Az ország sikerpolitikája A modern politika egyik kulcsszava lett a „sikerpolitika”, ami szerencsésen alkalmazva mindent kifejez, amit egy kormány, politikai csoport vagy párt, esetleg egy nagyformátumú személyiség az ország előrehaladásában elér. Én most kivételezetten – és persze az aktualitás miatt – Gyurcsány Ferenc miniszterelnök sikerpolitikájáról írnék, mivel tegnap egy interjújában szavakban is kifejezte azt világszemléleti alapot sejtető véleményét, amely egyébként a kormányzói tevékenységét is érzékelhetően meghatározza: „én a sikeres ember híve vagyok”. Ebben a határozott „ars-poétikában” néhány héttel vagy akár hónapokkal is megelőzte őt Kóka János az SZDSZ akkor még üdvöskéje, mára pártelnöke és a kormány gazdaságpolitikai minisztere, aki hasonlóan Gyurcsányhoz, a sikert tartotta az ő éltető elemének. Nem lenne itt baj, ha a siker fogalma nem csengene a magyar fülekben falsul. A miniszterelnökről és gazdasági miniszterről is mindenki tudja, hogyan váltak országos sikeremberré, a politikai karriert mindkettőjüknél megelőzte egyféle villámgyors vagy inkább bombasztikus pénzügyi fellendülés, vagyis rohamléptekben haladtak a vagyonosodás mesebeli multi-szférájába. Ilyen és ehhez hasonló sikerekről halomra értesülünk idestova tizenöt éve. Ha tehát 2007-ben egy miniszterelnök vagy miniszter politikai célkitűzésként jelöli meg a sikeremberek világát Magyarországon, akkor az körülbelül olyat tesz, mintha a rendszerváltás óta meggazdagodott kétes elemek, a tőzsdei szerencselovagok és a multik jóvoltából megtollasodott felső tízezer, (akár még a bűnözőket is idesorolnám) pártján állna; tökéletesen megfeledkezvén az ország lakosságának nagyobbik tömbjéről, akik éppen ellenkezőleg, a sikertelenség kikerülhetetlen állapotától szenvednek idestova a Kádár rendszer hanyatlása óta. A magyarországi sikeremberek vegyes összetétele, már-már a makrogazdaságra is hatással van, mivel az ország nyilvánvalóan többet költ, mint amit megtermel, és e gyors fellendülés „etikai” mintáját éppen a sikeremberek diktálják. Másrészt, egyes emberek sikere gyakran az állami vagyon kárára következik be, és ez nem csak erkölcsi probléma, hanem az ideológia zűrzavarához is vezethet. A bal-liberális eszmeiség lassan a „lenyúlás” szinonimája lesz. Jó példa rá Gyurcsány Ferenc ún. karrierje, amely telve van gyanús elemekkel, az adókijátszást is beleértve; és itt már el is érkeztem a magyarországi sikerpolitika veszélyességéhez: az értékteremtéssel aránytalanul bezsebelt jövedelmekhez, amelyek országos eladósodáshoz vezettek. Ráadásul az aránytalan jövedelmek adóvonzatának büntetőjogilag is elítélhető mellőzése az állami büdzsé csődjével fenyegetnek. Véletlenül sem emelném ki a sorból Gyurcsány Ferencet és a most KISZ-vezetőknek titulált társaságot, ugyanis ezt a taktikát egyaránt folytatják a jobboldali, baloldali, liberális és konzervatív sikerpolitikusok; a magyar politika nem is szól másról, mint a médiahisztériával kísért egymásra-mutogatásról. A sikerpolitika az átlagpolgár számára így aztán un bloc gyanús lett; van ugyanis az a bizonyos – igazán sohasem kimutatott és főleg bemutatott – szegényréteg, aki e szó elhangzására idegessé válik. Különösen a baloldali érzelműek fülét sérti Gyurcsány folyamatosan szajkózott sikerprogramja, mivel ők abban a hitben választották meg miniszterelnöknek, hogy be is váltja a hangzatos „egyenlő-esély” politikát, a szegénységet felszámolni, az elesetteket felemelni óhajtó ígérgetéseket, amelyek egyébként fülnek tetsző, kifejezetten baloldali szólamok. Ugyanis itt most Magyarországon kificamodott valami. A szocialisták első embere jobboldali szlogenekkel dobálózik, a jobboldal vezére meg egyenesen proletárforradalmat hirdet. Nincs határ már a jobb és baloldal között, mára csak a médiában használják a teljesen kiürült jobb-bal determinációt. Hol van már a klasszikus baloldal? A XIX.- XX.-századi, szociáldemokrácia eszmeiségére támaszkodó baloldaliság hazánkban egyébként is egyenlővé vált a szovjet mintára berendezkedő szocializmussal, a jobboldaliság pedig szintén Magyarországon – ugyan csak átmenetileg és ki nem tárgyalt módon – nem teljesen konszolidálódott a fasiszta megbélyegzés alól. Így aztán osztanom kell Bayer Zsolt nyelvi igazságát, amikor is az „ezek” szóhasználatával világosan, egyértelműen határolja el a baloldalt, úgy hangzik ez a szó a szájából, hogy szinte szintézise a komcsizásnak, a lib-bolsizásnak – „ezek”, összefoglalóan: a baloldal összes negatívumát, ateista deformációját jelenti, rendszerváltó politikustól az új arisztokráciáig, a panelprolitól a vidéki lumpenig, a kádári kultúrértelmiségtől a sátáni bal-lib médiasztárokig stb. – mindenki beletartozik. Bayer Zsoltnál tehát a baloldaliság letisztázott kategória, egyértelműen analóg az „ezek”-kel. Na de, akkor kik azok az „azok”? Nem mondhatjuk ki ideológiai ficam nélkül, hogy a „csurkások”, a „torgyánosok” vagy a „viktorosok”. Pedig a gyakorlat azt mutatja, hogy akik nem „ezek”, azok mind megjelennek Orbán Viktor „zászlaja” alatt, – s most éppen győzelemre is állnak. – Mármint létszámilag. A gyűléseken megjelennek ugyan az Árpádsávos zászlók, én mégsem tartom Orbán Viktor táborát echte, a magyar történetiségből fakadó jobboldalinak. Bayer Zsolt is kerüli a „jobboldal” kifejezést, pedig ő is beletartozik a vezérkarba, sőt… Talán éleslátásával észrevette, hogy a Fidesz jelenlegi politikája inkább Fidel Castro történetéhez hasonlít. A kubai szónok órákat beszélt a néphez – Havannában hasonló méretű tömegek gyűltek össze, mint Budapesten –, és minden beszédében a forradalmat éltette. A Fidesz csapatában Che Guevarára is találunk hasonmást; Kövér Laci, akár lelki nagybátyjának is elfogadhatná a baloldal egyik legkarakteresebb élharcosát. Orbán, Kövér, Áder.. És Bayer – a háttérből irányító trockista. Csak néhány név – a klasszikus jobboldaliságának tehát enyhe stikkje van. Szerintem, a rendszerváltáskor elmaradt „forradalom”, népfel-szabadítás érzelemtöltete dereng fel a csapatból, amely egy cseppet sem merítkezett anno, – sajnos, ma sem igazán – a magyar jobboldaliság tisztább vizű kútjából. Na, lám, mennyivel egyszerűbb a magyarországi kettészakadtságot az „ezek” és az „azok” táborára felosztani. Mindkét táborban bőven hemzsegnek a sikeremberek, a gazdagok, a befolyásosak vagy legalább médiasztárok, és vannak a tehetetlen, esetleg táboron-kívüli sikertelenek. Tehetséges mindkettő, az egyik élt a lehetőségekkel, a másik nem – mi magyarok már csak ilyen zseniális faj vagyunk, kukoricajancsikból lesznek a vitézjánosok. A politikát azonban gyakorolnunk kell még, nem dobálózhat senki a „politikai siker” szlogenjével. Elszomorító látvány például, amikor nincs egy politikus mögött népes tábor, zászlóerdő, csak a Havas Henrik kalácsképű pökhendisége, aki ráadásul tegeződik egy volt miniszterelnökkel. Orbán csak vihog ilyenkor, kínosnak érzi a műsor színvonaltalanságát, pedig olyan egyformák ők – igazi, középszerű, mai sikeremberek. Ők és Gyurcsány és Kóka és a többiek. Náluk már csak egy sikerember szórakoztatóbb – legalábbis a széles közönség számára: hát… hát a Győzike! Show-man és milliárdos, bunkó és cigányherkules, igazi magyar álom, amit a lakásunkban a képernyőn látunk – nahát, ennyit ér a magyar sikerpolitika is – tisztelt miniszterelnökúr. Budapest, 2007. május vége.