátolta; három kazán volt, abból kettő állandóan üzemelt, a harmadikból a forró salakot kellett kikotorni, talicskával a szikkasztóba hordani. Az izzó salak, még kesztyűben is égette a kezeit, utálta a hőséget, a levegőtlenséget. A munkásszállón is kellemetlenség érte, két szobatársa, egy lakatos és egy kőműves állandóan ittak; egyszer Pali a szekrénybe hagyta a fizetést, s mire hazatért egy százas hiányzott belőle. Nem akarta tovább mérgesíteni a helyzetet, tudta, hogy megvetik őt, mivel egy fillérrel sem szállt be a piálásaikba – úgy tett, mintha észre sem vette volna a dolgot. Március volt, már kezdett tavaszodni, amikor mégis felhívta Terit, kérte, hogy töltsön vele egy estét, mivel sok mondanivalója lenne a számára. Többszöri, kitartó könyörgésével elérte, hogy a lány belegyezett, azzal a feltétellel, hogy nem kettesben lesznek, hanem az ő barátaival és barátnőivel. A Béke-szálló kupolatermében találkoztak; szombati nap volt, tele volt az étterem, a zenekar előtt lévő parketten alig fértek el a táncospárok. – Ez itt Menyhárt Pál, az én földim, aki csak a kazánokhoz ért – mutatta be Teri a társaságnak. – Szevasz, szevasz, ülj ide mellém – szólt egy szemüveges fiatalember. – Nem is vagy olyan kormos, mint gondoltam – tette hozzá. – Fogd vissza magad Gyuri, mert még belapátol neked egyet – mondta Teri nevetve. Pali nem tudott megszólalni. Mi az, hogy a földim? Alig látott a dühtől. – Szétverem a pofáját ennek a szemüveges majomnak is – gondolta elszántan. – Ezek itt belőlem nem csinálnak majmot. A kellemetlen bemutatást némileg enyhítette, hogy Teri táncolni vitte a volt vőlegényét. – Kik ezek, hogy így bánsz velem előttük? – A barátnőm, akivel együtt lakunk albérletben, meg két úriember. Teri egy csöppet sem szabadkozott, inkább gúnyolódott vele. – Te sohasem leszel pesti úriember – vágta a szemébe. – De azért ennek a szemüveges barátodnak bemázolhatok egyet? – Nem rossz fiú az, csak egy kicsit féltékeny rád. Az utóbbi időben kitartóan udvarol nekem. – Annál jobb! Majd én leszoktatom róla. – Csak akkor maradhatsz velem, ha nem csinálsz botrányt. Pali egész este visszafogta magát, s amikor a társaságból a másik „úriember” hazament, a helyére ült, messzebb kerülve a szemüvegestől. Egyébként minden idegesítette; nem szerette a rózsaszín félhomályt, ami tíz óra után szinte bújává tette a nagy, egyébként étteremnek használt helyiséget. A parketten táncoló lányok is gyanúsak voltak számára kurvás ruháikban; hangosak és kacérak voltak, és úgy ittak, hogy még a kőműves szobatársának is dicsőségére vált volna. Teri a szokásától eltérően, tánc közben szorosan tapadt a szemüvegeshez; tánc közben folyton felé nevetett, minta rajta viccelődnének. – Látom unatkozol – mondta neki a székére huppanva. – Mért nem kérsz fel valakit? – Tudtommal veled vagyok itt – mondta Pali nyersen. S amikor a szemüveges harmadszor sütötte el a poént: – Megengedi fiatalúr, hogy táncolni vigyem a menyasszonyát –, felugrott a székéről. – Az nem az én menyasszonyom, hanem a te kurvád, te strici – ordította, túlharsogva a zenét. – A doktor úr régi ismerősöm, hogy beszélsz vele? – lépett közbe Teri. – Ez itt egy doktor!? Na, ne má. – Bizony az, fogorvos. – Én meg fűtő vagyok, Szalkáról. – Nagy bunkó a vőlegényed – jegyezte meg a szemüveges, mire Pali odaállt elé, és szájon vágta. A jelenet kezdett kínossá válni, Teri megfogta a doktor kezét, és a parkettre rángatta. Menyhárt Pali komoran ült az asztalnál, eldöntötte, hogy szakít Ladonicki Terivel, éppen egy ilyen gyáva alak kell neki, aki csak a parketten érzi magát biztonságban. – Ha nem megy el azonnal, szétverem a fejét – morgolódott magában. – Vagy én vagy ez a szemüveges. Válassz! – mondta Terinek, amikor visszaültek. – Menj haza, Pali! Neked elment az eszed. – Lassan a testtel kisapám, nem vidéken vagyunk – mondta a doktor. – Kussolj, te szarházi! Akkor legyél nagylegény, amikor ketten vagyunk. – Veled még elbánok, te bunkó. – Hadd lássam, gyere utánam, ha mersz. Pali felállt és a toalett felé vette az útját. Teri ijedten megragadta a fogorvos karját. – Ne menj utána, könyörgöm. Ez megőrült. Menyhárt Pali bement a férfi WC-be. A mosdóban lemosta az arcát, megpróbálta összeszedni magát. – Úgyse mer utánam jönni, én meg most hazamegyek a szállóra – gondolta közben. Ekkor az ajtóban megjelent a szemüveges, és egyenesen nekirontott. A mosdóban még két férfi tartózkodott, egy ideig figyelték a verekedést, aztán lekapcsolva maguk mögött a villanyt kimentek. Pali elvesztette az eszét, nagyot kaszált a levegőbe, a sötétben csak a zihálás fele sújtott; aztán előkapta bicskáját és szúrt. Hirtelen világosság támadt. Az ajtóban megjelent egy rendőr; a szemüveges a mosdókagyló mögött kuporgott, a karját fogta, ami erősen vérzett. Pali helyzete, a felvett póza – kezében a bicskával – félreérthetetlen volt. Letartóztatták. Tíz napot töltött a fogdában, s ezalatt más dolga sem volt, mint gondolkodni. Egy alagsori cella a rendőrségen igen alkalmas hely arra, hogy az ember átgondolja az életét. Teri elvesztését friss sebnek érezte, de már azt is tudta, hogy nem kísérletezik tovább a volt menyasszonya visszahódításával, beletörődött a sorsába. Teri folyton az érvényesülésről beszélt neki, ő el is érte, hogy teljesen elszakadjon a Mátészalkai múltjától; Pali számára a Békében minden tisztázódott: pesti nőcske lett belőle. Nem az volt már, akit ő annyira imádott: a mindenkihez kedves, tiszteletben álló tanítónő. Palinak sehogyan sem sikerült a pesti környezetbe beilleszkedni. Nem akart ő fűtő lenni, meg munkásszállón lakni; nem értett szót a hasonló sorsú szobatársaival sem; a kőműves Janitól pedig kifejezetten undorodott. Néha totál részegen jött haza, ruhástól ledobta magát az ágyra, vad horkolásba kezdett – másnap fojtó bűzre ébredtek, mert maga alá csinált. Talán, ha esztergályos lehetne, akkor maradna Pesten, az megérné. Leginkább az bántotta, azért érezte magát vesztesnek, mert Teri mellett az utóbbi időben ügyefogyottnak érezte magát, olyan vidéki fiúnak, akinek semmilyen adottsága sincs az érvényesüléshez. Aztán eszébe jutott, hogy a téeszben több megbecsülést kapott, mint eddig bárhol másutt; egyféle ezermesternek tartották, aki ért a gépekhez, tud traktort vezetni, sőt egyszer a kombájnra is felültették. A tíz nap alatt gyakran eszébe jutott az édesanyja, akit egyedül hagyott Szalkán. A gyászában gyorsan öregedő asszony nem győzi egyedül a munkát, vissza kell térni hozzá a szülői házba, mégpedig azonnal. Mikor kiengedték, a gondnok sóhajtozva hallgatta végig a történetét, de nem nagyon bánta, hogy Menyhárt Pali beadta a felmondását. Másnap kiadta a munkakönyvét és leszámoltatta. Pali még aznap összecsomagolt a szállóban, és vonatra ült. Szinte megkönnyebbült, amikor a szerelvény elhagyta Kőbánya-Kispestet; Vecsés után már bujazöld táj tárult a szeme elé, az ő világa. A visszatérés öröme feszítette a mellét; szeretett volna hanyatt leheveredni a fűbe. Amikor a vonat a Tiszát elhagyta, végtelen mezőség következett, egyszerű síkok jelentették a világot.