Az állatszelidítés és a Jóisten Valamikor, még tíz évvel ezelőtt is az volt a helyzet, hogy az ember nagyobb biztonságban érezte magát Magyarországon, mint mostanság 2000-ben. Hogy ezt miképpen érték el a kommunisták, nem firtatnám – hosszadalmas értekezés lenne, nincs elég hely a memória-tárolómban –, de az ziher, hogy a kommunista hatalmi gépezetnek sikerült megfélemlíteni a bűnözőket is, ami nem akármilyen teljesítmény. Az ember idomíthatóságának kérdése merült fel bennem mindjárt, mivel szerintem nem csak a jó nevelés hiánya okozza a deklasszált, antiszociális magatartást, nem is a primitív környezet – az un. köztörvényes bűnözők esetében ezt a kóros jelenséget "hátrányos-sorsú gyermekkor"-ként értelmezzük –, hanem olyan negatív élmények sorozatából áll: mint a lumpen szülők, vásott utcai barátok, stb. Erre vezetjük vissza a szociális devianciát. Lényeg, hogy a tolvajok, rablók, gyilkosok átnevelése sikeresebb volt anno, mint manapság, és ez mindenképp pozitív társadalmi tényezőnek tekintendő. A leginkább hatásos módszer a bűnözés visszaszorítására a fegyveres rendfenntartó erők hatékonysága. Szigorú és következetes rendőrség előbb utóbb biztosítani képes a közrendet. Mégis a rendszerváltás idején sokan igyekeztek letagadni, hogy részt vettek az államilag erősen centralizált, fegyveres rendfenntartó egységek kötelékében. Elsősorban az államvédelmisekre és a titkosszolgálatosokra gondoltam, és ez az egész dolog azért jutott most eszembe, mivel az egyik ávós tábornok leszármazottját ma reggel a Napkeltében megpillantottam a tévé képernyőjén. Ez az úriember ellentéte az apjának, ugyanis teljesen szelíd külseje van, konszolidált arckifejezéssel néz rám a dobozból, és tudni lehet róla, hogy tevőlegesen is szembe helyezkedett az elmúlt éra apparátusával. Az egyik legismertebb etológusunk azt mondta egyszer, hogy az állati agy elvont gondolkodásra ugyan képtelen, de minden jel arra utal, hogy képes eligazodni bizonyos egyszerű összefüggésekben. Szerintem meg úgy van, hogy az állatnak nincs szüksége a gondolati elvonatkoztatásra, hiszen a cselekedeteiben egyébként is korrekt, és a mindennapi környezetével különösebb töprengés vagy számítás nélkül tökéletes harmóniában él. Az ember viszont ezeket az állati létben oly praktikus ösztönöket folyamatosan áthágja azzal, hogy valamilyen előre kigondolt, egyénieskedő irányba befolyásolja dolgait, tudatosan eltéríti egészséges vágyait, és egyszerre szembe találja magát a természettel, és ennek következtében a társadalommal is. Az eltévelyedett emberekre jellemző, hogy nehezen nevelhetők, iskolába alig járnak, felületesek a tanulásban, dolgozni sem szeretnek, és előbb-utóbb bűnözésre adják a fejüket. Felvetődik a kérdés, hogy amikor az embereket intézményesen nevelik, majdhogynem katonai regula szerint, a szigorú bánásmód mennyire számít idomításnak? Azért vetettem fel a kérdést, mert szerintem az idomíthatatlan gyermekeket általában nevelőintézetbe majd fegyintézetbe vagyunk kénytelenek bezárni, az országok erre külön büntetőapparátust hoznak létre, de meddig mehet el a hatóság? A dolog tisztázásához most kivételesen vegyük szemügyre az állatok betörésének illetve szelídítésének körülményeit. Ott kezdeném, hogy nemrégen még a szigorúbb intézeti nevelés hasonló volt az állatszelídítéshez. Amióta ezek a kölykök szabadon kószálhatnak a flaszteren, és a rendőrség inkább elfordítja fejét, ha hangoskodnak, festik a falat, vagy súlyosabb disznóságokat művelnek, valahogy egyre kellemetlenebbül érezzük magunkat. Talán mégis jobb lenn őkelméket karámban tartani? A társadalmi biztonság hiánya nem csak engem irritál fokozottan, hanem alapvetően a többség kényelmetlenül érzi magát az egyébként beszűkült környeztében is. Ha teheti, ki sem mozdul otthonról, igyekszik sötétedés előtt hazaérni. Ha a napi híreket hallgatja az ember, vagy az újságok bűnügyi rovatát olvassa, sóhajtozva vágyik vissza a múltba. Úgy tűnik, hogy a mai neveléstechnika alkalmatlan az elvadult gyermekek megzabolázására, és az ember azt gondolná, hogy elsősorban a nevelők gyengesége, elnéző puhasága miatt van ez, és a szakmai elvek alkalmatlansága miatt is. Azért mondom ezt, mert ha egy állatidomár egy vadállat születésétől fogva elkezdi a szelídítést, avagy az üdvös "állatpedagógia" bonyolult praxisát nagy tehetséggel és némi felkészültséggel, folyamatosan műveli, akkor a legvérengzőbb fenevadból is előbb-utóbb szelíd cica lesz. Ez annál is inkább elképesztő teljesítmény, mivel figyelembe kell vegyük az állati agy előbb említett korlátait. Nézzük a dolgot tudományos oldalról is: az idomíthatóság jelenségét az élettan a neuronok kisebb-nagyobb rugalmasságával magyarázza, az idegrendszer eme plasztikussága azt jelenti, hogy az állati szervezetek vezérlése nem csupán automatikus módon, genetikailag determinált keretek között valósul meg, hanem szubjektíve is. És ebben a relációban érdemes tisztázni, mi is az a belső érzékenység, felfogóképesség, amit összefoglalóan szubjektumnak nevezünk. Mondanék én valamit. A lélekről van szó ugyanis, és mivel az állatoknak is van ilyen belső világuk – valamilyen szinten – gondoljuk azt, hogy mi is a törzsfejlődésből merítjük alapvető lelki tulajdonságainkat. Az evolúciónak nyilván hasznos volt az élő egyedek bizonyos fajainál a bioműködés "szabadságfokát" például a mozgásterjedelmet és irányváltozatosságot növelni azáltal, hogy némi gondolkodási időt szabott ki rájuk. Az élőlények cselekedeteiben a döntési mechanizmus szubjektívvá tételével megoldódott az alkalmazkodás egyedi és közösségi lehetősége, a motivációválasztás, ami váltakozó körülmények esetén igen hasznos dolog volt a faj fennmaradása szempontjából. Pont. Mindenki tapasztalhatta már, hogy az állatoknak is alakulhat a jellemük. Az állatok érzeteiben rejlő egyedi ötleteket egy szeretem-nemszeretem alapfelfogású, szubjektív rendszer dönti el, ami nagy előrehaladás a közönséges reflexekhez képest., származásunkat tekintve tehát az emberi agy tökéletesen megfelelne az életre való betanításra, hiszen nekünk is csak abban kell döntenünk, mit és kit szeretünk, ez tetszik vagy az. Viszont a mi agyunk plaszticitása minden mértéket meghalad, elképesztően csapongóak vagyunk, mint ahogy az a ma reggeli riportból is észrevehetően kiderült. Az van ugyanis, hogy az említett, "rendszerváltó" politikus – aki egyébként a kommunista hatalomban szocializálódott, és mégis szembeszegült a közvetlen környezetével – bizony óriási, jellembeli változáson esett át. Ilyenkor történik meg, hogy a fiú szembeszáll az apjával is, és forradalmár lesz belőle, vagyis száznyolcvan fokban térítődik el a neveltetésétől, és az un. szocializálódása ellenkező előjelűre vált. Az ilyen embertípus igen rugalmas gondolkodásúnak tekintendő, hiszen túllépett az iskolájában belésulykolt, kommunista ideológián, sőt szembeszállt vele. A riporternő éppen azt a különleges körülményt firtatta a riportalanya pártjával kapcsolatban, hogy az MSZP-el való szövetség hogyan egyeztethető össze a rendszerváltó, liberális eszmével. A radikális liberalizmus ugyanis mindenütt a világon szembefordult a kommunizmussal, amely ugyebár erősen korlátozza az egyéni szabadságot. A képen megjelenő úriember számomra sem mutatkozik kellően antikommunistának, vagyis a riporternő felvetése helytálló lenne, ha… Az illető politikusról ugyanis tudjuk, hogy a nyolcvanas években szamizdat tevékenységet folytatott, ellenzéki pártszervezésben is részt vett, stb., és ennek okán bekerült az akkori rendfenntartó erők látókörébe. Az MSZMP, mint legfőbb hatalom, élén a neves politikusunk édesapjával tehát egykor még üldözte is a neves politikusunkat. A rendőrség ugyan nagyobb kárt sohasem okozott neki, hiszen az apja mégiscsak egy szülő volt, bár lehet más oka is, de azt bizton állítom, hogy minden a legtermészetesebb módon zajlott le ebben a családban. 1990-ben végül is szabad választáson győzött az ellenzék, átvették a hatalmat, és az ávós apa még büszke is lehetett politikailag sikeres fiára. A riporternőnek tudnia kellene, hogy az ilyen fura helyzetekben az ember szubjektivitása rendkívül rugalmassá válik. Kedves riporternő, vegye már észre, hogy az érzelmek plaszticitása természetes jelenség, nem kellene az efféle ambivalens fordulatokat rendkívülinek tekinteni. Bosszantó, hogy ez a csajszi magából kikelve kéri számon a neves politikusunktól, hogyan volt képes egy rendszerváltó forradalmár a kommunista utódpárttal szövetkezni. Erre a lehetetlen kérdésre a riportalany válasza az volt, hogy a kivételes esetek erősítik a szabályt, hiszen az sem természetes, hogy a jobboldali pártok meg egyenesen befogadták a volt MSZMP-seket. Ki tudja itt pontosan megmondani hányan fordítottak vagy váltottak köpönyeget a rendszerváltás óta eltel tíz év alatt? Neves politikusunk érvelése már nekem is tetszett, és felbuzdított arra, hogy az emberi agy plasztikusságát más oldalról, más szemszögből is elemezzem most és itt, ebben a rendhagyó írásomban. A szubjektív plaszticitás, mint élettani jelenség a bölcseletben és pszichológiában is előbukkan. Most eltekintenék az idegrendszertől, és az agyvelőtől, és visszavezetném a dolgot a vallásokig, és az emberi jellem egyéb szélsőségeihez. Az ősi hittel, vagy a még ősibb sámánizmussal kezdődtek a szubjektív motivációk a szellemvilág irányába hatni, szellemi vezérek születtek, akik egyszerűen elválasztották a lelket a testtől, és valami homályos, metafizikus erőként értelmezték az Istent. A lélek fogalma megelőzi az emberiség történelmi korszakait, filozófiailag tehát a szubjektív, belső világ, mint motivációs háttér, nevezzük most összefoglalóan pszichének, az emberi szellem csirájának is tekintendő. A neurális fiziológia szerint a lélek csupán az emberi agyban képes kivirágozni, és gondolatokat szülni. Az állati szubjektumban legfeljebb kihajt a logikai készség – amire bizonyítékul szolgálnak az állatokkal végzett pszicho-fiziológiai kísérletek –, de igazán még a főemlősök, mármint a majmok sem értenek a világból semmit. Ennek dacára a szubjektív jelenségek legalább száz éve a tudomány vizsgálódásának tárgyául szolgálnak, és amióta tudjuk, hogy agyunk felépítése nagyon hasonlít az állatokéhoz, én azt mondom, a szubjektumunk sem különbözhet drasztikusan. Megállapítottam hát, hogy lelkünk deformációit, a bűnözés csíráját az állati múltunkban kell keresnünk. A szellemi teljesítményünket, például azt, hogy pártokat vagyunk képesek alapítani, demokratikus rendszerré alakítottuk az őstársadalmakat, óvatosabban kellene értékelni a fentiek okán. Elsősorban a riporternő vonatkozásában értettem ezt, aki határozottan gyilkos indulattal bánik el neves politikusunkkal. A továbbiakban kicsit mellőzném a bölcseleti princípiumokat, félreteszem a tiszteletreméltó teológiai elveket is, és megpróbálom az agyunkon belül megkeresni az emberi lélek bűnre való hajlamosságának okait, hiszen a közbiztonsággal kezdtem írásomat. Ma reggel jó alkalom kínálkozott arra, hogy az emberi társadalom szélsőséges helyzeteit, a jellem hajlékonyságát elemezzen, jelen esetben a neves politikusunk jó példa a lelki ellentmondások kialakulására, és amennyiben a lélekről vallott elképzelésemet széles skálán értelmezem, és az állati létbe gyökeredző szubjektivitás választom kiindulópontul, azt kell mondjam, hogy néhány tízezer vagy akár százezer évvel ezelőtt a falkaösztönre alapozva indítottuk a történelmünket. Amikor ugyanis még létezett a népeket összetartó falkaelv, a mindenkire kötelező falkabesorolás, a közösségi akarat, és sok minden más, akkor bizony nem voltunk igazán szabadok, hol volt akkor még a liberalizmus? Persze az agyunk sem volt leterhelve mindenféle politikai huncutsággal. Zárójelben megismétlem korábbi állításomat: Kísérletekkel bizonyítható, hogy az állati szubjektivitás szoros kapcsolatban van az idegrendszerrel, a gerincesek rendjében, így az embernél is az agy szerkezetét anatómiailag összehasonlítva megegyezéseket fedezhetünk fel, azonos funkciókat ellátó struktúrákat találunk az érzelmekért felelős agyközpontokban, stb. A bibliában mindez sajnos nem fejeződik ki szó szerint, tehát az agyfelépítés különös azonosságára csak áttételesen kapunk némi magyarázatot. Van egy ige azonban, ami szerintem az állatvilág és az ember fennmaradása végett rendeltetett el, és imígyen hangzik: „a föld minden állatának, a levegő minden madarának, ami mozog, és amiben élő pára van megadatik az eledel”. Én ezt az igét önkéntesen úgy értelmezem, hogy mindenkinek megadatik a létezés feltétele! A biblia szerint az élet fennmaradására való törekvés a mindenhatóval való együttműködésből fakad, Isten teremtett minket olyanná, amilyenek vagyunk, Ő adta számunkra a föld legplasztikusabb agyvelejét is. A ma reggeli riportban viszont azt voltam kénytelen konstatálni, hogy az ember – annak ellenére, hogy Isten szándékait képes felfogni – folyton letér a helyes útról, és társadalomellenesen kezd el viselkedni. Mit várunk el a bűnözőktől, ha a társadalom elitje is állatként kezd viselkedni? Ma reggel is látom, hogy a magyarok számára a rendszerváltással megkezdődött valami szörnyű acsarkodás, intrika és csalás, amitől kettéhasadt a nép, mint a romlott szilva. A bűnözés együtt jár némi agybéli leépüléssel, mindenképp primitívnek nevezhető az a lélek, akiben elpárologtak a gátlások, megszűnt az empátia. Az állati szubjektummal való hasonlítást azért hangsúlyoznám, hogy bemutassam, miszerint a vadságnak az emberi lélekben megvan a kellő muníciója, ebből kifolyólag nem értek egyet azokkal, akik Istent teszik felelőssé a háborúkért, a gyilkosságokért. Ő is csak hozott anyagból dolgozott, legalábbis az evolúció (a majomtól való leszármazás elmélete) szerint, Isten segítségével elhagytuk majoméletünket, és a törzsfejlődés csúcsára léptünk. Sőt, legszívesebben kinevezném az Urat a legfőbb emberszelídítőnek, hiszen ezer évek óta igyekszik erkölcsös ösztönöket belénk plántálni. Sajnos néhány ezer év alatt bebizonyosodott, hogy a szelídítés sikertelen, az idomár csak egyszer jelent meg a Földön, áldozata, szigorú igéi pedig kevésnek bizonyultak. Gondoljuk el, milyen világ lenne, ha betartanánk a tíz parancsolatot vagy a jézusi intelmeket, micsoda békében, jólétben élhetnénk. Ha vallásos lennék azt mondanám, hogy Isten mégis kegyes hozzánk, nem hagyja a dzsungelbe való visszatérésünket megvalósulni, sőt, nem hogy visszafejlesztené genetikánkat, egyre magasabbra emeli szellemi, technikai képességeinket. A betörő, a tolvaj mobiltelefonnal dolgozhat már, és olyan eszközökkel, amelyek minden zárat felnyitnak. Valahogy mindig újraépítjük a lerombolt falakat is. Mivel Isten igazán nem is szívleli a vadon törvényeit, el kellene fogadnunk szelídítő szándékát, és követni kellene a szeretetre-méltóság etikáját, a megbékélés szent ügyét. Istennek viszonylag könnyű dolga van az állatokkal, meggyőződésem, hogy a szelíd- és a vadállatok is teremtéstől fogva betartják a szabályokat, kiszolgálják önmagukat, szobatisztán tartják a környezetüket, és a veszekedéseik sem hangzanak fel az égig. Van azonban egy körülmény, ami a harmóniát némileg disszonálja, hogy egyes fajok az ember szolgálatára rendeltettek. (Lásd: Teremtés Könyve I/28). Tulajdonképpen ezt a gondolatot továbbszőve, vagyis az ember és az állatok közötti különleges viszony miatt hoztam szóba az állatszelídítés témáját. Az ember és az állatok viszonylatában ugyanis beindult egy szégyenletes fordulat, amikor a nagyüzemi állattenyésztés teljesen haszonelvűvé vált, az állatokat nem tekintjük azóta teremtménynek, hanem egyféle fehérje és zsírtermelő gépezetnek, és úgy is bánunk velük. A vadállatok megszelídítése is egészen más dolog, mint az emberé Isten által. Ahogy ezt a ma reggeli riportot nézem, a riporternő nőstény tigrisként támad neves politikusunkra, sárga szemekkel villog a kamerába, ki akarja erőszakolni, hogy a szerencsétlen letámadott végre színt valljon. Ez a csajszi például kevésbé látszik szelídnek, és ha a szelídítő – jelen esetben Isten – a hétköznapi valóságban most jelen lenne, például a kamerák mögött állna, nyilván feltartana neki egy táblát az alábbi szöveggel: "Viselkedj méltóan fajtársaiddal!" Úgy tűnik azonban, hogy a Jóisten az igékre, az etikai kódexekre bízta a dolgot, és be nem avatkozna dolgainkba, az istenért sem. Vélhetőleg azt gondolhatja, hogy mivel értelmes lények vagyunk, nem kell mindent ezerszer elmagyaráznia, milliószor bemutatnia, szájba rágni, az embernek egyetlen szóból is meg kellene érteni az önmagához való méltó viselkedés módját, hiszen már az általános iskolákban megtanítják részünkre az igét: tiszteld felebarátodat, és óvakodj a haragtól mások iránt! Mivel a dolog nem működik de facto, arra gondoltam, milyen egyszerű lenne, ha az emberiség szelídítését a modern, XXI. századi technikai eszközeivel gyakorolná a Jóisten. Rendelkezésre állna az írott és elektronikus média, az emberiség nagy százaléka számítógéppel, mobiltelefonnal rendelkezik, csak hívni kellene minket valahonnan az égből. Tételezzük fel, hogy Isten igénybe tudná venni a világhálót… Csak hát, Istennek nincsen hangja, szövegeit nem írja le, az igehirdetést is mással végeztette, javasolnám hát a Jóistennek: válasszon ki valakit, aki egyszer végre az Ő nevében ráijesztene az emberiségre, mondjuk a pápának vagy a dalai lámának kellene fülébe súgni az iránymutató, politikai utasításokat, akik aztán a médián keresztül közvetítenék felénk Isten szavát egyszer jó hangosan, dörgedelmesen kellene a tévében, a rádiókban, a telefonokban bemondani, hogy mindenki megértse. A Jóisten azonban valahogy nem boldogul az emberiséggel. Az igehirdetés óta eltelt több ezer év, és mára mindenki mást csinál, hazudik, lop, csal, ha meg akar élni. Az ifjúság jelen idős nemi életéről pedig még beszélni sem tudok pirulás nélkül. Ilyen ez a XXI. század, nem csoda, hogy ma reggel is eszembe ötlöttek ezek a gondolatok, mármint, hogy is van ez az állatszelídítéssel, hogyan boldogul az idomár egy rakoncátlan állattal. Az állatszelídítőnek sincs könnyű dolga, nos, az jutott eszembe ma reggel, hogy az állatszelídítő célkitűzése hasonló a több ezeréves, isteni szándékhoz, a módszerek azonban különbözőek. Isten az iskolai nevelés híve volt minden korban, pedig túl a pedagógia legmagasabb szintű, mesterségbeli körülményein kellene itt még valami, neveléstechnikai eszköz, mondhatni egyféle idomítási fűzfavessző vagy bot, amely esetleg beletartozna Isten szándékába. Lehet, hogy van is ilyen magasabb fenyítőeszköz, csak eddig nem vettük észre!? A jelenkor nevelési sikertelensége láttán eszembe jutott, hogy bár nem érthetjük meg soha az Úr valódi nevelőszándékát, nem ismerjük a valós eszközeit sem, azt valamelyest láthatjuk, hogy Isten az emberi sorson keresztül hat ránk. Az egyedi ember sorsát leginkább egy színielőadáshoz hasonlítanám: Isten által kijelölt és megszövegezett szerephez kell alkalmazkodnunk. Addig nincs is probléma, amíg békés, szórakoztató darabokról van szó, de ha valaki csak a gonosz szerepében kíván tetszelegni, azt nekünk embereknek kellene eltávolítani a színpadról. A Nagy Rendező ugyanis sohasem, vagy igen ritkán válik láthatóvá, hallhatóvá. Isten fenyítő suhintásai, intelmei alig jutnak el hozzánk, szankcióit észre sem vesszük igazán, a gyengék tehát továbbra is magára hagyottaknak érzik magukat, az erősek pedig szabadon garázdálkodnak, mintha csak az evolúciós életerő számítana a Földön, más szóval a dzsungel törvénye érvényesülne. Társadalmi probléma mondják a bölcsek, és a vadkapitalizmusról, a militarizmusról papolnak, de voltak kifinomultabb elvek is, emlékezzünk, az elmúlt rendszerben nagy szerepe volt a pavlovi pedagógiának, a bűnre hajlamosakat már az iskolában megfékezték, aztán meg munkatáborokba zárták, volt bőven "nevelőintézet", ahol zárt keretek között folyt az idomítás. Amikor az elébb említést tettem az állatszelídítésről – azzal a feltételezéssel együtt, hogy a pedagógus gyakran vadállatokkal áll szemben – akkor a lopásról, csalásról, hazudozásról való leszoktatás legbeváltabb módszerére gondoltam, a pavlovi pofonra. Nézzük meg hát, mit tesz az állatszelídítő, amikor nem bír az oroszlánnal, a tigrissel, vagy a fókával? Odasuhint egyet. Én ugyan meg nem merném tenni! Még belém marna a bestia. Kedves riporternő, hol vagyunk már a fehéroroszok, a burzsoázia vagy a belső osztályellenség megszelídítésétől? A szájbarágós, ellentmondást nem tűrő, brosúráktól? Az agitációtól? Abban igaza van önnek, hogy Sztálint, Rákosit, Kádárt sokan még ma is atyaként tisztelik, és nem kellett ahhoz a tízparancsolat, hogy anno betartsuk: a ne csalj, ne lopj, ne kívánd meg a szomszéd feleségét, ne paráználkodjál igéket. Bár ezek nem is voltak akkor fontosak, mivel csak a szocializmus útja volt rendíthetetlenül kitűzve, amiről nem volt szabad letérni. Kinek jutott volna eszébe az állami vagyont lenyúlni? Egyetlen problémám volt a múlt rendszerrel, hogy elég volt gyanúsan nézni valakire, máris lecsapott a bot. Egyes médiákban ma is fellelhetők ávós módszerek, úgy értem ezt, hogy némelyik újságíró talán vallatószéknek tekinti a riportállást, most is a "kinn-pad" hátteres, vakolatlan fal dominál, ahol ez a szőke csajszi igen otthonosan érzi magát. Isten viszont nem ver bottal! Neves politikusunk feltárt most egy sikkasztási ügyet, fehérgalléros bűnözésnek nevezzük, amihez fehérgalléros leleplezés dukál, ma már mindenki szabad akaratából bűnözik, szellemi képességéhez mérten, bekalkulálván a várható következményeket. Sokan biztosak lehetnek abban, hogy sohasem érik utol őket, most tehát könnyebb, mint régen, a kommunizmusban, mert mindenkinek kijár az ártatlanság vélelme. – Miért éppen ennek a politikusnak tetszik szaggatni a frakkját, ártatlan dolgok miatt? – kedves riporternő. Nem őt kell bántani, hanem azt, akit feljelentett. Most ugyanis azt látom, hogy eltértünk a témától, és már nem az ügy, hanem a személyeskedés került előtérbe, a feljelentőnek kell magyarázkodni. Olyan ez, mintha a média átvette volna a vallatós hagyományokat, már csak a riporternek lehet igaza, senki másnak. Ő kezd igazságot szolgáltatni, ítélni és végrehajtani. Talán az utóbbit mégsem. A megelőzés, az átnevelés helye is megváltozott a rendszerváltás óta, bekerült az is a tévéműsorokba. A népnevelőkből riporterek lettek. Azért mondom ezt, mert a ma reggeli tévéműsorban szereplő neves politikusunkat is éppen átnevelik, hozzászoktatják az újkori móreshez, ahol a nagyobb dumakészség, a lehengerlő piszkatúra a legnagyobb esély a győzelemhez. Ezt a szerencsétlen riportalanyt is éppen lelkifurdalásra készteti a riporternő erőszakossága, pedig őt nem kell észre téríteni amiatt, hogy az MSZP-el kvaterkázik, azzal az utódpárttal, melynek elődjével tíz éve még harcban állt. Változnak az idők, kedves riporternő, én meg most kitaláltam, hogy a neves politikusunk sorsa és helyzete jól bizonyítja az emberi jellem plasztikusságát. Most jöttem rá, hogy ezzel a fiziológiai körülménnyel mindent meg lehet magyarázni, nem számít ugyanis, hogy az apa egykor hűséges tagja volt-e az MSZMP-nek, bárki fiából bárki lehet az élete folyamán, a lélek rugalmasságának eme hátteréből adódóan megállapítható, hogy az emberek helyzetekhez alkalmazkodnak. Nyolcvanban még kilencszázezer tagja volt az MSZMP-nek, most meg a munkáspártiakén kívül senki sem vállalja múltbéli párttagságát. Sokan még a bőrüket is kifordították, nem csupán a köpönyegüket, ez ma már nem bűn, nem is megalkuvás, hanem egyszerű, született, idegrendszeri rugalmasság. Akiknek az átalakulás nem sikerült, éhen maradt, kimaradt az osztozkodásból. A volt párttagok százezrei szépen kiszáradtak, mint az öntözetlen növény. Isten nem ver bottal, legfeljebb szégyenlőssé tesz – mondom én, az átállásra képtelen emberek sokaságát látva. Nincs itt szó magasztos pálfordulásról, a dolog megítélése csak akkor kelt zavart, ha az illető a színeváltozása mellett elkezd lopikálni, vagyont lenyúlni, igazgatótanácsi állásra spekulálni. A bűntett megítélése ma is ugyanúgy működik, mint az ókorban, kicsit változott a középkorban, majd jött a polgári büntetőrendtartás, ami kimondja a magántulajdon szent. De mi lett az államiból, hová lett? A szocializmusban komolyan kellet venni a nép vagyonának nevezett államit. Akkor csupán a tolvajok, rablók garázdálkodtak körülette, most meg vannak a lenyúlók, a fehérgalléros bűnözők. És akadnak leleplezők is, akik úgy ítélik meg, hogy az állami vagyon elbitorolása igenis bűntett. A tényálladék megállapítása után azt mondom, szerintem minden bűntípus leleplezése Istennek tetsző cselekedet volna, ha itt állna a kamerák között. Nyilván a neves politikusunkat is megilletné a magasabb elismerés, egy bólintás erejéig. Már szinte látom magamban a szakállas Urat, amint mosolyog a helyzeten, hiszen ő sem gondolta sohasem komolyan a tulajdonlást, sőt, óva intette az embert a harácsolástól. Idáig jutottam a gondolatmenetemben, amikor a riporternő még egy kérdést tett fel a neves politikusunknak, hogy van-e antiszemitizmus Magyarországon? No, erre már felkaptam a fejem, hiszen ez már túlmegy az állatszelídítés tárgykörén, ugyanis felvet egy újabb kényes problémát. Az emberi "rasszok" történelmen végigvonuló kérdését, az un. nacionalizmust. Zárójelesen meg is jegyzem, antiszemitizmus az tényleg van, mindig is volt, és a riporternő elébb antikommunista kifejezést használt, most meg jött antiszemitizmussal, rímelnek ezek egymással?! De, még mennyire! A riporternő agyában is többféle felosztása létezik az emberiségnek, ami persze a pluralizmus óta elfogadott álláspont, de vannak szakadékok is, melyek mentén mindig felüti a fejét rasszista ösztön. Kérem, vegyük már észre! Pártszempontok alapján a magyar társadalom például két élesen elhatárolható tömegre oszlott, és itt már milliós létszámról van ám szó – nem smafu a dolog. Nem lenne szabad hát nemzeti szlogeneket hangoztatni, éppen a rasszista múlt tapasztalata miatt, és nem lenne szabad embereket besorolni, listákat készíteni, ezt az Úr sohasem várta el tőlünk. A Jóisten azt sem mondta soha, hogy gyűlöld és irtsd a másképp érzőket, gondolkodókat, mondjuk a hitetleneket, a másfajúakról meg végképp nem beszélt. A kommunisták gyűlölete olyasmivé vált a világon, mint egyes népek, néprétegek lenézése, alacsonyabb rendűnek tekintése, ezért rímel az antikommunizmus az antiszemitizmussal. Ezt az összecsengést egy művelt zsécsajnak észre kellene venni, és nem kellene a kommunistázók közé besorolnia. Arról beszélhetnénk ugyan, hogy a baloldali szavazótábor a létbiztonság iránti nosztalgiáját fejezi ki a választáskor. Nevezzük őket Kövér László után szabadon: panelproliknak. Azzal kezdtem, hogy én is nagyobb biztonságban éreztem magam anno, a "vidám barakkban", és tudják, ráadásul panelban lakom, – hát persze nyugdíjas létemre már csak ilyen ijedős lettem, nem merek éjszaka az utcán csatangolni. Az én szubjektumom furcsa hajlékonysága abban nyilvánul meg, hogy a dolgokat másként látom a dobozon át, mint ahogy a szerkesztőnő, és nem is szeretném úgy látni, mint ez a csajszi szeretné, hogy lássam. Mert rájöttem, hogy nem csak a bal és jobboldalról vagy a liberalizmusról van már itt szó, hanem valami más izmusról, mondjuk revansizmusról. Nekem is ugyanúgy járna egy kis üdülőcske, mint a volt KISZ-titkároknak, nekem is igazam van, nem csak neked – mondom én. Az ellenkezés, a revánsvétel tárgyában mi magyarok mindig is nagyok voltunk. Egyszerű szövegértelemben: ha sapkában vagy azért, egyébként mért nem hordasz sapkát. Az Isten előtt legalább önként levesszük a sapkánkat. Nos, legyen az akár Jóisten is, aki ezt érti. Sohasem fogunk már megszelídülni ebben az országban. Hogy is kezdtem? "Az állatszelídítés és a Jóisten." – Az állatszelídítés nagyon hasonlatos az ember és Isten közötti, szakrális kapcsolathoz, egy állatidomárnak sem elég például a jutalmazás primitív módszerével élni, és csak a feltételes reflexeket alakítgatni, Megfelelő érzelmi kontaktust kell kierőszakolni a szelídítést nehezen viselő delikvensből. Mert, ha nincs érzelmi kapcsolat a két alany között, megette a fene az egész cirkuszi idomítást. Igaz, a szelídített alany alárendeltségi foka egészen más az embernél, Isten felsőbbrendűsége nem is mérhető fokozatokkal. Éppen ezért, végre gondolkodjunk már el a hétköznapi erkölcseinken is, ami véleményem szerint a rendszerváltás után kezdett kifordulni önmagából. A nagy etikai kérdéseket a 89-es kerekasztalnál már megválaszoltuk, akkor még egységes érzelem volt a népben, pluralista pártrendszer és ruszkik haza! Azóta bejöttek a nagytőkések. Hoppá! Szeretjük mi egyáltalán a multikat? Ez a csajszi egyik tagja lehet valami multis média-cégcsoportnak. Továbbmegyek, lehet, hogy titkos szervezet irányítja az egész médiát a Földön? – tolult fel bennem a sztereotip kérdés. Valamikor léteztek titkos, szakrális szervezetek, vagy a mágiához igen közelálló, tudós szabadkőművesek, vagy az erőszakos keresztényi szervezetek, mint például az Opus Dei? Állítólag ma is működik. Aztán a KGB, a Stasi meg a III/I,II,III . Én nem vagyok képes ezekben a dolgokban kiokosodni, de azt könnyebben észreveszem, hogy vannak izmusok. Van például antiszemitizmus is meg antikommunizmus is, ami titokban rágja az emberek lelkét. És van a kapitalizmus, multikkal, globalizációval, és Magyarországon van a revansizmus, ami nem tisztességes dolog. Hajaj, pedig mennyire van! És milyen mélyen van bennünk, azt is mondhatnám, fiziológiásan, genetikailag hordozzuk magunkban. Amikor Isten trónra emelt embereket, kardot adott a kezükbe, hogy védjék meg az igazságot az izmusok ellen. Ezek a királyi alattvalók úgy néztek fel Rá, olyan feltétlen hűséggel és félelemmel, hogy még a saját népükről is megfeledkeztek. Aztán meg az Istenről is megfeledkeztek, és revánsot vettek egymáson. Több ezeréves történelmi csatározás után az első, földrengető világháború a dinasztiák revánsharca volt. A második az izmusok harca. Szegény Atyajóisten. Az isteni szelídítés kudarcot vallott hát, ma is az kapja az ostorcsapásokat, aki az igazságot keresi, akár a bibliában, vagy más szent szövegekben. Könyvek helyett Istennek fel kéne venni a botot az erősekkel az elvadultakkal szemben, ahogyan az állatszelídítő teszi a tigrissel, az oroszlánnal, a vadtulokkal. Istennek nem lehet már támaszkodni a prófétákra, imámokra, főpapokra és gurukra, a szelídítés eszköze most a politikusok és médiák kezébe került. Olyanokéba, mint ez a csajszi, ki hirdet végre igazságát például itt a stúdióban, minden reggel hattól kilencig? De nem bosszankodom tovább, láttam már eleget, most sincs okom igazán panaszra, ha nem lenne éppen névnapom. Le sem ültem volna a géphez. Egyetlen bajom mégiscsak van, hogy a rendőrség a fehérgalléros bűnözőkkel nem tud mit kezdeni, hát még az ügyészség, bíróság, – egyenesen védik őket. Azért is ültem a gép elé, nos, csak azért foglakozom ezzel a csalafinta, erőszakos riporternővel is, mert részben jóképű csajszi, és igen konok is egyébként. Általában hasonlóan vezeti a műsorait, mint ma reggel is, – a neves politikusunkkal szemben is erőszakos kissé, szerintem nem kellene szorongatni szegény párát. A leleplező riport végül is sikerült, neves politikusunk, aki ráadásul szereti az igazságot, gyakran kerül képernyőre, most is valamilyen botrány miatt kérettek a stúdióba: megint lenyúltak valami privatizált vagyontárgyat, mondjuk egy balatoni MSZOSZ-nyaralót. Neves politikusunk becsületesen járt el, észre vette a turpisságot, és azonnal nyilvánosságra hozta. Az efféle témákról az jut eszembe, hogy manapság a legtöbb politikusok is hazudnak, korruptak, csalnak, és nem végezik el rendesen a dolgukat. Amúgy meg miért ne barátkozhatnának az SZDSZ-esek a "szociális piacgazdálkodás" poszt szocialista, szociáldemokrata párthíveivel. Úgysem lesz itt olyan párt, amely igazságos vagyonelosztást hajtana végre. Az ÁPV Rt.-t – állami vagyonkezelőt is a hülyék ámítására hozták létre, amiről nekem most az jutott eszembe: akkor már inkább a rablók. Micsoda alak vagyok, mi? Mik jutnak eszembe a névnapomon. Egyébként mostanság, a képernyőt bámulva azt veszem észre magamon, hogy a gengszternek drukkolok a rendőrrel szemben. Hol vannak már a 89-es hazafiak, azt hinné az ember, hogy a rendszerváltás jót tett a magyaroknak, diktatúrából átléptünk a demokráciába. Forradalom nélkül ám, és most mit hallok? Nem hiszem el. Tíz év után egymás elleni acsarkodásból áll az ország. A másik tábor mindig csupa gazemberből áll, a mi táborunk az egyetlen igazságos párt, csak egy szikra hiányzik, és egymásnak esünk, mint a balkániak. Állapítsuk meg hát, hogy ránk férne, némi szelídítés. Bár az ember nem harap Isten lábába, mint némely cirkuszi vadállat az idomítójáéba, mégis túl sokat megenged magának, annak ellenére, hogy az Úr egyszer már kifejtette az igazságot nekünk. Isten igazsága mindenütt ott van, csak teljes egészében hatástalan. A cirkuszban bezzeg könnyen csattan az ostor, közvetlen a szem felé repül, egy fájdalmat okozó szíjdarab. Talán a nevelőszándékú megtorlás hiányzik valahol a társadalomban is. Az ember ráadásul képmutató is, képes Isten előtt letérdelni, bocsánatért esedezni, aztán egy pillanat alatt, egyszerre megfeledkezik legalább öt parancsolatról a tízből. Eszünkbe sem jut, hogy ott áll láthatatlanul, velünk szemben, és csóválja a fejét. A televízióban zömében politikusok és újságírók vitatkoznak. Néha a papok is szóhoz jutnak, de minek? A híradók egymás gyilkolásának csendesebb vagy vadabb műfaját adják elő. Az intrika világa szórakoztató műsorrá vált. Észre sem vesszük már, hogy ezzel egyenest Isten szívébe harapunk. De, miket beszélek? Ezt azért inkább suttogva mondanám, mert… – halkan mondom: talán a demokráciát is Ő küldte ránk. Az újvilági demokrácia mintha mégis szelídebb lenne, mint a régi, a diktatórikus. Népuralom, alapvetően praktikus eszme ugyebár, többségi hatalom, parlamenti küldöttek révén, szabad választás gyakorlásával. De az is benne van, hogy több szem többet lát, meg, hogy több vélemény kevesebb igazság, csak a sok lúd disznót győz elv nem érvényesül soha a demokráciában. És, itt már helyben is vagyunk. Az Isten a demokrácia adományával az összefogást jelölte ki számunkra, és ezt fogjuk fel most ünnepélyesen a szelídülés útjának, mondjuk kórusban, fogjunk össze és szeressük egymást gyerekek, tiszteljük a felebarátunkat. Ma reggel a "királyi tévében" sikerült egy korrupciós ügyet elővenni, a tények tisztázását rábízták egy csinos arcú, miniszoknyás riporternőre – őszintén szólva jobban elviselnék a képernyőn egy mennybéli, igazságtevő angyalt –, ennek a földinek meg legszívesebben megharapdálnám a lábát. Valóban, a riporternő lábát bámulom, sárga minijében előnyösen mutogatja is, miközben a nyelve kénesőt fúj. Tegyük félre most az állatidomárokat, és a szelídítés problematikáját, nézzünk bele ennek a nőnek a lelkébe. Kezdjük az ő politikai felfogásával, miszerint Magyarországon a képernyőn megjeleníthető pártok Istentől és az USA-tól származva adottak. A riporternő szerint a rendszerváltás nyilván irányváltás is egyben, mert amíg régen félnie kellett a hatalmon lévő politikai apparátustól, most minden párt a média kegyeit keresi, mert szólásszabadság van. A képernyőre kerülni ugyanis egyenlő a népszerűséggel, a politikai befutással. És, hogy én ki vagyok? Zárszóként még elmondanám, hogy átlagember vagyok, talán nem is jó kifejezés, nem vagyok én alapvetően átlagos, csupán annyiban, hogy én sem vittem semmire az életemben. Ilyen alapon csak szociológiai szempontból tartozom a nyugdíjasok közé, egyébként a senkik táborát gyarapítom. Nem voltam jókor jó helyen, mondanák a nálam ügyesebbek. Ennek tudatában mégis fontos szavazó polgárnak nevezem magamat, tudván, hogy rajtunk, öregeken sok múlik, négyévenként. Én majd két év múlva a közbiztonságra fogok szavazni, arra, aki több rendőrt küld az utcára. Egyébként 9 óra után már megszoktam a lefekvést, régebben éppen eleget csavarogtam a budapesti éjszakában. A liberális neveléspolitikával viszont nem vagyok megelégedve, az SZDSZ-re már biztosan nem fogok szavazni, bármennyire is szimpatikus nekem ez a ma reggeli riportalany. A szabadelvűség nem korlátozza igazán a bűnös lélek érvényesülését. Talán éppen a különféle neveltetésünkből adódik a probléma, az emberi agy születésénél fogva rendkívül plasztikus, csapongó és megbízhatatlan. Éppenséggel az igazságra és szelídségre is lehetne nevelni a gyermekeket, de akkor fenyíteni kellene őket, márpedig az ellenkezik az Egyetemes Emberi jogokkal. Eme szép SZDSZ-es szlogennel fejezem be írásomat, hasznosabb pedagógiai irányt én sem tudok felmutatni, ha már Isten, a legfőbb emberszelídítő nem súgja fülünkbe a megoldást. Budapest, 2006 május. (átirat egy 2000-ben írt levélből, melyet Árpád napján írtam magamnak).