A dánosi földek fele gyümölcsöskert, főleg almát termelnek; a jonatán, starking jól érzi magát a homokos talajon, de van ott szilva, barack, dió és eperfa; tavasszal virágillat és permetszag vegyül a levegőben. Éjszaka – közvilágítás híján – teljes a sötétség és a csend, mindenki alszik. Nemrég vezették be a villamos energiát, akkor néhány oszlopot is állítottak a főutca mentén, de a pimasz kölykök folyton kicsúzlizzák a „körtéket” – így nevezték akkoriban az izzólámpákat. Moravecz Ferenc gimnazista éjféltájt botorkált hazafele; az Irsai-úton lakott a szüleivel, esténként elsétált a falu másik végébe, iskolatárasához Kovács Jolánkához. Ott töltött néhány órát, majd pontban tizenegykor a lány apja kiszólt a lánynak: – Joli, gyere már be, elég volt a hetyepetyéből. Az este lépteket hallott maga előtt az úton, nemsokára felismerte nagyapja cammogó járását, jellegzetes prüszkölését. Moravecz Zsigmond a termelő szövetkezet szeszfőzdéjét vezette, éjjel-nappali műszakban, mert a pálinkának folyton csepegni kellett a rézüstből – legfeljebb egy órára hagyhatta magára a bonyolult technológiájú üzemet. Ma éppen éjféltájt ment haza vacsorázni; még egyszer sem fordult elő, hogy ki ne hűlt volna a számára előkészített étel. Dánoson ilyenkor senki sem járt az utcán, nagyapa szinte felhördült, amikor Ferkó beérte és ráköszönt. – Csókolom nagyapa. – Te vagy az? Hol jársz te ilyenkor? Az öreg Néró kutyája sokkal barátságosabban üdvözölte, körbefutkosta Ferkót, megnyalta a kezét; a gyér fényben lehetett látni a pofáját, egyfolytában vicsorgott. Idomított vadászkutya volt, magyar vizsla. – Maradj csöndben, Néró! Ferkót megcsapta az öreg ruháját átjárt cefreszag, nincs is annál büdösebb, szegény papa egész napját ebben a pálinkás gőzben kénytelen eltölteni, talán a részegség tartja benne a szuszt; bár pálinkát sosem ivott, a boros demizson viszont ott állt az egyetlen fekvőalkalmatosság, a fapriccs lábánál. Most is úgy lépkedett a kövesúton, mintha nem lenne biztos, jó irányba halad-e. – Ne tessék haragudni, hogy megijesztettem. – Hol jártál? – Lányoknál voltam, nagyapa. – Hm. Az jó – mondta, és szótlanul ballagott tovább. Ferkó ritkán látogatta meg a szeszfőzdét, de akkor sem beszélgettek sokat. Az öreg szerette az unokáját, de még véletlenül sem avatkozott volna bele az életébe. Szinte félrevonultan élt a családja mellett, nagymamával, aki viszont sokat mesélt Zigmund Milosevič ifjúkoráról. Ferkó olykor mesehőst látott az igen kemény kötésű felmenőjében, olyan szerb embert, aki végigszenvedte az első világháborút, többször fogságba esett; az első magyarországi transzporttal került Dánosra, és az urasági kovácsműhelyben szolgált, mint hadifogoly. Nagymama, Etelka is ott cselédeskedett, megismerkedtek, egymásba szerettek, aztán egyik nap a nagyapa visszaszökött Szarajevóba, a famíliájához. Nagymama várandós volt Ferkó apjával, azzal búcsúztak el egymástól, ha nem tér vissza hat hónapon belül Magyarországra, akkor meghalt. Moravecz Ferenc büszkén lépkedett a nagyapja mellett; most már ő is felnőttnek számít, már szereleme is van, akinél eltöltheti az estéit. Büszke volt arra, hogy már szoros kapcsolata van a női nemmel. Gyermekkori játszótársával, Jolánkával kettesben már nagyon is érezte, hogy ő már nem gyerek. Bár a kislány még csak elsős gimnazista, de a félénksége ezen a nyáron forró csókokba oldódott fel, esténként a frissen locsolt virágok közt ültek az udvaron, beleszédültek az ölelésbe. Nem voltak bizonyosak abban, hogy mit szeretnének egymástól megkapni, elég volt, hogy simogatták egymást; Jolánka tűrte, hogy Feri keze felcsússzon a forró combocskán, egészen a bugyi nedves foltjáig; és mást is eltűrt volna, ha a féltő szülei aggódó szeme nem lebegett volna előtte. Ferinek a testén furcsa borzongás futott végig, bejárta a lágyékát, merevedést érzett – nem is sejtette, hogy ez a különös zsigeri vágy meghatározó lesz egész életében. Nagyapa pontban hat hónap elmúltával megjelent Dánoson, és ott is maradt egész későbbi életében. Családot alapított; nem sokkal a megérkezése után önálló kovácsműhelyt nyitott. Az uraság abban is segítette, hogy megkapja a magyar állampolgárságot, a nevét Milosevič-ről Moraveczre változtatta. Szépen gyarapodott, mivel a szorgalma és ereje határtalan volt, a pénzhez is értett, bővítette a műhelyét, már traktorokat és más mezőgazdasági gépeket is javított – a falu tekintélyes polgárává vált. És akkor berobbant a gazdasági válság, négy cséplőgép garnitúrát „lízingelt” akkoriban egy banknál, de a csőd őt is elsodorta, mindenét elárverezték. Az Irsai út mentén két ház van egymás mellett, két generáció: a nagyapáé az út felől, az övék beljebb a Szütyűben – nem is utcanév ez, hanem ragadványnév, azt jelenti, hogy állatok által kitaposott út. Ferkó mindkét házat jól ismerte, a régiben tán még több időt töltött, mint az újban. A legizgalmasabb helyiség az öreg ház padlása volt, mivel ott tárolta Moravecz Zsigmond a divatjamúlt tárgyait: régi kovácsszerszámokat, faliórákat, patkókat, díszes zablákat, vasalókat, edényeket, könyveket, festményeket. A nagyszülők hálószobájában volt két olajfestmény, Ferkó mindkettőt remekműnek tartotta. Az egyiken szakállas jóságos arcú öregúr ül egy dombon, a fejét bárányfelhők övezik, lába alatt zöld pázsit, legelésző birkanyájjal; a másikon egy hasonló arcvonású szakállas ember küzd a farkasokkal. Nagyapa már kisiskolás korában feltette a kérdést Ferkónak, melyik kép az igazi? – A farkasos, nagyapa. – Látod, Ferkó, ilyen a világ. Az egyik ember ebben az istenkés képben hisz, a másik a farkastörvényeket tartja igaznak. Ez a mondat olyan lecke volt Moravecz Ferenc számára, ami által később könnyebben eligazodott a félelemtől vibráló, gyűlöletből táplálkozó, a gazdag parasztokkal, urakkal leszámoló, teljesen felfordított, kommunista társadalomban. Ő már nem szenvedett attól, hogy szerb származású; mire iskolába került, vége lett a jugoszlávellenes politikának. De a világnézeti ellentéteknek, ellenségeskedéseknek szinte naponta szemtanúja volt, és időnként vétlen elszenvedője is. Más éjszakákon a csillagos ég meg a holdfény elegendő megvilágítást adott az éjszakai közlekedéshez, ilyenkor Ferkó biciklivel látogatta meg Jolánkát; most meg szinte áthatolhatatlan volt a sötétség. Nagyapa cigarettája néha felizzott a szájában, egy pillanatra látható volt az arca; borostás bőrén kivehetők voltak a mély ráncok, a küzdelmes élet kemény vonásokat vésett a szája köré. Nem látták, csak érezték az útmenti házakat, amerre elhaladtak. Ferkó már tanulta az iskolában, hogy ő bármennyit halad előre, az égbolt felette mozdulatlan marad – most is a világűr meghódítására gondolt, a szputnyikra, amit nem rég lőttek fel a Szovjetek. Jó lett volna erről is beszélgetni a nagyapával, de a papa öregségére szófukar ember lett. Egyébként sem beszélte tisztán a magyart, talán örökre szerb maradt a lelke mélyén. Nagymama egyszer egy elsárgult újságkivágást mutatott Ferkónak, 1912-es dátummal – a papát ábrázolta, amint Szarajevóban egy lovascsendőrt a zászlórúddal kiemel a nyergéből. A képen nem látszott sokkal idősebbnek, mint most ő, csak olyan izmosnak látszott, mint egy gladiátor. Egy szakszervezeti tüntetésen fényképezték le. A rendőrség elől átmenekült a Vajdaságba, és a háború kitöréséig egy magyar faluban bujkált – talán itt szerette meg a magyar embereket. Aztán a Temes folyót átúszva visszatért Szarajevóba és jelentkezett Radomir Putnik hadseregébe. Tulajdonképpen nem is az emberbaráti szeretet volt, amit nagyapa érzett a magyarok iránt, ami végül is Dánoson tartotta, hanem a zömében cselédekből álló falusiak iránta tanúsított megbecsülése és hálája; 1944 őszén ő mentette meg a falut az orosz katonák atrocitásaitól. Beszélte a nyelvüket, hamarosan Dános szóvivője lett, almát, krumplit, bort szerzett nekik az uraság raktáraiból; a méltóságos úr ugyanis akkor már árkon-bokron túl volt, nyugatra menekült a bolsevizmus elől. Egyszer az elsőszülött fiát, Ferkó apját felajánlotta a szovjet parancsnoknak; Irsán táborozott a gépesített hadosztály, a motorok lerobbantak, egyetlen autószerelő sem volt köztük, összevissza dugdosták a gyertyakábeleket, fogalmuk sem volt a gyújtási sorrendről. Ferkó apja egészen Grácig kísérte az alakulatot. A háború után nagyapa nem engedte széthordani az urasági gazdaságot, földosztás után egyben tartotta a cselédséget, szövetkezetet alapított velük. Minden megmaradt vagyonát, a teljes kovács- és gépműhelyét a közösbe adta, és dolgozott is a műhelyben, be kellett tanítani a paraszti munkához szokott férfiakat. Később kutakat fúrt a gyümölcsös öntözéséhez. Olyan érzéke volt a víz feltárásához, hogy meghívták más falvakba is, vizet fakasztani. Moravecz Ferenc nagyon szerette, de nem tekintette példaképének, főleg hősnek nem a nagyapját, inkább a sors áldozatának. Öregkorára olyan lett ő, mint az éjszakában kóborló vadember, aki sohasem kerülhetett nyugvópontra a világban. Úr volt, de sohasem tartozott az urak közé, mester volt, de sosem lett belőle gyáros. Ismerte a talajfelszín minden jellegzetes változatát, megtalálta a vízforrások, vízfolyások helyeit, de vízügyi szakértő sohasem lett belőle. Viszont irányította a falut. Nem akart beszállni a kétes „osztályharcba”, mindig csak segítőkész tanácsadó maradt. Öregségére beleunt mindenbe és mindenkibe, a politikába, a faluért vívott harcba, a szembeszegülésbe minden igazságtalanság ellen. Már nem érdekelte a világpolitika sem, pedig korábban állandóan a rádió mellett ült, minden hír érdekelte. A lelkében honoló béke már csak a végső beteljesülés kívánása volt. Ferkónak furcsa érzése támadt, amint újra és újra felparázslott a cigaretta parazsa, és mint egy vöröslő, groteszk maszkot megpillantotta nagyapja arcát. Olyan volt, mintha az egész teste eltűnt volna a sötétben, a papa megszűnt létezni. Csak egy arc haladt mellette, mint valami szellemlény, s aztán megszűnt az is. A halál jutott eszébe, a valóságosnál mélyebb átérzése annak, amikor egy ember nem lesz már többé; a teljes sötétség, ahol még a saját testét sem láthatta, az elkerülhetetlen végzet ballagott mellette azon az éjszakán.